Kerékpáron tekeri körbe a Balkánt a gyergyói pár

Kalandjaikat a Tekergés a Balkánon Facebook-oldalukon követhetik az érdeklődők, de mi a rövid hangulatjelentéseknél többre voltunk kíváncsiak, ezért megkerestük a tekergő párost.

„Nekivágtunk, mert kirándulni akartunk, és egy olyan kirándulási módot szerettünk volna választani, amire később talán már nem lesz lehetőségünk. Úgy gondoltuk, hogy az egyetemi évek nyújtotta szabadidőt, az energiánkat és az őrültségünket érdemes lenne kihasználnunk”– mesélték motivációjukról a tekergők.

Elmondásuk szerint az ilyesfajta utazásban az a legjobb érzés, hogy olyan helyekre juthatnak el önerőből, amiről régebb csak álmodoztak és nagyon távolinak éreztek.

mondták. Ez a kép az elmúlt években árnyalódott, így közelebbivé vált a világjárás gondolata is:

„Pár éve kezdett a világ kitágulni előttünk: utazókat ismertünk meg, akik nagyon kis összegekből stoppolnak, a kempingezést választják a hotelek helyett, a főzést a vendéglők helyett, így pedig már minden közelebbivé, elérhetőbbé válik.

Most még van kedvünk ilyesmihez: mocskosan lefeküdni, szürkületben alvóhelyet keresni, menekülni a viharok, a forróság, a forgalom vagy a juhászkutyák elől, megbízni idegenekben, minden nap kimeríteni az energia raktárainkat” – fejtették ki.

Az „energiaraktárok” kimerítésére való hajlandóság mellett azonban szükség van olyan erőnlétre, ami megengedi ezt az életmódot.

De nem minden edzési forma érdekes a tekergők számára sem: „nagyjából két hónappal a túra előtt fogtunk neki készülgetni, kezdetben napi egy-két órát akartunk szobabiciklizni, de ezt nehezen tudtuk komolyan venni részben, mert a szesszió alatt nem igazán volt erre idő, részben pedig azért, mert lusták voltunk. Miután lejárt a vizsgaidőszak, országúti biciklikkel fogtunk neki a szabadban tekerni, de mind ilyen 40-80 km-es távokat, és nem rendszeresen.”

Az izomerősítéssel egy időben zajlott a lelki felkészülés is: „Minden nap kicsivel jobban vártuk az indulás pillanatát, nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszünkbe. Élveztük tervezni az útvonalat, elképzelni magunkat bizonyos helyzetekben.

Hogy miért pont a balkáni helyszínekre esett a választás, bizonyos szinten a véletlennek köszönhető: „Az eredeti tervünk szerint Portugáliába mentünk volna, s onnan haza biciklivel. Sokat nézegettük a repülőjegyeket, már megterveztük az útvonalat is, de az egyetem berakott egy vizsgát a nyár közepére, ezzel azonnal áthúzták a terveinket. Így egy rövidebb útvonalat kellett válasszunk, ami belefér a megmaradt időbe. A Balkán tökéletes választás volt egy körúthoz, pont olyan hosszú, hogy haza is tudjunk érni, ráadásul sokkal kevesebb pénzbe kerül, mintha Nyugat-Európai országokat választottunk volna.”

Panni és Pali nem először vág bele közösen ilyen nagy tekergésbe, de elmondásuk szerint ez különbözik az eddigiektől: „Eddig két ehhez hasonló utazásunk volt. Két évvel ezelőtt felbicikliztünk Budapestig és onnan le Horvátországba, a Rab-szigetre. A visszautunk a Plitvicei-tavakig volt biciklivel, onnan busszal és vonattal jöttünk haza.

Így visszagondolva elég amatőrök voltunk.

Én egy Baby Annabelles iskolatáskával, Pali egy kölcsönkért biciklitáskával volt, ami csípődött be a küllők közé, a lába folyton akadt bele, és mivel nem volt vízálló, többször átázott.

Mindkettőnknek borzasztóan kényelmetlen ülésünk volt, minden reggel megszenvedtünk, míg vissza tudtunk ülni a biciklire. De minden kellemetlenséget és nehézséget félretéve sikerült annyira jól éreznünk magunkat, hogy újra nekivágjunk egy hasonló túrának. Igaz, két évnyi pihenés után” – mesélték nevetve.

A kellemetlenségek ellenére hiányolták a biciklit a nyaralásukból: „Tavaly Észak-Európában stoppoltunk. Svédországból át Dániába, onnan Németországon keresztül Hollandiába. Gondoltuk, könnyebb lesz így, mint biciklivel.

Mikor biciklivel vagyunk, nem kell függnünk senkitől, tudjuk, hogy csak rajtunk múlik, hogy holnap tudunk-e menni száz kilométert, nem pedig a szerencsén áll vagy bukik a dolog. Persze a stoppolásnak is megvolt a maga szépsége, erről se szeretnénk teljesen lemondani.”

Ennyi új táj és kultúra megismerése alatt természetesen előkerül a hasonlítgatás és bizonyos helyek kedvenccé nyilvánítása is: „Folyamatosan mozgásban vagyunk, így nehéz meghatározni egy kedvenc helyszínt. Eddig talán a kedvenc fővárosunk Szarajevó. A kedvenc tengerpart a kotori öböl egy eldugott kemping partja, a kedvenc erdei utak Romániában, a Retyezátban voltak. A kedvenc tó az Ohrid Macedóniában. Legkedvencebb fogadtatás Vajdaságon volt, ahol találkozhattunk az otthoni barátainkkal, és együtt bulizhattunk. De ezt a listát még lehetne folytatni.

Az útvonallal kapcsolatosan nem túl szigorúak önmagukhoz, ha valahol úgy érzik, hogy maradnának, akkor nem görcsölnek rá, addig ülnek ott, amíg jólesik. Az egyetlen szabály, hogy miután biciklire ültek, és eltervezték, hogy mennyit tekernek, betartják azt, hiszen legtöbbször tudják, hogy hol fognak aludni, és ott számítanak az érkezésükre, emellett ez segít abban is, hogy ne adják fel.

„Az utunkat nem tervezzük túlságosan előre, általában letöltjük az adott ország térképét, és megnézzük, hogy hova lenne érdemes mennünk ahhoz, hogy túl nagy kitérők se legyenek, szép helyen is legyünk, és legyen ahol aludjunk minél olcsóbban, lehetőleg ingyen. De ez sokszor egyik napról a másikra dőlt el, például most Újvidékről az volt a terv, hogy megyünk Temesvárra, aztán kitaláltuk, hogy inkább elmegyünk Szegedre, végül pedig Ürményháza felé vettük az irányt. Rugalmasak vagyunk, otthonról és a helyiektől is szívesen fogadtunk tanácsokat.”

Elmondásuk szerint az emberek nagyon nyitottan állnak hozzájuk, biztatják, előfordult, hogy megtapsolták, amikor beértek egy városba.

„Volt, hogy ingyen kempingezhettünk egy hostel udvarán, volt, aki a saját udvarába engedett be, máshol kedvezményt adtak amiatt, mert biciklivel vagyunk. Többször megesett, hogy idegenek kifizették a kávéinkat, vagy a pincér nem vett el pénzt, de volt olyan is, hogy az elárusítónő felpakolt gyümölcsökkel. A kempingekben is így megy: mindenki az asztalához hív, megkínál, megosztja veled azt, amije van.”

De hogy milyen nyomot hagy egy ilyen utazás az ember személyiségén, vagy mit változtat egy páron? „Azt, hogy mit tanultunk magunkról, nehéz meghatározni.

Valamilyen szinten nyitottabbak is lettünk az emberekkel, a világgal szemben. Nemrég hallottunk egy jó kis mondást, miszerint két ember akkor ismeri egymást, ha már megettek együtt tíz kiló sót.

Mi eléggé sózunk, a kezdetekből fogva nagyon őszinték vagyunk egymáshoz, azt gondolom, tudtuk, hogy kivel indultunk útnak, és egy percig se okoztunk csalódást egymásnak semmilyen téren.”