HIRDETÉS
Az A24 független filmes stúdió egyre nagyobb szeletet hasított ki az elmúlt években magának a hollywoodi tortából. Nem vaskos szeletre kell gondolni, hanem egy amolyan vékonykára, amitől az ember nem telítődik, de pont jólesik a szülinapi zsúron, amelyiken nem akarjuk teleenni és inni magunkat.
Az A24 olyan független filmek tárháza, amik jellemzően nem készülhetnének el a nagy stúdióknál, hiszen számukra rengeteg kockázattal (értsd, bevételkieséssel) járna a forgalmazásuk, hiszen
általában szűk rétegek és nem a tömeg szokott kíváncsi lenni az egyedi víziójú, mondhatni „fura” filmekre, amiket inkább a filmfesziválok közönsége néz meg inkább, majd a széleskörű moziforgalmazás során elvesznek az anyagi vagy a kritikai süllyesztőben.
A független filmstúdiónál azonban olyan alkotások születtek az elmúlt évek során, amik végül megálltak a saját lábukon, és sok esetben népes rajongótáborokra tettek szert, de már van Oscar-díjas alkotásuk is a Minden, mindenhol, mindenkoron kívül, hiszen az általuk bemutatott Moonlight vitte el a legjobb filmnek járó aranyszobrot 2017-ben. De A24-es filmek Ari Aster kultstátuszba emelkedett horrorjai, a Hereditary és a Midsommar, Greta Gerwig Lady Birdje, vagy az Adam Sandler főszereplésével készült Uncut Gems is, ami szintén megjárta magát a 2020-as díjszezonban, igaz, hogy végül az Amerikai Filmakadémia ítészei ignorálták, vagyis nem jelölték Oscar-díjra. De ennél a stúdiónál készült Robert Eggers első két filmje, A boszorkány és A világítótorony is, amik megalapoztak a sajátos víziójú rendező első nagyköltségvetésű filmjének, a véres viking bosszúdrámát feldolgozó Az Északinak.
Ha egy film elején megjelenik az A24-es logó, akkor biztosak lehetünk abban, hogy valami különlegeset, egyedit fogunk látni, ami eltér a kommersz, népszerű blockbusterek és lelketlen folytatások, prequelek, sequelek világától.
Az eltérés pedig mérföldekben mérhető, elég csak a Minden, mindenhol, mindenkor rendezőinek, Daniel Kwannak és Daniel Scheinertnek (vagy ahogy a köztudatban forognak: a Danielsek) a korábbi, 2016-ban megjelent filmjére, a Swiss Army Man-re (Az ember, aki mindent tudott) gondolni, ami azzal került be a Sundance Filmfesztiválos premierje után a köztudatba, hogy a korábban Harry Pottert alakító Daniel Radcliffe egy fingó hullát alakít benne. A filmhez kiadott első előzetes pedig aztán végképp eloszlatott minden kétséget afelől, hogy egy rendhagyó alkotás lenne, aki azonban megnézte az egy olyan életigenlő alkotással lett gazdagabb, ami
bátran és viccesen mesél a magányról, az öngyilkos hajlamú emberekről és a feltétel nélküli szeretetről és elfogadásról.
Még akkor is, ha ezt olyan eszközökkel tette, hogy a film egyik főszereplőjét, a fingó hullát svájci bicskaként „használta” a másik, Paul Dano által alakított főszereplő.
Érthető tehát, hogy az A24 filmjei rajongótáborokat hoztak össze maguknak, hiszen ezek többsége tényleg nem fogható a kommersz filmtermés produktumaihoz. Már ott tartunk, hogy
nem egy olyan rajongó van, aki a vallási fanatizmus határát súrolva isteníti és rajong az A24 filmjeiért, sőt, nem egy ilyen tematikus csoport van, ahol a rajongók flexelnek az A24-es filmgyűjteményükkel, vagy a filmekhez kapcsolódó relikviáikkal.
Nem csoda tehát, hogy bizonyos körökben nagy várakozás előzte meg a Danielsek 2022-ben érkező filmjét, ami Michelle Yeoh főszereplésével készült (és ami most elhozta a színésznő számára az első oscart is), és az elején annyit lehetett tudni róla, hogy a manapság elég népszerű multiverzum-tematikát aknázza majd ki, ahogy tette azt az éppen vele egyidőben megjelent Doctor Strange második része is. Danielsék azonban nem egy hagyományos értelemben vett filmfesztiválon (mint a Sundance, Berlinale, vagy Cannes) mutatták be az új alkotásukat, a Minden, mindenhol, mindenkort, hanem
az inkább geek gyűjtőeseményként számontartott, texasi South by Southwest (SXSW) tavalyi kiadásán, ahol egyébként nem csak filmek, hanem sorozatok, zene és különböző szakmai konferenciák is helyet kapnak.
És amint bebizonyosodott, ez volt a legalkalmasabb bemutatóhelyszín arra, hogy a film elinduljon világhódító útjára, hiszen pont a célközönség,
a többnyire fiatal, érdekes dolgok iránt rajongó, könnyen fanboy-já váló emberek látták, akik aztán saját blogjaikon, internetes felületeiken, csatornáikon kezdtek áradozni a látottak miatt, a hagyományos értelemben vett filmkritikusok mellett.
Mire a film nemzetközi moziforgalmazásba került, már volt egy „híre”, hiszen akik látták, azok mind fontosnak tartották kiemelni, hogy mennyire különleges és egyedi ez a film, ami tényleg kihagyhatatlan a filmrajongók számára. És bár nem indított el például tiktok-trendeket, de azért az ezen a platformon lógó generációt is sikerült becsatornáznia a filmnek többek között a lehengerlő vizuális megoldásaival. És akkor visszatértünk az A24-es filmeket vallási fanatizmussal imádókra, akik
a megnézés után tényleg ódákat zengtek a Minden, mindenhol, mindenkorról, ami ezáltal mégtöbb potenciális nézőhöz jutott el.
Bár a filmet tavaly tavasszal több országban is bemutatták, Romániában nem került moziforgalmazásba a megjelenését követően, feltételezhetően azért, mert egy romániai filmforgalmazó sem látott különösebb fantáziát a bemutatásában, amikor ott volt mellette a szintén multiverzumos Doctor Strange-kaland, amiből pénzt lehetett csinálni. És ekkor még
az sem volt nyilvánvaló, hogy ez lesz az A24 filmstúdió legtöbb bevételt hozó filmje (108 millió dollár), és hogy a díjszezonban több jelölést gyűjt be, mint az eddig csúcstartónak számító Gyűrűk ura: A király visszatér.
A minden, mindenhol, mindenkor tényleg egy páratlan vizuális élmény, ami semmihez sem fogható, és tényleg úgy aknázza ki a multiverzumban rejlő lehetőségeket, amit eddig egy film sem tett, még csak hasonlóan sem. A svájci bicskaként használt fingó hulla története után Danielsék ismét eleresztették a fantáziájukat, és egy olyan banális alaphelyzetből kiindulva, mint
az érmés mosodát működtető ázsiai bevándorló anya és feleség, aki mindössze meg szeretné csinálni határidőre a könyvelését, egy multiverzumokon átívelő főhős lesz, akinek feladata a párhuzamos valóságokat fenyegető gonosz legyőzése, ami lényegében miatta jött létre.
A készítők eredetileg egy férfit tettek volna meg a történet főszereplőjének, aztán a forgatókönyv csiszolásakor lett a középkorú Evelyn és családjának története, amit közvetlenül a pandémia miatti első lezárások előtt sikerült leforgatni, még 2020-ban. A filmet azonban meg is kellett vágni, ami nem is volt olyan egyszerű a home-officeba került alkotóknak, a zseniális író és rendezőpáros azonban zseniális vágót is kapott a munkájáért immár újdonsült Oscar-díjas Paul Rogers személyében, aki otthon, a nappalijában, a körülötte szaladgáló hároméves gyereke és a felesége között, saját számítógépén vágta a filmet, ahogy ez az Inverse, vele készített nagyon részletes interjúból is kiderül.
És a vágás tényleg egy szenzációs a filmben, hiszen
a párhuzamos univerzumok váltakozása, és azok gyors egymásutánban mutatása, nem kevés kreativitást követelt meg az alkotóktól.
Van egy, tizedmásodpercenként tucatnyi képet is pörgető rövid montázs, ami annyira intenzív, hogy egy könnyebb LSD-tripnek is elmenne, és ami miatt a moziban figyelmeztetni kellene a film elején az epilepsziás tünetekkel rendelkező nézőket, hogy itt bizony olyan képsorok lesznek a filmben, amitől ők könnyen rosszul lehetnek (a csíkszeredai vetítésen egyébként volt aki ennél a résznél, volt aki már korábban hagyta el a mozitermet, de ez biztosan számos más helyszíneken is hasonlóan történt). Ebben a gyors montázsban Evelyn párhuzamos univerzumbeli alteregóit látjuk szédületes pörgéssel, de az alkotók egy képkocka erejéig még a saját magukról készült zoom-beszélgetés képét is becsempészték ebbe a kavalkádba, amit csak nagyon figyelmes lepauzolással lehet kiszúrni – nekem sikerült is ezt a képkockát kimerevíteni, íme:
Ez a film azonban többek között emiatt sem való mindenkinek, de ahogy az egyébként sem túl népes mozizók közül a film alatt elszivárgókat nézzük a vetítések alatt,
Danielsék lényegében egy megosztó filmet készítettek, ami nem jön be mindenki ízlésének vagy a kapkodó ritmusa, vagy a rendhagyó ábrázolásmódok és elborult ötletek miatt.
Igen, a filmben az egyik szereplő egy adott jelenetben óriás dildókkal verekedik, egy másikban pedig virsliujjú leszbikusokat látunk, akik piros lakkos lábujjkörmös lábujjaikal is cirógatják egymást, ez pedig főként a konzervatívabb nézőknél érhető módon kiverheti a biztosítékot, emellett pedig
az átlagnéző általában nincs oda az élőszereplős Rick and Morty-féle agymenésekért.
A jó értelemben vett fura film azonban sokak tetszését elnyerte, és ez is kulcsfontosságú elem volt a díjszezonos diadalmenetében, mivel
annyi pozitív kritika, reakció és elismerés született róla, hogy a filmszakma is egy adott ponton túl észrevette, és elkezdték piedesztálra emelni az alkotást a különböző díjátadókon,
egészen addig, amíg az Oscar nagy esélyesévé nem vált, mint 2020-ban a szintén taroló Élősködők.
Persze jogosan lehet az ítészek fejéhez vágni azt, hogy manapság nem a jó alkotásokat díjazzák, hanem
a polkorrektségre való törekvés a legfontosabb szempont, és ez most sem volt másként, de az tény, hogy a díjátadókon elkezdték szeretni az utóbbi időben a különlegesebb, kísérletező, a társadalom bizonyos szegmenseire reflektáló alkotásokat.
Lehet vitatkozni napestig, hogy a Minden, mindenhol, mindenkor megérdemelte-e a legjobb filmnek járó Oscar-díjat és a többi, színészei és alkotói által bezsebelt elismerést, de az elvitathatatlan, hogy idén tényleg egy különleges alkotás tarolt, amihez hasonló alig készül manapság.
Márpedig ezek azok a filmek, amik feldobják az egyre kiszámíthatóbbá váló, szinte semmit nem kockáztató, folytatásokból, feldolgozásokból és előzménytörténetekből álló hollywoodi filmipart.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
