Kultikus „zarándokhelyek” sok-sok zenével. Liverpoolban a Beatles nyomában

Liverpool belvárosának sok olyan szeglete van, amely így vagy úgy, de kötődik a Beatleshez – azok az épületek, amelyek az ötvenes évek végén, illetve a hatvanas évek elején tanúi voltak az együttes születésének és világhírűvé válásának, nagyjából mind megmaradtak. Ezek közül egyértelműen a Cavern Club a leghíresebb – a Beatles révén legendássá vált kocsma a Mathew Streeten található, és délelőttől éjszakáig tele van turistákkal.

Nemcsak a klub, hanem az egész utca és környéke is John, Paul, George és Ringo munkássága előtt tiszteleg, hiszen az összes bár és üzlet a zenekarhoz kötődő nevet visel (Lennons Bar, Hard Day’s Night Shop, Cavern Pub, Fab 4 Store stb.).

Mielőtt tovább haladnánk, hallgassunk egy kis zenét. Jelen íráshoz a következő lista dukál:

A Mathew utcában (noha csak egy kis utca, mégis Cavern-negyedként emlegetik) több ajándékbolt és egy kisebb múzeum is működik, de a fő attrakció maga a klub. Ez már nem ugyanaz a lokál, ahol 1961 és 1963 között a Beatles összesen 292 alkalommal lépett fel (sokszor napi két alkalommal is, délben és este): a régi Cavern tulajdonképpen a szomszédos pincehelyiségben működött.

A mostani egy ún. „replika-klub”, hiszen mindent az eredetivel megegyezően rendeztek be és készítettek el a nyolcvanas években.

Az eredeti hely bejárata azonban nagyon ízlésesen meg van jelölve, és előtte áll Cilla Black szobra – a hölgy a hősidőkben ruhatáros volt a klubban, majd világhírű énekesnő lett. A Beatleshez hasonlóan őt is (mint sok más liverpooli, ún. Merseybeat-előadót) Brian Epstein menedzselte.

Nem csak tizenhét lépcsőfok vezet le a föld alatti Cavern Clubba (a legenda szerint ennyi lépcsőn ment le 1961. november 9-én délben Epstein a klubba megnézni a számára ismeretlen Beatlest, amelyet mindössze két év alatt világhírűvé tett), hanem több. Lent a falakra rögzített vitrinekben dedikált hangszerek csillognak (olyan világsztárok ajándékai, akik felléptek itt), megannyi fotó és zenei ereklye díszíti a helyet – ezek egyfajta muzeális jelleget is kölcsönöznek a Cavernnek. A színpadon épp egy gombafrizurás egyéni előadó játszik, aki február 25-e, George Harrison születésnapja alkalmából főleg a „csendes beatle” szerzeményeit játssza. A kis, alacsony színpadon minden nap délelőtt 11-től késő estig óránként váltják egymást a zenészek, énekesek, formációk, akik szinte kizárólag Beatles-feldolgozásokat játszanak.

Egészen megható a légkör hétfőn délelőtt 11 órakor. A hatvan évvel ezelőtti hangulat biztosan nem ugyanilyen lehetett, hiszen a beszámolók szerint a helynek legendás, jellegzetes smakkja volt, amely dohányfüstből, izzadság-, vécé- és konyhaszagból tevődött össze – utóbbi szendvics- és teaillat keveréke volt, alkoholt ugyanis nem árulhattak akkoriban.

Liverpool egyik legfőbb szabadtéri látványossága a Pier Head és az Albert-dokk: a Mersey folyó partján impozáns látványt nyújt a Royal Liver Building, a Cunard Building és a kikötőtanács épülete (a helyiek szerint a Három grácia), távolabb pedig a modern Liverpool Múzeum, illetve a felújított és múzeumokká alakított dokk épületei és környékük. A Három grácia előtt, a parthoz közel áll 2015 decembere óta a négy Beatles-tag életnagyságúnál nagyobb szobra, Andy Edwards szobrászművész alkotásai – a látvány lenyűgöző, háttérben a város jelképeinek számító épületekkel. Nincs az a turista, aki ne állna a szobrok elé vagy mellé – George karjára a születésnapján valaki virágot is tett, 76 éves lenne a 2001-ben rákban elhunyt zenész.

A magas szintű angolnyelv-tudással rendelkező turisták számára ajánlott a Beatles egyik filmje alapján Magical Mistery Tournak elnevezett autóbuszos túra, amely minden nap a Beatles-szobrok közeléből indul. Ez 15 fontba kerül, és körülbelül két óra alatt végigjárja a kül- és belvárosban az együtteshez kapcsolódó helyszíneket. Az út a Cavernnél ér véget. Mi egyrészt spórolásból, másrészt a szép idő miatt (három napig sütött a nap az ottlétünk alatt, ami a helyiek szerint még nyáron is ritka, nemhogy februárban!) inkább gyalog zarándokoltunk el ezekre, jómagam voltam a feleségem idegenvezetője. 2 font 30 pennyért a menetrend szerinti busszal negyedóra alatt eljutottunk a szálláshelyünktől a Penny Lane-re, onnan kezdtük a sétát.

A Penny Lane című, 1966-ban írt Beatles-dal egy forgalmas útkereszteződést, illetve utcát jelöl az Allerton nevű városrészben – gyerek- és fiatalkorukban a közelben lakó John és Paul gyakran jártak arra, ott találkoztak, amikor a belvárosba indultak a fellépéseikre. Paul a téren álló Szent Barnabás templom kórusába járt énekelni. A dalban megörökített fodrászüzlet ma is látható. Az épületek jó része azóta más rendeltetést nyert, a tér közepén álló kávézó pedig bezárt, de a Sgt. Pepper Bistro név ma is olvasható a homlokzatán, utalva a Beatles leghíresebb, 1967-ben megjelent lemezére. Az utca nevét nem az aprópénzről, hanem egy Penny nevű rabszolgakereskedőről kapta – Liverpool, a kikötőváros ugyanis hosszú időn keresztül szolgált afrikai rabszolgapiacként.

Innen a a Menlove Avenue-ra kanyarodtunk – ha nem lenne rocktörténeti jelentősége a hosszú sétánynak (ezen a környéken nőtt fel John Lennon), akkor is élmény lett volna ott sétálni a napsütésben. Akárcsak az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, most is a középosztály lakja a csendes kertvárost. A sétányból leágazó Beaconsfield Road elhagyása után az utca kiszélesedik, és a járókelő máris ott találja magát John Lennon gyerekkori otthonánál – a 251-es számú ház most lakatlan, a National Trust tulajdonában van, és előzetes bejelentkezés esetén látogatható. John ötéves korától 22 éves koráig (ekkor lett világsztár...), 1946 és 1963 között élt itt. Nagynénje, Mimi néni és férje, George Thogood Smith nevelte fel, George bácsi vette a kis Johnnak az első szájharmonikát. Később az édesanyjától, Juliától kapott gitáron kezdett akkordokat tanulni, az utcafronti, emeleti kis szobában gyakorolt és írta első dalait. Miután Paul McCartney-vel megismerkedett, Paulék nappalijában írták a dalok többségét – a McCartney ház innen gyalog picit messze van, Allerton déli részén.

Visszakanyarodunk a Menlove-ra merőleges, emelkedős Beaconsfield Road-ra, hisz az útelágazástól alig ötven méterre látható a híres Strawberry Fields – az egykori árvaház – jellegzetes, pirosra festett kovácsoltvas kapuja. John 1967-ben erről a helyről írta az egyik legszemélyesebb gyerekkori dalát, a Strawberry Fields Forevert – az Üdvhadsereg által működtetett otthon udvarán sokat játszott az ottani gyerekekkel, ez ihlette a dalt. A kapu helyén ma egy másolat látható (az eredetit a rakparton levő, hivatalos Beatles-múzeumban állították ki), de az évtizedek során összefirkált kőoszlopok, illetve a falak eredetiek. A kapu mögött, a telken jelenleg építkezés zajlik, a feliratok szerint a hely és a dal történetét bemutató kiállító felületet, illetve speciális oktatási központot létesítenek.

Az utcán felkapaszkodva rátérünk a Church Streetre, de közben megállunk a  Reynolds parkban is, amely tiszta, zöld füvével, mókusaival, 19. századi házával nyűgöz le – itt is szép dalokat lehetett írni egy padon ülve... Itt, a Woolton nevű (kert)városi részen a Szent Péter templomhoz vezet az utunk, a kis anglikán templom több szempontból is kapcsolódik a Beatles történetéhez.

A templom melletti kis temetőben, a főbejárattól alig néhány méterre nyugszik Eleanor Rigby, aki a családi sírkő tanúsága szerint 1939. október 10-én, 44 évesen hunyt el. A név egyben a Beatles egyik leghíresebb dalának címe: McCartney szerzeménye egy fiktív személyről, egy vénkisasszonyról szól, a dal a magányos emberek himnuszaként híresült el világszerte. A valós személyről csak annyit lehet tudni, amennyit a sírkőn írnak róla, a többi a rajongók képzeletének szüleménye.

A sírkő igazi zarándokhely a Beatles-rajongók körében, de ottjártunkkor (hétköznap délben) egy lélek sem járt a temetőben. Vagyis, pardon, nagyon sok is – átvitt értelemben. A temető felső részében, egy oldalsó sorban nyugszik a már említett George bácsi, John Lennon nagynénjének férje, tőle alig pár méterre pedig Bob Paisley, a Liverpool FC futballcsapatának 1974 és ’83 közötti, legendás edzője.

A templommal szemközt, az utca túloldalán áll az az épület, amely előtt John és Paul legelőször találkozott. John ott koncertezett 1957. július 6-án a The Quarrymen nevű első zenekarával (Quarry volt a középiskola neve, ahová járt, a skiffle zenét játszó együttest iskolatársaival alapította), a kertben rendezett fellépés után mutatták be neki a két évvel fiatalabb Paul McCartneyt, és „itt kezdődött minden...”. A rocktörténeti pillanat emlékét csak egy tábla őrzi az épület falán, diszkréten, feltűnésmentesen. Ráadásul az egész környék csendes, sehol egy Beatles-turisták számára létesített üzlet vagy kávézó, nem szól a zene sehol, s ez itt így van jól. A dalok úgyis a füledben csengenek, a hely szelleme sugallja őket egymás után.

Ezzel a névvel indították el a kilencvenes évek elején a hivatalos Beatles-emlékmúzeumot a várost két részre osztó Mersey folyó partján, az említett Albert Dock épületének egyik tágas pincéjében. A felnőttjegy 16 fontba kerül, de ha érdekel bennünket a Beatles története, és többek között a zenekar miatt érkezünk a városba, akkor nagyon, de nagyon megéri ezt a pénzt. Mi majdnem három órát töltöttünk a múzeumban, audioguide-dal a nyakunkban, de hatalmas élményt jelentett. Nagyon ízlésesen, nem tolakodva van kiállítva minden, cseppet sem érzed giccsesnek vagy túlzsúfoltnak a pincerendszerben berendezett tárlatot.

Hogy csak néhány eredeti ereklyét soroljak fel: George gyermekkori gitárja, John több szemüvege és a hetvenes években viselt zakója, Epstein kabátja, Ravi Shankar szitárja, eredeti stúdióberendezések, a Beatlemánia idején készült ajándéktárgyak, kéziratok tekinthetők meg eredetiben. A gyerekkornak, családtagoknak, a hamburgi éveknek (itt csiszolódott össze igazán a zenekar) külön termet szenteltek, akárcsak a leghíresebb lemeznek, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Bandnek, de be van rendezve egy teljes Cavern Club (sok szempontból még hitelesebb is, mint a mai, a Mathew Street-en működő lokál), egy NEMS-lemezbolt (Brian Epstein boltja, ahol a legenda szerint először kerestek Beatles-felvételt – ezért ment el a Cavernbe), a londoni Abbey Road-i stúdió (ott készültek az együttes felvételei), a repülőgép, amellyel először Amerikába mentek turnéra, egy képzeletbeli sárga tengeralattjáró, egy Magical Mistery Tour-busz és sok-sok minden más.

Egyszerűen elképesztő, hogy az évtizedek során mi mindent halmoztak fel itt a múzeum munkatársai, és mindazt milyen kreativitással állították ki – valóságos Mekka ez a múzeum a zenekar ismerői és kedvelői számára.

Legvégül pedig ott áll az eredeti piros kovácsoltvas kapu a Strawberry Fieldsről – megérinteni ugyan nem lehet, de talán nem is akarod, csak állsz ott némán, és nézed...

Egy ilyen nap után hol esne a legjobban egy angol sör? Természetesen a Cavernben, amely délutánonként tömve van, de azért szorítanak helyet annak, aki épp nem akar táncolni a Beatles-dalokra. Az utolsó esténken is oda tértünk vissza, előre jegyet váltottunk az aznapi, fizetős koncertekre. A fellépők közül az első a Liverpool Beat, amely nemcsak Beatlest, hanem korabeli, más liverpooli együttesektől is játszik feldolgozásokat – a Mersey-beat a maga idejében (ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje) egy igen meghatározó stílus volt. Őket követte a Made in Liverpool nevű Beatles-tribute zenekar: ahogy a cover-zenekarok világszerte mindenütt, ez a négyes is igyekszik pontosan felidézni azt, ahogyan a négy gombafejű kinézhetett, koncertezhetett a Cavernben. Még a hangszereik is ugyanolyanok (Gretsch gitár – George, Höfner basszgitár – Paul, Rickenbacker gitár – John és Ludwig dobfelszerelés – Ringo).

Egyszerre eredeti és vicces az egész, hiszen a telefonnal filmező turisták előtt a zene piszokul jól szól, ám „John Lennon” kicsit testesebb, „Ringo Starr” kicsit idősebb, „George Harrison” pedig alacsonyabb a figurájánál. Egyedül Paul McCartney hozza arcban a formáját, mondjuk történetesen jobbkezes, tehát balra tartja a Höfner basszusgitár nyakát... Szépséghibák ezek, de nem ez a lényeg, hanem az, hogyha tényleg fontos valakinek a zene, ezen belül a Beatles, akkor csodálatos mindezt egy-két nap alatt átélni. És nem úgy, hogy közben az okostelefonodról játszod a legtalálóbb Beatles-számokat. Az végig, de végig szól belülről. A Zene.

Katarzis a köbön: megnézni a Liverpoolt az Anfielden

Azt el tudtam képzelni, hogy egyszer eljutok egy Liverpool-meccsre, még azt is, hogy nem bírom ki könnyek nélkül a You'll never walk alone-t, amikor ötvenötezredmagammal fogom énekelni, sőt talán azt is, hogy gólt is fogok látni valahonnan messziről. De azt, hogy azon az első meccsen, amire eljutok, öt Liverpool-találat esik, és Virgil van Dijk tőlem tíz méterre ünnepel két fejesg&