A könyvrestaurátor felelőssége: nagy szakértelmet igényel az értékes dokumentumok felújítása

Ötven évvel ezelőtt, az 1972-es esztendőt az UNESCO a Könyv évévé nyilvánította. Ebből az alkalomból a Teleki Téka munkatársai elkészítették a könyvtár első önálló kiadványát, az Ősnyomtatvány katalógust. Ugyanakkor tervbe vették a kéziratkatalógus elkészítését is, amelynek első tétele a Koncz-kódex lett volna. A katalógus nem készült el, de a kódex, amely a hatodik magyar nyelvemléket tartalmazza, időnként megtekinthető, másolata pedig ott látható a könyvtár állandó kiállításán.

A történelmi korokból származó adománylevelek, alapító okiratok, nemesi oklevelek, illetve könyvek, nyomtatványok alapanyagáról és fennmaradásáról, valamint azok megőrzéséről Márton Krisztina könyvrestaurátorral, a Teleki Téka munkatársával beszélgettünk.

Sokféle íráshordozót ismert és használt az emberiség a történelem során. Egy adott, hosszan tartó időszakban a pergamen volt az általános. A pergamen egy, az ókorból használt anyag, amelyet Európa még a középkorban elterjedő papírra sem cserélt le egykönnyen – ismertette Márton Krisztina, majd hozzátette: a köztudatban ez áll legközelebb a papírhoz.

Egyiptomból származik, a Nílus partján termő papirusznád hosszú szárát szelték vékony szalagokra, és azokat egymás mellé helyezve több rétegben kalapálták, szárították. Jellegzetesen csak egyik oldalára írtak, és tekercsekben tárolták, nem lehetett hajtogatni. Aztán a gyarló emberi féltékenység miatt megtiltották exportálását, és a legenda szerint ekkor (i.e. 2-300-ban) született meg a kisázsiai Pergamon városában (innen a neve is) egy egészen más íráshordozó: a pergamen” – magyarázta a restaurátor, aki érdeklődésünkre elmondta azt is, hogyan készült egykor ez az íráshordozó: különböző állatok bőréből, mészben áztatva, szőrt, húsmaradékot eltávolítva, kifeszítve szárították, vékonyították, horzsakővel simították, és krétaporral fehérítették. Minél fiatalabb állat bőréből készült, annál vékonyabb, finomabb tudott lenni, olyannyira, mint a számunkra bibliapapír néven ismert lapok. Ezt nevezte a nép kutyabőrnek, ami igazából többnyire marha, kecske, juh bőréből készült” – magyarázta Márton Krisztina.

A pergamen főleg a nemesi oklevelek révén vált ismertté, de – teszi hozzá a restaurátor – volt idő, amikor sokkal kevesebben és sokkal kevesebbet írtak, s számukra ez volt a természetes alapanyag. „De korántsem volt olcsó vagy kézenfekvő, hiszen óriási vagyonokat értek azok a könyvek, amelyeket kódex néven ismerünk, és amelyeknek a lapjai mind pergamenből voltak. Nem volt ritka vagy rendhagyó az újrahasznosítás sem, hiszen sokszor a lapokról lekaparták az írást, és újraírták a felületet” – tette hozzá a szakember, akárcsak azt, hogy ha már nem tartották értékesnek a lapok tartalmát, anyagában használták újra azokat, például könyvborítónak vagy a könyvek különböző alkotóelemeiként.

A Téka állandó kiállításán megtekinthető például egy kottás kódexlapba kötött könyv egyszerű, de szép iniciálékkal. „Restaurálások során sokszor találkoztam a könyv gerincét erősítő kódexdarabokkal, de borítóba épített rétegként is” – magyarázza a restaurátor, hozzátéve, hogy a Téka talán legismertebb pergamen alapú darabja a Koncz-kódex: egy 14. századi, latin nyelvű biblia, amely a Marosvásárhelyi sorok és glosszák néven ismert nyelvemléket őrzi, a 15. század elején jegyzett lapszéli szavakat és az összefüggő sorokat Dávid zsoltárából.

Számomra a kódex szó valami nagyméretű, fatáblás, csatos könyvet jelentett, ami nincs messze a valóságtól, hiszen épp a fatábláról kapták a kódex elnevezést ezek a kézzel írott könyvek. A fatábláknak és csatoknak nem az esztétikai szempont volt az elsődleges szerepük, hanem fontos volt, hogy erősen szorítva, csukva tartva a könyvtestet, védték a pergamenlapokat a deformálódástól, sérüléstől. Mivel kifeszített állapotban szárították az elkészítési folyamat során, a legkisebb nedvességre is hullámosodik, próbálja eredeti alakját visszakapni, ez pedig maga után vonhatja a festett felületek kipergését, a kötés deformálódását” – ismertette szakmai szempontból az értékes könyvet Márton Krisztina.

Ahogy a könyvrestaurátor elmondta, a pergamenre tintával írott szövegek általában jól megőrződtek, mert erős kémiai kötés alakul ki a tinta anyaga és a pergamen bázikus anyaga közt. A Koncz-kódex lapjai is a vékonyfajta, vellumnak nevezett, bibliapapír finomságú pergamenből készültek. Rendkívül finom, kicsi, egyenletes, szabályos kézírással. Diszítése nagyon egyszerű és mégis változatos, különleges rajzolatú, piros és kék tintával. Egy másik érdekes darab Teleki Sámuelnek Mária Terézia által kiállított oklevele sajátkezű aláírásával, szép piros viaszpecséttel, aranyozott felirattal. Vagy egy másik különlegesség egy 19. századi tóratekercs.

Ezeknek az értékes könyveknek, iratoknak különösen nagy szakértelmet igényel a restaurálásuk: „Másfajta beavatkozásokat igényel, mint a könyvek. Konzerválásukban különösen fontos megőrizni a megfelelő alacsony páratartalmat, mert nedvesség hatására a papírnál is hamarabb és maradandóbban deformálódnak, penészednek, zselés állagúvá válhatnak. Hasonló érvek miatt a használt tisztító folyamatokat, anyagokat is óvatosan kell megválasztani” – tudtuk meg Márton Krisztinától, aki arról is beszélt, hogy a nemesi oklevelek elég sok esetben összehajtogatott állapotban örökítődtek át, ami a merev tartása miatt hátrányt jelent. Ha valaki meg szeretné tekinteni, nehezen kihajthatóak, könnyen sérülnek a hajlatoknál. Hosszú folyamat ezeknek a kisimítása, nem szabad erőltetni, csak nagyon lassan, fokozatosan lehet elérni. És nagyon fontos, hogy sok esetben a plikának nevezett visszahajtott rész védi alul az aláírásokat, ezt ne hajtogassuk szét (sok esetben zsinórral is át vannak fűzve oly módon, hogy ezt megakadályozzák).

Ma már képkeretezők is tudnak UV-szűrő fóliát tenni az üvegre, ami sokat segít, de még így se tegyük fényforrással szembeni falra. „Fontos lenne savmentes kartont tenni a hátukhoz alapul, illetve, hogy ne érje nedvesség egy viszonylag nedves faltól. Savmentes mappában tárolva a legbiztonságosabb, de ehhez jó segítséget kérni. Ezeket a dokumentumokat nagy becsben tartják a családok, talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy fontos szakemberrel konzultálni tárolásukat illetően, más beavatkozásokról nem is beszélve” – hangsúlyozta a szakember.

Mihez kezd a könyvrestaurátor, ha a könyvtáblában korábban keletkezett iratot, könyvlapokat talál? Megmenti a könyvet minden áron, vagy amit talált benne, felismerve az értékét, megpróbálja azt is megőrizni, restaurálni? – tettük fel a kérdést a Teleki Téka restaurátorának. Márton Krisztina elmondta, kezdetben a fatáblákból készült  könyvborítók lehettek láthatóak is vagy félig láthatóak, félig pedig bőrrel vagy pergamennel borítottak, de legtöbbször teljesen be voltak vonva valamilyen anyaggal, amelyet ráragasztottak. Ez leginkább bőr volt vagy pergamen, de lehetett bársony vagy más textília. Külön kategóriát képeznek a fémekkel és drágakövekkel vagy zománcberakással, esetleg elefántcsonttal díszített borítók.

Nagyon sok leleményes és különleges módját kitalálták a könyvek díszesebbé tételének. Idővel elkezdték leváltani a fatáblákat kartonra, ami lehetett vastagra merített kartonlap, vagy elérhették a hatást több vékony lapnak az egymáshoz ragasztásával. Ilyen célra maradék lapokat használtak, vagy újrahasznosítottak korábban írott, nyomtatott lapokat. Néha elrontott nyomdai ívekből ragasztották össze, vagy egyszerűen újrahasznosítottak bármit, ami kéznél volt. Emiatt nagyon változatos, érdekes tartalmak kerülhetnek elő – magyarázta a szakember, akitől azt is megtudtuk, hogy

legtöbbször valamilyen sérülés teszi láthatóvá, hogy a kartonlapokhoz írott/nyomtatott lapokat használtak. Például fellazult ragasztáson vagy rovarjáraton keresztül.

„Nem minden esetben kerülnek kibontásra ezek a kasírozott kartonok. Egy bizonyos felület feltárása alapján a könyvtáros vagy történész kollégák felmérik, hogy kultúrtörténeti szempontból hordoznak-e olyan információt a lapok, amiért szétbontásuk indokolt legyen. Ha a tartalom nem indokolja, nem bontjuk meg a könyv egységét, de vannak olyan különleges helyzetek is, amikor a borító értékesebbnek bizonyul, mint a könyv, amit borít” – mondja Krisztina, aki azt is elárulta, hogy több ilyen esettel találkozott, amikor a bontásra esett a választás. A szakembernek izgalmas folyamat a lapok szétválasztása és a rejtett tartalmak feltárulkozása.

Mint mondta, „volt példa, hogy kalendárium nyomdai ívei kerültek elő, de bizonyos hónapok ismétlődtek újra és újra, társaikat pedig a könyvtáros kollégák magyarországi szakemberekkel közreműködve Magyarországon található könyvanyagban találták meg. De a lapok közül került már elő ősnyomtatvány-töredék is, illetve még kódexdarab is” – árulta el, akárcsak azt, hogy az is érdekes, amikor kézzel írott lapok kerülnek elő, személyes feljegyzések, kézirat- vagy naplótöredékek, levelek vagy akár egy-egy kolostor vagy más intézmény történetére vonatkozó feljegyzések. „Egy különleges jelentőségű ilyen példa, amit korábbi restaurátorok tártak fel a Tékában: szintén egy kalendáriumból származó töredék, amelyet Simon Zsolt történész azonosított, és mint kiderült, az eddig legkorábbinak ismert szebeni nyomtatványnál is régebbi, így újraíródott a szebeni nyomda, illetve ezáltal az erdélyi nyomdászat története is.”