Hétköznapi töltőtollak, újratöltve. Penna-szeretet és nosztalgia

Van valami szolid elegancia bennük, a töltőtollakban, no meg persze rengeteg nosztalgia és finomság is. És ugye ott van az írás, vagyis a kézírás szeretete. Vigyázz, ha kedvet kapsz hozzá, biztosan tintás lesz a kezed!

– szerintem nincs olyan újságíró széles e hazában, akinek ne vágták volna a fejéhez ezt a mondatot a kocsmában. Mert az átlagnak tényleg nincs, és ha van, nem viszi azt a kocsmába, a soros fejhezvágó sokszor ezt képtelen volt felfogni. Azt, hogy ma már laptopon, telefonon, tableten írunk, maximum valamit gyorsan feljegyezni kapunk elő tollat – és abból is 99%-ban golyósat, „pasztásat”. Mármint „pikszet”, mert néhány évtizede a székelyföldi népnyelv így nevezi nevén a golyóstollat.

Azt a golyóstollat, amelynek feltalálójában egy magyar embert tisztelhetünk, bizonyos Bíró Lászlót, aki tulajdonképpen nem a toll formáját reformálta meg a negyvenes években, hanem a tintáját: az olajos, sűrűbb tinta lett az ismérve, emellett a tollhegyben a golyó egyenletes szivárgást biztosított. Az ötvenes évektől kezdve – főleg az óriási mennyiségű gyártás, a praktikusság és az eldobhatóság, betét-cserélhetőség miatt – gyakorlatilag kiütötte a töltőtollakat az ember kezéből. Ám teljesen nem tudta, mert ma már újból nagy népszerűségnek örvendenek.

A töltőtoll egyik ősatyjaként egy román embert tisztelhetünk: a Párizsban tanuló Petrache Poenaru még diákként (Tudor Vladimirescu titkára volt, életrajza szerint az első román volt, aki vonatra ült Angliában, Liverpool és Manchester között), 1827-ben szabadalmaztatta találmányát. Ez még nem volt a maiakhoz hasonlatos, de tintatartója volt, a fémszerkezetű tölthető írószerek a 19. század második felében készültek el (Lewis Edson Waterman tett hozzá nagyon sokat), és a 20. század első felében uralták a papírt.   

A nyolcvanas évek elején még kötelezően töltőtollal tanultunk meg írni. Nem tudom, más hogy van vele, de én megtartottam szinte az összes gyermekkori töltőtollamat – a legelsőt azt pont nem, de a másodikat már igen. Az első egy orosz gyártmány volt, a nevére nem emlékszem, de többen használtunk ilyet: picit vastagon engedte a tintát, de ha megnyomta a gyermek keze, akkor kissé hersegett apapír, mint egy mai kalligráfiai tanfolyamon, de nagyon praktikus volt. Nem buggyant ki belőle a tinta a füzetre, valahogy egyben volt az egész.

Aztán jöttek a szolidabb, könnyebb és szebb írással kecsegtető kínai tollak, ezek közül kettőt még ma is használok, egy fehérarany-színű White Feather 608-ast (ez a maga nemében a késő hetvenes évek „sztárja” volt tollfronton), illetve egy  zöld-ezüst Rainbow 201-est, utóbbi már a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik hétköznapi kínai tolla volt.

A kínai tollakban az volt a nagyszerű, hogy törés- valamint dobásállókként vonultak be a köztudatba, és mégis rendelkeztek valami megmagyarázhatatlan, diszkrét bájjal.

Kb. 13-14 évesen váltottam golyóstollra, és jóval túl voltam a harmincon, amikor előkerültek a gyerekkori tollak, és onnantól kezdve nem volt megállás. Golyóstollat alig használok, csak protokollból kapok néha.

Igenis, a tollhoz kell valami plusz! Kell hozzá nyugalom, odafigyelés, másképp is kell tartani valamennyire, nem mindegy, hogy milyen a súlya, valamint az írás vastagsága sem. A golyóstoll jobban szalad a papíron, a töltőtoll pedig másképp: van, amikor csak simán siklik, de fantasztikus érzés jó minőségű, finom papíron írni a tintával. Igazából pontosan nem is tudom elmagyarázni, de talán ahhoz hasonlít a golyóstoll és a töltőtoll közötti különbség, mint amit az ember akkor érez, amikor megborotválkozik egy manapság elterjedt, többpengéjű, műanyagból készült borotvával (ez is lehet nagyon minőségi, szó se róla!) vagy pedig egy igazi, fémből készült biztonsági borotvával. Próbálják ki, egyszerűen nem ugyanaz az érzés, teljesen más film, más világ.

Jöhet a kérdés, hogy jó-jó, de milyen tollat vegyünk?

Amennyiben fontos a gyakorlatiasság, és mindennapos használatra kell a toll, hosszas mérlegelés alatt arra jutottam, hogy két olyan alaptoll van, amely szinte mindenütt megvásárolható, praktikus, szolid, strapabíró és mégis elegáns. A színek variálhatók, de én maradnék a klasszikus fekete borításnál, sötétkék tintával.

Az egyik a Parker Vector Standard, amely a Parkernek talán a legegyszerűbb változata: sokkal könnyebb, mint az átlag toll súlya, szinte mint egy olcsó golyóstollé, a fogórész fémből van, nagyon könnyű vele írni.

A másik alaptoll a német Pelikan Jazz: ez már jóval nehezebb, de finomabb kidolgozású is, gömbölyített végű. Mindkettővel élmény az írás, de hangsúlyozom, alaptollakról van szó, és nem is drágákról: külön-külön száz lejnél kevesebbe kerülnek, együtt már jóval többe.  

A töltőtollakon kívül léteznek az ún. szépíró-készletek, aki szereti, ezekkel kiválóan el tud szórakozni, akár az elsőre dísztárgynak tűnő üvegtollal is: szinte hihetetlen, de az üveg úgy van kialakítva, hogy a mártott tintát a barázdák a tollhegyre vezetik – egyszer kaptam egy ilyent a csajomtól, aki ma már a feleségem, szóval nagyon el lehet találni a szívet egy jó tollal.   

Az alacsonyabb, de már luxusnak számító kategóriában rápillanthatunk mondjuk a Parker Senator-, illetve Sonnet-családjára vagy a Duofold-ra is, de beleáshatjuk magunkat a Montblanc termékeibe vagy a klasszikus, amerikai Sheafferekbe is. Kinek mire van szüksége. Ha havonta sok-sok ember életét érintő szerződéseket írunk alá rendszeresen, vagy politikusként igen fontos rendeletek, jogszabályok, megegyezések alá kerül a kézjegyünk, az bizony legyen egy olyan toll, amit később múzeumban őriznek majd, esetleg az utódaink vitrinbe tesznek. A német politikusok jellegzetesen Pelikan tollakat használnak, az amerikaiak  Montblancot, de a protokoll-tanácsadók ezt jobban tudják. Orbán Viktor miniszterelnök például Parker Sonnet Flighter CT-t, legalábbis a hivatalos fotókon, videókon sok helyen ez látszik. Ez egy fémszínű, rozsdamentes acélborítású, igen finom fogású töltőtoll: nem is olcsó, de nem is nagyon drága, amolyan középkategória, de pont az ilyenre való.

De figyelem! Ha nem mindennapi használatra kell a töltőtoll, és elkapjuk a fonalat, bizony vigyázni kell! Akárcsak a karóra- vagy mondjuk a pipaőrület, a szenvedélyes férfit bizony nagyon el tud kapni a töltőtollmánia is. Beleássa magát, estéket tölt az interneten a különböző márkák és típusok között, képeket, videókat néz, fórumozik a témában – de ha a zsebe megengedi, ám legyen. A gyűjtőszenvedély egy ismert jelenség, a tollaknál is bele lehet merülni. De hangsúlyozom: egy töltőtoll nem attól jobb és nem attól ír szebben, hogy minél drágább. A tollnak az emberrel és – ha nagyon romantikus vagyok – annak gondolataival kell összenőnie, mert azokat viszi rá a papírra. Picit sarkítva fogalmazok: olyan, mint egy jó autó vagy egy hűséges, okos ló: valahogy összenő a használójával.

Nem csupán toll, életérzés

Sokan ugyan már temetik a kézírást, ám ennek dacára van, aki nem adja fel. Na, nem a kézírást, hanem az írószer készítését. Egy olyan székelyföldi kis családi manufaktúrában jártunk, ahol ékszerszámba menő íróeszközök készülnek egzotikus fából, nemesfémborítással.

És igen, karácsonyra is lehet venni töltőtollat ajándékba a férfiaknak. Egy a lényeg: még ha nem túl gyakran is, az a bizonyos férfiember, aki kapja, szeressen vele írni. Naplót, képeslapot, levelet, jóságot, szeretetet, egyszerűen csak gondolatokat.