Végjáték helyett gyenge előjáték lett a Marvel harmadik Hangya-filmje

Bár a Marvel filmjei egy nagy közös univerzum alkotóelemei, a rendezőik mégis próbálnak valamilyen szinten egyedi stílusjegyeket adni a különböző szuperhősök önálló mozifilmjeinek.

Csak a közelmúltból ott vannak ezekre a jó példák: a Doctor Strange az őrület multiverzumában a horror határait feszegette, mivel Sam Raimi legendás horrorrendezőt igazolták le hozzá, a Thor: Szerelem és mennydörgés pedig Taika Waititi páratlan humorával volt teletűzdelve, még úgy is, hogy láthattuk: nem lehet ugyanazt a viccet kétszer ugyanúgy elmesélni. A Fekete Párduc folytatása Ryan Coogler rendező vízióját emelte magasabb szintre, ugyanakkor egyfajta búcsú is volt a főszereplőt eljátszó Chadwick Bosemantől. Bár egyik film sem sikerült túlságosan jóra és emlékezetesre az évekkel korábbi, tényleg jó Marvel-filmekhez képest (Amerika Kapitány: A tél katonája, Amerika Kapitány: Polgárháború, Thor: Ragnarök, A Galaxis Őrzői vol. 1-2, Bosszúállók: Végtelen Háború, Bosszúállók: Végjáték), de mégis valamilyen aspektusukban tudtak egyediek lenni.

Nos, a Hangya most bemutatott, sorban a harmadik önálló filmje, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia (Ant-Man and the Wasp: Quantumania) nem ilyen.

Ez a film nélkülöz mindenféle egyediséget, mindenféle újdonságot, bármi olyat, ami különlegessé tenné.

Ez egy olyan Marvel-film, amit a napjainkban egyre népszerűbb mesterséges intelligencia is írhatott volna, mivel semmi egyénisége nincs, semmivel sem tud kitűnni, semmi újat nem tud felmutatni. Stúdióban felvett, CGI- és VFX-utómunkával felturbózott vidámpark az egész, ami a kvantumvilágot, a benne élőket, és az éppen felettük regnáló hatalmi berendezkedést hivatott bemutatni, ám ezt úgy teszi, hogy

semmilyen szinten nem tudunk kötődni a gyors egymásutánban megmutatott karakterekhez, de még a korábbi Hangya filmekben megismert mellékszereplők is csúnyán a háttérbe szorulnak.

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia egy kétórás rohangálás egyik pontból a másikba, miközben hőseink épp zsugorodnak, nagyra nőnek, vagy épp zsugorítanak és növesztenek annak függvényében, hogy épp mit kell előhúzniuk az ingujjukból az újonnan bemutatott, félelmetes gonosz legyőzése érdekében. A történet szerint

a hangyaméretűre zsugorodni tudó, „legkisebb bosszúálló” vidáman éli az életét, minden neki járó, de kínosra sikerülő elismerést begyűjtve a Végjáték eseményei után.

Scott Lang már nem egy szökésben levő elítélt, hanem egy boldog családapa, aki a párjával is jól kijön, ám az időközben felnőtt lánya, Cassie továbbra is „hősködni” akar, vagyis tesz azért, hogy jobb hely legyen a csettintés utáni világ. Scottnak ez nem tetszik, hiszen

félti a hozzátartozóit attól, hogy újabb szuperhős-háború részesei legyenek, ezért nem nézi jó szemmel a lánya és apósa a kvantumvilág jobb megismerésére irányuló ténykedéseit.

Hasonlóan van ezzel anyósa, Janet is, aki 30 évet élt a kvantumvilágban, de nem hajlandó beszélni róla. A bevezetőt követően pedig pont azt történik meg, amit mindketten elkerültek volna: beszippantja őket a kvantumvilág, és szembesülnek annak minden, szőnyeg alá sepert veszélyével.

Azt legalább most már tudjuk, hogy mire csoportosították át a Marvelnél az egyébként alulfizetett és nagyon kihasznált vizuáliseffekt-brigádokat a Moon Knight és a She Hulk helyett: a kvantumvilág megjelenítéséről ordít, hogy itt minden mű, és utólag van minden hozzátéve CGI-effektek segítségével, a színészek pedig feltehetően egy üres, zöld és kék hátterekkel berendezett csarnokban forgatták le az egészet,

a kötelező szövegeken és mozdulatokon túl pedig mindössze annyi volt a dolguk, hogy csodálkozó arcokat vágjanak a nagy semmihez, ami a filmben egy elképesztően színes kavalkádként jelenik meg.

A film egyik írója, Jeff Loveness egyébként korábban a rendkívül népszerű Rick and Morty animációs sorozathoz is írt epizódokat, így nem csoda a rengeteg, a humanoid létformától a lehető legtávolabb álló „űrlény” jelenléte a filmben, sőt egyfajta rickandmorty-s humort is próbáltak becsempészni az új lények meglehetősen rövid és összecsapott bemutatásakor, azonban ezek egyáltalán nem működnek, és

csak időnként képesek egy-egy félmosolyt kicsalni a nézőből.

A korábbi Hangya-filmeket is jegyző (és azóta mindössze két Mandalóri-epizódon dolgozó) Peyton Reed rendező újabb munkája tehát ahogy fentebb is leírtuk nélkülöz mindenféle egyediséget, és

csak a kötelező, sokadik marveles csörtét mutatja be, ami nélkül is teljesen jól meglenne ez a filmes univerzum.

Ezzel egyébként semmi baj nem lenne, készültek már felejthető és rossz minőségű filmek a Marvelnél korábban is (Thor: Sötét világ, Örökkévalók, Vasember 2-3), ám Kevin Feige producer és csapata épp a harmadik Hangya-filmet szánta az ötödik fázis nyitódarabjának. Ez az a mozi, ami elméletileg új irányba viszi a képregényfilmes (és most már sorozatos) univerzumot, és ami felvezeti a még távoli, de már biztosan érkező következő Bosszúállók-film főgonoszát, Kang-et, a Hódítót, akit (illetve egyik variánsát) már a Loki első szezonjában is láthattunk.

A meglehetősen gyengén muzsikáló, és számos irányba bővített, de végül koherens egésszé össze nem állt, a Fekete Párduc második részével lezárult negyedik fázis utáni felrázásnak kellett volna lennie a harmadik Hangya-filmnek, ami ehelyett

egy halk pukkanás lett a Marvel-moziverzumban.

Bár a Kang-et nagyon is meggyőzően alakító, rendkívül ígéretes Jonathan Majors jól hozza a karaktert, mégsem tud kiteljesedni, hiszen a film keretei nem adnak kellő teret ehhez, de ez a játékidő még így is jóval több mint amennyit anno Thanos kapott, mielőtt teljes „pompájában” feltűnt volna a Végtelen háborúban.

A harmadik Hangya-film ugyanakkor iskolapéldája annak is, hogy miként kell elpazarolni több jó színészt is, hiszen a Krylar bőrébe bújó Bill Murray, a Hank Pymként visszatérő Michael Douglas, de Michelle Pfeiffer és Evangelyne Lilly mind-mind el lettek tékozolva ebben a filmben a szintén ígéretes fiatal színész, William Jackson Harper mellett, akinek csak rövid, szkeccsekben mérhető megnyilvánulási lehetőség jutott, hiszen

a show-t a Scottot alakító Paul Rudd és a lányát, Cassie-t játszó Kathryn Newton kell elvigyék a hátukon, vagyis a kettejük dinamikája és drámája kap kiemelt helyet a filmben a már kötelezőnek számító, látványos CGI-összecsapásokon túl.

Az alkotásnak egyébként több mélypontja is van, az egyik ilyen a képregényolvasók számára nem idegen M.O.D.O.K. gyatrára és ijesztőre sikerült megjelenítése, akinek „eljátszására” az első film főgonoszát alakító Correy Stoll-t hozták vissza, akinek a vizuális effektekkel elcsúfított arca sokáig fog a rémálmainkban kísérteni.

A Hangya, a kvantumvilágban játszódó harmadik részén látszik, hogy grandiózus akart lenni, mint a Végjáték, helyette azonban egy,

még Marvel-mércével mérve is komolyan vehetetlen katyvasz lett.

A Marvelnek ezek után tényleg fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akar a konkurens DC-moziverzum szintjére süllyedni, aminek a vezetését épp az egyik legjobb rendezőjük, James Gunn vette át nemrégiben, de aki még a soron következő, májusban érkező utolsó Galaxis Őrzői-filmjüket rendezi, ami

várhatóan kimozdítja a jelenlegi posványból Kevin Feigeéket.

De, hogy ezek után tudnak-e maradandót alkotni a Marvelnél, vagy a következő filmjeik is a középszerűnél rosszabbak lesznek, az már csak azon múlik, hogy a rendezők tudnak-e valami egyedit is hozzáadni ezekhez a mozikhoz, ami most épp nem sikerült Peyton Reednek.

Amennyiben a válasz nemleges lesz, marad a mocsárba süllyedés és a komolyanvehetetlenség a Marvel filmes univerzum számára akkor is, ha a következő filmjeik is szépen csilingeltetik a bevételi kasszákat.