HIRDETÉS
Ünnepélyes áldással indult a sereg Alfaluból, nyolc órakor. Most nem csak csengettyűkkel, hanem egy kőcsengővel is indulunk az úton, amely Karcfalva határában kerül végső helyére, hirdetve: Szűz Mária megsegíti híveit, hogy hitükben kitartsanak.
A 450 éves évfordulóra két új zászló is készült, ez alá sorakoztak fel Alfaluban 166-an, majd Csomafalván 74-en csatlakoztak, Újfaluban pedig közel húszan.
A háromórás gyaloglás után a katorzsai emlékműnél elhangzott: aki ételt s italt adott. Így ment körbe a flaska, s mindenféle eleség. Szívesen kínáljuk, mert egyúttal a hátizsákunk súlyán is könnyíthetünk.
A rekkenő melegben kezdett nehéz lenni a súly nekünk, akik most indultunk útnak. Azok nem panaszkodnak, akik ezen út előtt a Caminót járták meg, vagy közel negyven napja gyalogolnak a Mária úton, Budapestről.
Színes társaság, melyről három óra gyaloglás után elmondható: megjelentek az első vízhólyagok. Nem nagy nyomor, tű és cérna kell hozzá, s a fonál átfűzve kivezeti a feles folyadékot. Szólnak a csengők, indul a sereg.
Egy tízórás út után bár furcsa, de előfordul, hogy a zarándok feltalálja a járást. Egy félórás pihenő után úgy indul útnak, mintha most tanulná a lépéseket. De nem bánjuk ezeket a megállókat sem, hiszen ilyenkor nem csak energia-utánpótlásra van lehetőség, hanem beszélgetésekre is. Aztán megszólalnak a ministránscsengettyűk, és indul tovább a sereg.
A jenőfalvi Jére család nagyon jól tudja, mikorra várja a jónépet, mindig elénk jönnek fánkkal kürtőskaláccsal és szomjoltóval. Ilyenkor magukkal hozzák a kilencven esztendőnél is többet megélt nagymamát, és közösen vendégelik meg a Máriához igyekvőket. Aztán, ha tele a bendő, megszólalnak a csengettyűk.
Idén viszont egy csengettyűvel több fogadta a Karcfalva fele igyekvőket. Hat órakor értünk el egy emlékezetes helyet. Az elmúlt években mindig itt készültek a csoportképek, 3-3 kilométerre egy-egy borvízforrástól, hat kilométerre a szálláshelytől, karcfalvától. Tavaly, amikor éppen csoportképre verődött össze a csapat a meredek hegyoldalon, a tetőről egy két kilogrammos mészkő indult útnak, és érkezett, egyenest neki a tömegnek. A zarándoklatvezető Balázs Józsefhez járt legközelebb. Centiken múlott a tragédia. Akkor a zarándoklatvezető azt mondta, ez jelzés: ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel.
Ezen helyhez nagyon közel ma emlékművet szentelt fel a karcfalvi plébános. A terméskőből kifaragott, cserefa nyelű csengettyűt. Ez jelzi az elmúlt 450 éves múltat, az aggodalmasság értelmetlenségét. Csengettyű a neve, de ha egyszer a helyiek úgy emlegetik ezt a helyet, hogy a harangon innen, a harangon túl, az alfalviak akkor sem fognak megsértődni. Visszajárnak, megpihennek, s aztán megszólalnak a kézbeli csengettyűk. A csengettyű, mely a lélek hangja.
Tizenkét órával az alfalvi indulástól megérkezett a csapat első szálláshelyére, Karcfalvára. Le a kalappal e község lakói előtt, akik ezúttal 270 zarándoknak adtak szállást, és nem csak.
A szokáshoz hűen a templomban adtunk hálát, hogy a legbékességesebben járhattuk végig a harminc kilométert, Balázs József szerint ember ki sem tudott volna találni ennél jobb időjárást, cseppmenteset, kellő meleggel és szellővel.
Aztán a hálaadást követően a piactéren vártak a helybéliek, helyi főzésű rozspálinkával, teával és kaláccsal. Zsák a hátra, kezdődött a szálláskeresősdi. Volt, aki ismerősökhöz, rokonokhoz vackolt be, vagy kétszázan a sportcsarnokot vették birtokba. Félszázan egyetlen családnál kvártélyoztak. Ferencz András, és az alfalvi születésű neje, Panni néni minden évben felcsapja lakását. A fekhely mellé vacsora is jár a vízhólyagos, hímzett talpú társaságnak. És aki nem fér a házban, az a csűrben, szénában tölti az éjszakát. Oda is jutottunk vagy huszonöten, így hosszas nevetgélések előzték meg az álmot. Úgy tűnt, a száj kevésbé fáradt el az úton. Nem fáztunk, nem is fázhattunk, hisz a házigazda már este közölte, csak az fázik meg a sarjúban, aki a lekaszálatlanba fekszik bele.
Szeretünk volna az istenfizessén kívül valamit pótolni az ellátásba, de András bácsi röviden hárított: aki fizetni akar, panzióba megy. Így a vasárnap esti visszatéréskor már nem fogjuk tudakolni a szállásárat.
Kilenc órakor útnak indul a csapat. Délután négyre van ütemezve a Csíkba érkezés, ahol a fő bázis a Kájoni iskola. Szénáshíd után osztálytermi padló.
Húsz kilométer aszfalton – ez a sereg mai teljesítménye. Sokak szerint ez lényegesen nehezebb, mint harminc kilométer az erdő között. A vélemények megoszlanak, de abban mindenki egyetért, hogy jóízűen elfáradtunk. Így a szállás, a Kájoni iskola látványa felért egy szelet tortáéval.
Beért a három szekér is, lepakolhattunk, volt rá bő negyed óránk, mert fél hatkor csengőszóra álltunk be a sorba. Az örömvirág helyett néha körömvirágot énekelve a lángadozva szót rángatózvára változtatva, de indultunk Mária köszöntésére.
Péntek este a kegytemplomban Alfalu keresztalja az első, aki mise előtt megérkezik, felfejlődik, ahogy mondják, és hálát ad, hogy ideérhetett. Ilyenkor szabad utat nyernek a könnyek, tisztulnak a könnycsatornák, s ki tudja, mi történik a lélekkel, ami így, könnyekként nyer formát.
Szentmise után pihenő, és annak öröme, hogy mekkora tisztelettel fogadtak Somlyón. Mintha hősi tettet hajtottunk volna végre az elmúlt két napon. Pedig mi csak felfedeztük, s jól begyakoroltuk a járást. Talpunk erre a cáfolhatatlan bizonyíték.
Aki harmadik nap van úton, azt a lelke is utoléri. Nem siet, nem gyurakodik. Ők a mezítlábasak, mert ahogy tíz percnyi pihenő adódik, megszabadulnak lábbelijüktől. És ők azok is, akikből a vásári kofák nem gazdagodnak. Nem kézzel fogható búcsúfiát szánnak ők szeretteiknek. Azért sem, hogy hazafelé hátizsákjukat ne terheljék.
Szombaton a félnyolcas találkozótól kezdődött a menetelés. A buszos gyergyószékiekkel kiegészülve meneteltünk négyes sorban egész a Salvator kápoláig. Ott, a kőkeresztnél szokás emlékezni az első búcsúra, amit István gyergyóalfalvi pap vezetett. Történt ez 1567-ben, amikor készebbek levének a halálra, minthogy elszakadjanak ősi szent hitektől.
István pap mai serege aligha érzi e hősiesség ízét, de hűségüket, hogy ma is gyalog érkeznek, sokan megsüvegelik. Mi tagadás, jólesik a köszöntés, kicsit melegíti a lelket és hűsíti a talpakat.
Rövid nap ez, öt órakor már pihenőre térhetnek a mezítlábasak. Már a hajnalvárást tervezzük, melyig kevesebb van tizenkét óránál. De a nagy jövőbenézést nyolcéves zarándoktársunk megszakítja: „most itt vagy. Légy itt!” Hát mi itt vagyunk, háromszázan.
Vasárnap, déli 11 óra
Piros pünkösd vasárnapja. A nap előtt kel ilyenkor a zarándok, jóval, hiszen négy órakor már próbálgatja a talpra állást. Szék útján irány a Jézus hágója, innen közelítik meg újra a Kis- és Nagy-Somlyó közötti völgyet. Aztán itt mindenki úgy várja a napfelkeltét, ahogy hite és szájíze kívánja. A moldvai csángók énekétől a táltosokig és sámándobosokig mindenki rendre megmutatkozhat.
Azt mondják, aki mentes a bűnöktől, a felkelő napban megláthatja Szűzanya arcát. Mi a napot láttuk. Ezért is szól a hála a délelőtti szentmisén, amikor búcsút veszünk Máriától, s irány toronyiránt Karcfalvára.
Szürkületre várható az érkezésünk, de úgy, hogy menet közben minden falu harangját megkondítják, mi pedig balról megkerüljük az összes templomot. Kivétel a bogáti kápolna, azzal csak a kezdő zarándokokat szoktuk ijesztgetni, hogy még oda is ki kell kecmeregni.
Még nem tudni pontosan, hányan indulunk neki a hazaútnak, ilyenkor mindig megcsappan a sereg, de akik mindkét irányt járták, tudják, a visszaút össze sem vethető az idefelével.
Háromnegyed tízre érkezett meg a sereg a karcfalvi szállásra. A tűző napon való gyaloglás mindenkinek próbára tette a lábait. Az ének ritmusa segített kicsit terelni a figyelmet, a koncentrálást pedig Balázs József vezető vezényszava segítette: igyatok!
A forró aszfalt hevített, nagy volt a folyadékveszteség. Az ilyenkor szokásos, megállóknál elfogyasztott sör helyett a vízre tért át a csapat, és volt, hogy a kalciumot is pótolni kellett. Aki úgy érezte, ez is kevés, felkérezkedhetett a szekérre. Így nehéz lenne eldönteni, a mai napon hányan gyalogoltunk. Úgy 170 fős a hazafelé is zarándokok sora.
Az éjszaka nyugodalmas lehet, de hosszú aligha. Fél hétkor elhagyjuk Karcfalvát, és a tervek szerint az esti hatórás misére megérkezünk Gyergyóalfaluba.
Azt tartják, a zarándok a kapott kegyelmekből részelteti közösségét. Valószínű, ennek tudható be, hogy a gyergyószéki településeken, Újfaluban, Csomafalván, majd Alfaluban a kapuk előtt, csapatokba verődve, vagy éppen a faluvégeken virágokkal, örömmel várták haza a Csíksomlyóról gyalogosan érkezőket.
Ma is több mint tizenkét órát voltunk úton, a fél hetes indulástól kisebb pihenőkkel este hét óra után értük el a kiindulópontot, Alfalut. A fáradság és meleg adódott össze, így voltak páran, akik rosszullét miatt kellett lemondjanak a teljes út megtételéről. Hazaszállításukban azok segédkeztek, akik hamarabb tudtak értük jönni: családtagok vagy éppen a karcfalviak.
Mi tagadás, gyenge lábakon álltunk, amikor az itthoniak köszöntésünkre igyekeztek, mégis azt mondták, ilyen vidám sereget ritkán látni. Mert amiatt, hogy fáj a láb, az énekléssel nem kell spórolni, és még a kar is tud lendülni annyira, hogy a virágcsokrokért cserébe öleléssel szolgáljon.
Tudják, olyan élmény ez a gyalogos zarándoklat, hogy csak egyszer kell belőle részt kérni. Utána nagyon nehéz kimaradni belőle. Akik a falvakban fogadva jobban sírtak, azok szívük szerint velünk tartottak volna.
Valami történik ilyenkor a lélekkel. Tán a csengettyűk szavára, melyekről azt tartják, hogy a lélek hangja, felszabadul. És nem számít, hogy mi lesz holnap, itt vagyunk, a mostban. Csak tartson sokáig ez a most. Legalább egy esztendeig, amikor újra indulhatnak a fehér inges, szalmakalapos zarándokok.
VÉGE
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
