De mi is ez a kakukkfészek?

Egy nagysikerű könyv és az abból készült film után a téma több színházi adaptációt is megért, idén pedig elért végre a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházba –, a Vladimir Anton által rendezett előadást január 6-án mutatta be a társulat, másnap még egy előadás volt – mindkettő nagy sikerrel ment.

Tinédzserkoromat alapvetően három amerikai regény határozta meg: Salinger Zabhegyezője, Jack Kerouactól az Úton, illetve a Ken Kesey által írt Száll a kakukk fészkére. Nagyjából azonos korszakban íródott az első kettő, a harmadik pedig kicsit később, de mindhárom igazi irodalmi remekmű, amely nemcsak a kilencvenes években volt aktuális, hanem ma is abszolút az lehet. Igaz, manapság lassan odakerülünk, hogy a lázadás egyáltalán nem azt jelenti, mint tíz vagy harminc évvel ezelőtt, hiszen nap mint nap tanúi vagyunk annak a hajmeresztő és emberiességellenes globális kísérletnek, amikor a szenvedtetők játsszák el az áldozatok szerepét.

Azt, hogy a világ ennyire kifordul magából, nemhogy a hatvanas, de még a kilencvenes években sem lehetett érezni (legalábbis így nem) és akkor még nem is gondolták, illetve gondoltuk volna, hogy azóta klasszikusnak nemesült regényekhez, illetve azoknak adaptációihoz kell visszanyúlnunk, amikor a lázadásról akarunk beszélni.

Odakerültünk, hogy ma már a fennálló rendekkel való megalkuvást, illetve egymás bántását, eltiprását, no meg a határozott véleménynyilvánítást álcázzuk cinikusan lázadásnak.

Az egykori popsztárok, mint mondjuk John Lennon, írók, költők vagy egyáltalán – és képletesen írva – a Holden Caulfieldek, a Dean Moriartyk és a Randall McMurphyk nem hinnének a szemüknek, hogy hogyan működik ma az élet, és hogy azt az álságos populizmus és a nyilvánvaló hazugságok, álhírek, techguruk, mémek és algoritmusok uralják. Nem csoda, hogy néha visszavágyunk egy 19. századi Csehov-drámába vagy éppenséggel egy amerikai elmegyógyintézetbe – tehát a múltba, az egykorba, az irodalomba, a színházba, a zenébe, abba és amibe és ahol még valami megmaradt abból, amiben hittünk és még hinni próbálunk.         

Ken Kesey nagysikerű könyve 1962-ben jelent meg, a szöveg színpadi adaptációját Dale Wassermann készítette el néhány évvel később, az abból készült előadások azóta is nagy sikerrel futnak világszerte. 1975-ben Jack Nicholson főszereplésével mutatták be a Milos Forman által rendezett filmet, amely szintén óriási siker lett. A magyarországi színházakban Békéscsabától Miskolcig, Kecskeméttől Budapestig sok több helyen is játszották-játsszák, Pécsett balettelőadás is készült belőle, az ismert magyar színészek közül például Eperjes Károly is játszotta McMurphyt, Ratched nővért pedig Péterfy Bori, de nem egy előadásban. Apropó: a Főnéni, vagyis Ratched figurájából, eredettörténetéből a Netflix nemrég készített egy nyolcrészes sorozatot.

Az udvarhelyi előadásban az elmegyógyintézetet uraló Ratched nővért Mezei Gabriella alakítja – a színésznő majd két év után tért vissza a színpadra és kiválóan formálja meg a cinikus, korlátolt és ellentmondást nem tűrő figurát a Vladimir Anton rendező által színre vitt darabban.

Ha már Antonról szó került: nem először dolgozik a társulattal, hiszen A mi kis városunk című előadás is az ő munkája volt néhány évvel ezelőtt, a fiatal Jakab Tamást pedig debüt Uniter-díjra jelölték az abban nyújtott alakításáért. A Száll a kakukkban most Jakab Tamás a fiatal ápoltat, Billyt alakítja, egyáltalán nem rosszul – McMurphy „piszkálódásaira” adott heves és különleges reakciói igaziak, életszerűek. Ratched nővér nemcsak az ápoltakat (őket az említett Jakab Tamáson kívül Dunkler Róbert, Esti Norbert, Tóth Árpád, Pál Attila és Szűcs-Olcsváry Gellért alakítják) uralja, hanem a fiatal Wagner Áron által megformált Spivey doktort is – utóbbi a jelmez szempontjából is telitalálat, hiszen egy vézna, színes zoknis, skinny-farmeros és zakós-, pólós hipszter alakjában jelenik meg.

A McMurphyt megformáló

Barabás Árpád – nincs erre most jobb szó, még ha elcsépelt is – valósággal lubickol a szerepben.

Már a beérkezés (a történet szerint egy börtönből hozzák át a zűrös természetű, mai tudásunk szerint utólag talán PTSD-snek nevezhető egykori bűnözőt és katonát) jelenete, a társaság végigmérése, a bemutatkozás hatalmas, mindezt pedig az igen kirívó öltözete is hangsúlyozza: a bőrdzseki a kockás inggel, a fekete Martens-bakancs a szakadt farmerrel szintén telitalálat, egyfajta modernizált változata az 1975-ös filmbeli McMurphy szerelésének (barna bakancs, Levis, farmering,  bőrdzseki, gyapjúsapka). Viselkedésével, trágár beszédével (nem véletlenül 14 éven aluliaknak nem ajánlott, McMurphy szájából röpködnek a csúnya szavak) feje tetejére állítja az addig megszokott rendet a színpadon egyetlen nagy és magas szobában játszódó elmegyógyintézetben.

Ahogy beszél, ahogy beszól, ahogy néz, ahogy mozog, mind-mind ízig vérig McMurphy, írom mindezt úgy, hogy jól láthatóan Barabás nem Jack Nicholsont utánozza.

Szenzációs alakítás ez is, hiszen az utóbbi években Barabásnak volt néhány emlékezetes szerepe.

Nagy Csongor néhány éve tagja volt a társulatnak, most vendégként tért vissza az indián szerepében – nagyon jó alakítás ez is, nemcsak a monológjai (ezek alatt projekciók futnak a térben) miatt, hanem a McMurphyval való igen ismert jelenet miatt is (amikor Mac rájön, hogy az indián nem süket és nem gyengeelméjű, tud és ismer mindent és mindenkit). Az indián lesz egyik titkos „főtámogatója” McMurphy tervének: annak, hogy ennek, amiben vannak, véget kell vetni, innen valamilyen módon ki kell törni, meg kell szabadulni, hiszen az emberi méltóságuk van eltiporva, betegségüknek álcázva. Akár a csajok és a szeszes ital becsempészésével, a bulival (a rögtönzött koncert egy kicsit furcsa volt ebben a milliőben, de a közönség nagyon élvezte…), a kártyázással, a meccsnézéssel (az eredeti baseball helyett itt jégkorongot néznek…) és a határok tudatos feszegetésével.  

Az első felvonás végén a csaptelepnek való nekifeszülés („Én legalább megpróbáltam...!” – ezt persze ennél sokkal csúnyábban mondja…) az egyik kulcsmomentum a történetben, a mondat egy életen át el tud kísérni bárkit, aki olvasta a könyvet, látta a filmet vagy ezt az előadást. Mint ahogy a tragikus vég is, a sokkolás, majd a lobotómia, a csaptelep felszakítása és a távozás – ami tulajdonképpen a szabadulás, a szabadság pillanata. Mert hogy az van, csak ki kell vívni és bármilyen kakukkfészket magunk után tudunk hagyni.

A tervezett további előadások remélhetőleg meg lesznek tartva, a járványhelyzet nem fog bekavarni, január 27-én a Haáz Rezső bérletesek nézhetik meg a darabot, 29-én pedig szabadelőadás lesz. Ha elsőre picit hosszúnak is tűnik (3 óra), egyáltalán nem unalmas, nem vontatott. A darab, az üzenet és a belepakolt munka azt érdemelné, hogy sokáig repertoáron tartsák.