Hagyjuk már a hip-hop-ot, legalább most! A „nagy” Elvis-film

Moziban, eredeti hanggal, nagyon nyitott füllel és szemmel ajánlott nézni, de otthon sem alszol bele az Elvis-filmbe, hiszen még jobban pörög, mint a talán egykor a címszereplő élete – az HBO Max éppen a napokban mutatta be a mozgóképet, ami nem visz be nagyon a felszín alá, pedig mára már mindent tudunk Elvis Presley életéről és életművéről. Jó, akkor nézzünk dokfilmet róla, vághatja rá bárki, ám ez nem ilyen egyszerű.

A „hanyatló nyugat” és az „imperialista” Amerika annyira azért nem voltak visszataszítóak a kommunista Románia vezetőinek számára sem, hogy a nyolcvanas évek elején-közepén (jó húsz évnyi fáziskésés után) az itteni mozik rendszeresen ne vetíthessék az Elvis főszereplésével készült musical-filmeket, ezért annakidején sok gyermek és fiatal nem tudta, hogy „Elviszpreszli” valójában színész vagy zenész-e.

De az „Ófátöféricsitö” (magyarul Egy boldog lánynak, Leányboldogságnak, románul O fată fericită-nek fordított Girl Happy 1965-ben készült), a romantikus Las Vegas-i szerelmi sztorik és a westernek igencsak kapósak voltak,

kacagtak a fiatalok, sőt a mozi első soraiban még tapsoltak is ősi szokás szerint egy-egy jól sikerült lövöldözős jelenet után. De az akkori kazettamásolók is sűrűn kellett eleget tegyenek a megrendelésnek, tájainkon Elvis sokkal jobban tarolt ilyen szempontból, mint mondjuk a Beatles vagy az Omega együttes. Legalábbis addig, amíg kíméletlenül ki nem söpörte őket is a 3+2 az autómagnókból és a „duplakazettás kazettofonokból”, de a csecsebecse-piacon mindig volt Elvis-jelvény vagy -kulcstartó Tarzan, a Modern Talking, Rambo vagy „Arnód” Schwarzenegger mellett.

Mostanában reneszánszukat élik a rocksztárokról készült életrajzi filmek, több igen figyelemre méltó és sikeres ilyen alkotás is berobbant a mozikba. Régebbről is vannak példák, hiszen a Jim Morrisont megmutató The Doors-tól (Oliver Stone rendezte 1991-ben) a Ray-en (Ray Charles életőről 2004-ben készített filmet Taylor Hackford) keresztül Jimi Hendrix-ig (2013, Jimi: All Is by My Side, rendezte John Ridley) jó filmek születtek ebben a kategóriában, az elmúlt években pedig a Bohém rapszódia és a Rocketman kavart vizet ebből a szempontból, tehát Freddie Mercury, illetve Elton John „megmutatása”.

Baz Luhrman is talán hasonlóra vállalkozott, de sokkal másképpen. A Rómeó+Júlia (1996), a Moulin Rouge (2001), az Ausztrália (2008) és A nagy Gatsby (2013) rendezője mindig arról volt híres, hogy szétszaggat és újragondol dolgokat, merész, provokatív megoldásokkal – ez pedig vagy bejön, vagy nem. Vagy középút, kinek mi.

Az Elvis-film hossza (két és fél óra) kicsit nézőpróbáló, de azt előre leszögezném, hogy egy percig sem unalmas, nem jön, hogy otthagyd egy pillanatra sem. A sztori lineárisan megy, a gyerek Elvistől a szupersztárrá válásig van az ív, s vannak benne a valóságban is megtörtént igen kemény jelenetek, veszekedések, konfliktusok, tehát ebből a szempontból nem olyan, mint a Bohém rapszódia, ami rózsaszínre festette Freddie Mercury életét. Elvist inkább sajnáljuk, mert habár kiteljesedett, világsztár lett belőle, az élete mégis szörnyű lehetett... Ugyan megkapargatja ezt a film, de nem mélyen.

Részben vagy biztosan sokak szerint teljesen rendben van ez a film, mert a főszereplő olyannak hozza a karaktert, amilyen egykor lehetett maga a Király, Tom Hanks pedig mindent és mindenkit képes eljátszani.

De szépen kérem, rendező úr, megértem, hogy el kell adni a filmet mai tizenéveseknek is, de az ég szerelmére, a betétdaloknál felejtsük el már a hip-hop-ot az ilyeneknél, mint Elvis Presley vagy Freddie Mercury!

Ez tényleg olyan, mintha egy történelmi filmben mondjuk Napóleon futárküldés helyett előkapna egy telefont, vagy Ștefan cel Mare csatába indulás előtt rápillant a karórájára.

De hát Baz Luhrman eddigi filmjei is ezen a vonalon mozogtak, a látványvilág különleges és meghökkentő, a témákra pedig formabontóan csavarodik rá nemcsak a díszlet-jelmez néha teljes kifordítása és átgondolása, hanem a zenei betétek is. Emlékezetes, ahogy a Rómeó+Júliában a Shakesepare-szövegeket rappelve tolják DiCaprióék, a Moulin Rouge-ban Nicole Kidman és Ewan McGregor a huszadik század elején játszódó szenvedélyes szerelme mellé kapunk Police-, David Bowie- és Madonna-slágereket, a húszas években játszódó történetben, A nagy Gatsby-ben sem csak a kornak megfelelő big band jazz hasít.

Ebből a szempontból kicsit érthető, hogy az Elvis-sztoriba is hip-hopot csempésznek be, de pont egy ilyen életrajzi filmbe, amelybe jobbnál jobb dalokat lehetne bevinni, és nemcsak Elvistől...?

Van olyan is, csak kevés, pedig pont az a milliő, amiből Elvis jött, megérdemelt volna olyan betétdalokat ebben a filmben, amiből bőven volt és van – tehát eredeti, ősi gospelt, bluest, delta-bluest, bluegrasst, countryt, azokat a jó nashville-i, memphis-i hangzásokat. Ha valahol jó termőtalaja volt ennek a szenvedélyes, dögös zenének, akkor az ötvenes évek Tenessee-je pont az volt. Errefel a film végén Eminem rappel Elvisről...

Nem sokkal azelőtt, búcsúzóul pedig eredeti felvételeket „kever” a filmbe a rendező a Király egyik utolsó fellépéséről, mintha átmennénk dokuba, így akkor, amikor pont sírni kéne, látjuk a valódi Elvist izzadni egy zongora felett. Ha egyben meg akarjuk hallgatni a film soundtrackjét, tegyük meg, tele van rappel, hip-hoppal és effektekkel, de egy idő után szörnyen unalmas, Elvis pedig pont nem az ilyen dalokról szólt – olyan volt, amilyen, sok dala csöpögős, szirupos, talán giccses is, de így széteffektezve, „hipháppra” átdobva egyenesen borzasztó.

A főszereplő Austin Butler telitalálat, talán jobban hozza Elvist, mint Rami Malek pár éve Freddy Mercury-t – lehet, hogy ezzel robban be istenigazából a mozivászonra a viszonylag fiatal színész, akit a Volt egyszer egy Hollywood… egyik epizódszerepében láthattunk, ott Tex Watson-t, az egyik, az eredeti történet szerint gyilkost alakított, aki Tarantinótól nagyon megkapta a magáét.

A Parker ezredest, Elvis hírhedt menedzserét alakító Tom Hanksnek nem biztos, hogy ez volt élete alakítása, de tőle megszokhattuk, hogy szinte bármilyen karaktert eljátszik. Egy kicsit olyan, mint egy nagyon-nagyon nagy tudású és pontos zenész egy szimfonikus zenekarban, aki a duplalégyszart is lejátssza a kottáról, ha az odapöttyen a violinkulcs mögé közvetlenül. Ami az „ezredes” valós személyiségét illeti, hát talán nem ártott volna jobban kibontani, mert indirekt módon annyit senki sem ártott Elvisnek mint ő, amellett, hogy világsztárt csinált belőle.

A merchandise-termékek és a butácska filmek a hatvanas évekből még így talán utólag is megbocsáthatók, viszont az, hogy gyakorlatilag rajta múlt, hogy a Király igazándiból nem turnézhatott Európában, utólag megbocsáthatatlan.

És itt variálhatnánk azt is, hogy mi lett volna ha, ha Elvis nem hal meg mindössze 42 évesen ezelőtt 35 évvel... Lehet, hogy Baz Luhrmann egy teljesen más filmet rendezhetett volna az életéből. De ilyent sikerült.