Kinevezési zűrzavar: amikor két polgármester is volt Marosvásárhelyen

A román küldöttek az 1918. december 1-i gyulafehérvári nagygyűlést követően megalakították a Nagy Román Nemzeti Tanácsot, amelybe kétszáztizenkét tagot választottak be. Az erdélyi ügyek kormányzásához a Romániához való tényleges csatlakozásig a Nagy Román Nemzeti Tanács létrehozta a tizenöt tagból álló Kormányzótanácsot (románul Consiliul Dirigent) Iuliu Maniu elnökletével, amely 1918. december 2-tól 1920. április 20-ig működött. Marosvásárhelyen a román államhatalmat képviselő katonai parancsnokság a kommunikáció megszakításával készítette elő a közigazgatás román átvételét: a  magántelefonhálózatot teljesen lekapcsolták, a cenzúra és az utazási tilalom a megyére is kiterjedt.

A nagyszebeni székhelyű Kormányzótanács a közigazgatás átvételét Marosvásárhelyen és Maros-Torda vármegyében az egész Erdélyre kiterjedő hatalomátvétel részeként valósította meg. Maros-Torda vármegyében Ioan Vescan tekei ügyvédet nevezték ki prefektusnak (főispán román megfelelője nagyjából hasonló jogkörökkel), aki 1919. január 11-én Ștefan Russu ortodox esperes kíséretében vette át a hivatalát. A magyar kormányhatóságot képviselő főispán (aki ekkor a nemrég kinevezett Szenner József volt) budapesti útja miatt nem volt jelen, ezért Köllő Ignác alispánnal folytak a tárgyalások a hivatal átvételéről. Az új román prefektus kijelentette, hogy

a magyar tisztviselőket is átveszik az impériummal, és amennyiben leteszik a hűségesküt, nem bocsátják el őket.

Ugyanezen a napon az állami adóhatóságot is elfoglalta egy román bizottság, a pénztárban levő összeget lefoglalták, a fizetéseket felfüggesztették. A városházát 1919. január 24-én foglalta le a prefektus, az átvétel ezúttal nem volt akadálymentes: Halász József, a városi főispán, a belgrádi fegyverszüneti egyezményre hivatkozva megtagadta hivatala átadását, és Nagy Imre polgármester-helyettessel külön jegyzőkönyvet vett fel.

Vescan csak az egyik (vagyis a saját átvételi) jegyzőkönyvet írta alá, közölte Halásszal, hogy helyén maradhatott volna, ha vállalja a Kormányzótanács általi kinevezést, és ígértet tett a városi közigazgatás érintetlenségére hűségesküért cserében, mivel ő nem kíván a városi ügyekkel foglalkozni (hivatalosan azonban kénytelen erre). Erre a megoldást úgy kívánták kieszközölni, hogy Iuliu Maniu felajánlotta a városi prefektusi tisztséget Kovácsy Albert közjegyzőnek. A felajánlást arra hivatkozva tette, hogy egyrészt túlnyomóan magyarlakta város, másrészt Vescan inkább a megyére koncentrálna. Kovácsy gyaníthatóan nem élt a lehetőséggel, ekkoriban még politikaiöngyilkosság lett volna, ha elvállalja. A felajánlást azért kaphatta, mivel Iuliu Maniu barátja volt, még magyar képviselő korából. Számos városi ügyben élt is a kapcsolat adta  lehetőségekkel, közvetítette a kisebb ügyeket. A hivatalok átvétele után a Kormányzótanács a prefektussal való egyetértésben hajtotta végre a kinevezéseket.

A kinevezett városi és megyei politikai vezetők a romániai kormányválságokhoz viszonyítva (1919–1922 eleje között öt kormányváltozás volt Romániában) tartósan pozícióban  maradtak. Prefektusi szinten a Kormányzótanács által kinevezett Ioan Vescan egészen annak megszüntetéséig maradt hivatalában. Lemondása után indult a választásokon, majd szenátori  helyéről lemondva ügyvédi praxisát gyakorolta, mindvégig részt vett a megyei törvényhatóságban.

1920. április 15-én Adrian Popescu kisjenői ügyvédet nevezte ki a román belügyminisztérium prefektussá, aki funkcióját egészen a román Nemzeti Liberális Párt kormányra lépéséig (1922. február) megtartotta. A két kinevezett prefektus közötti „folytonosságot” az 1919. január 18-án kinevezett Victor Suciu alprefektus képviselte, aki szintén a liberális kormányzat kezdetekor vált meg hivatalától. A román városvezetők tekintetében több csere is történt: 1919. január 25-én Valer Ghibut nevezte ki a prefektus polgármesternek, mivel az addigi tanácstagok (és városi tisztviselők) Marthy Ferenc polgármester elutazása miatt nem voltak hajlandók letenni a hűségesküt az új impériumra. A kialakult helyzetet bonyolította, hogy a prefektus a magyar polgármestert (Marthy Ferencet)  nem távolította el a hivatalából (mivel a megyei vezető nem fogadta el Marthy lemondását,  mert szükség volt rá az adminisztráció fenntartásának igazgatásához, a rendszer  betanításához),

így 1920. február 10-ig Marosvásárhelynek két polgármestere volt, a magyar polgármester valószínűleg fizetés nélkül tevékenykedett.

Február 10-én a Kormányzótanács utasítására a prefektus elfogadta Marthy lemondását,  helyére Cornel Albu aradi ügyvédet nevezték ki. Marthyval együtt román kollégája, Valer  Ghibu is lemondott. Albu 1920. szeptember 11-ig maradt polgármester. Tisztségéről a városi  tiszti főügyészi kinevezése miatt mondott le, és újonnan nyitott ügyvédi irodájában folytatta  korábbi szakmáját.

Az új polgármester Ioan Harșia szászrégeni ügyvéd lett, akit a marosvásárhelyi sajtó és  közvélemény régi ismerősként említett, ugyanis a Monarchia idején a vármegyei hivatalnál volt alkalmazott, majd az impériumváltást követően a marosvásárhelyi királyi tábla bírájává nevezték ki, miután rövid szenátori mandátuma is volt. Harșia egészen 1922 decemberéig volt a város polgármestere, helyére a liberálisok jelöltjét, Emil Dandeát nevezték ki.

A megye és a város élére olyan személyt törekedtek kinevezni, aki lehetőleg ismerte a magyar nyelvet, valamint erdélyi származású volt.

A köztisztviselői funkciót – az előbbihez hasonlóan – szintén kinevezés révén töltötték be. Mivel Romániában 1926-ig nem tartottak helyhatósági választásokat, így Marosvásárhely esetében (a többi erdélyi városhoz hasonlóan) nem beszélhetünk igazi önkormányzatiságról, habár erre vonatkozóan 1921-től egyre markánsabban fogalmazta meg igényét a városi magyar közösség.

Az impériumváltást követő időszakban a városi tanács, valamint a városházán működő tisztviselői kar formailag a helyén maradt, különböző kiegészítésekkel. A kinevezett román városi vezetőség (a polgármester és a tanácsosok, a bizottsági tagok) nem tudta megoldani a város élelmiszer-ellátását,

az impériumváltást követően folyamatos volt az élelmiszerhiány, elszaporodott az uzsora, valamint stagnált a városi gazdasági élet.

Ennek leküzdésében a városi tanács működése jelentette a megoldást, amely a befolyt adományokból szegénykonyhákat létesített, és segélyosztást szervezett, valamint folyamatosan értesítette a város lakosságát, amikor nagyobb szállítmány érkezett a városba. Bár a prefektus és később a város román polgármestere is igyekezett a megfelelő hatóságoknál intézkedni, a városi tanács tagjai – elsősorban Nagy Imre polgármester-helyettes és Radó Sándor a közélelmezési bizottság részéről – tudták ezt a feladatot hatékonyan ellátni.

A munkanélküliség is súlyos problémát jelentett, nehezen tudták a vállalkozói hajlamot serkenteni, főleg az építőipari vállalatok esetében a lakásrekvirálások miatt. A pénzbeváltást (a koronáról a román lejre való áttérést) is nehezen tudta kezelni a román városvezetés, emiatt gyakran pénzhiány lépett fel a hivatalokban. A forgalomban levő magyar papírpénzeket a román hatóságok 1919 júniusától kezdték felülbélyegezni, és 1920 szeptemberéig kellett várni, míg központilag megállapították a korona beváltásának arányát, ami szintén fékezte a város gazdasági életét. Viszont a spekulánsoknak komoly jövedelmet jelentett. A városi pénzintézetek kérelmezése ellenére 2:1 arányban váltották be a magyar koronát román lejre (a pénzintézetek az 1:1-hez arányt javasolták volna), de a bankok nem megfelelő ellátása aprópénzzel lassította a beváltás folyamatát, továbbá akadályozta a hatékony kereskedelmet. Ezek a folyamatok tulajdonképpen az impériumváltás első fázisát jelentették a városban.