Miért kell nekünk, ami másnak van? A lemaradástól való félelem, a FOMO

A FOMO (fear of missing out) olyan szorongás, amikor azt érezzük, hogy valamiről lemaradunk, és ha lemaradunk, akkor nem leszünk részei az áramlatnak, és ha nem leszünk részei, akkor sajnos ki fog derülni, hogy „lúzerek” vagyunk – vezette fel előadását Tari Annamária pszichológus, író, aki az első alkalommal megszervezett, elsősorban a Z-generációnak szóló rendezvénysorozat meghívott előadói között volt.

„Ez egy olyan menet, ami a 21. század információs korában egy nagyon természetes mindennapi jelenség. Kutatóként és klinikai pszichológusként sajnos rossz hírem van: az ember személyisége még múlt századi módon van bekötve, az agyunk is úgy van bekötve. Bizonyos szempontból fel tud gyorsulni az információs kor okoseszközeihez. Ha egy 18 hónapos babának odaadtok egy telefont, akkor nemsokára meg fogja találni a Youtube ikonját, el fogja indítani, még azt is fogja tudni, hogy hol van a nyelvválasztó, és minden anyuka nagyon boldog lesz, hogy milyen okos a kisbabája. Ez viszont azt jelenti, hogy az operációs rendszer nagyon egyszerű, és az okoseszköz direkt ahhoz van kitalálva, hogy az ember nagyon könnyen hozzászokjon.

Rámutatott, például az iWiW megjelenésekor látszott már, hogy mindenki milyen „kíváncsi”, és mindenki milyen exhibicionista. Addig az emberek a kis településeken nagyon jól elvoltak, a szomszédaik ismerték őket, élték a maguk életét, voltak barátaik (vagy nem), elutaztak ide-oda (vagy nem), szomszédoltak, kiültek a padra, és megbeszélték a falu híreit. Sokat dolgoztak, és sokkal nyugodtabban voltak.

„Volt egy szép, lassú életük. Az első szorongás, ami megérkezett, az a gyorsaság következménye. Mindent nagyon gyorsan kell csinálni. Az ember kognitív rendszere fel tud gyorsulni, legalábbis azt a képzetet adja, hogy érti. Érti, mert csinálta. Az algoritmus értem van, nagyon egyszerű, hogy én is rájöjjek, hogy szeret engem a Facebook is és minden felület, mert amit csinálok, azt leköveti, rögtön felajánlja azt, amiről még nem is tudom, hogy szeretném, de már ott van. Tehát rájövök, hogy szeretném. Van egy olyan kör ebben az érzelmi megerősítésben, aminek a folyamán az embernek megvan az a képzete, hogy értelmi eszközeivel ezt követi.

A szakember kiemelte, a közösségi média elhozta a FOMO-t, azt az érzést, hogy mindenki sokkal jobb dolgokat tesz, mint mi, sokkal jobb helyen van, sokkal klasszabb barátai vannak, eleve sokkal jobb az élete, és nyilvánvalóan szebb is, mert fantasztikus fotói vannak.

„Lehet, hogy háromszáz filterrel dolgozott, és előtte két órát sminkelt, ezt nem lehet tudni, és hiába ismerem személyesen, és tudom, hogy valójában hogyan néz ki, a fotói mégis iszonyatosan jók. Ezt nehéz megemészteni, ez a rivalizációs háromszög pici dühvel átitatva – ez a FOMO-tól független másik szorongás –, hogy megnézek valakit, aki nagyon sikeres, jól van, hát én is az vagyok, de azért muszáj megnézni, hogy legalább narancsbőre van? Valamit muszáj csinálnom, mert így fogom beállítani azt a mérleget, amely, ha egyensúlyban van, akkor nem pusztulok meg ott rögtön az okoseszközöm mellett azzal, hogy semmit nem ér, amit eddig csináltam és amit eddig tudok. Ez a probléma.

Valójában ez egy folyamatos rivalizáció, folyamatos összemérés, állandó összehasonlítgatás. A FOMO elhozta azt az érzést, amikor azt gondolom, hogy nekem az is kell, ami neki van.

És lehet, hogy a harmincötödik ismerősöm is kitette a Maldív-szigetekről azt a combfotót, amit mindenki csinál, mert fontos megmutatni, hogy mindenki fantasztikusan néz ki, fantasztikus helyeken, fantasztikus dolgokat csinál. Ebben az értelemben az a szorongás, ami mindenkit utolérhet, az az, hogy nekem is kell az, ami neki van” – mutatott rá, majd feltette a kérdést, hogy tulajdonképpen, miért?

Miért kell az nekünk, ami a másiknak van? Még akkor is, ha nekünk már megvan, amit mi szerettünk volna.

Ha azt szerettük volna, mint más, akkor bizonyára már tettünk volna érte, hogy meglegyen. Viszont ha elénk tolják, akkor olyanok leszünk, mint egy kétéves gyerek a játékboltban, hogy azt is akarjuk, mégpedig azonnal. „Ebben az értelemben nyilván azért karaktervonások kellenek, hogy az embert a FOMO elérje. Hogy ne legyen biztos eléggé magában, hogy eleve legyenek szorongásai, hogy néha azt érezze, hogy az önértékelése mélyebb hullámokat vet a kelleténél. Mert ugye akkor azt is gondolja mindenki, hogy biztos kevesen szeretnek engem. Az önértékelési mínuszoknak van egy offline változata. Az embernek az önértékelése, önbizalma, önbecsülése nagyon függ a korai érzelmi viszonyoktól, főleg az anya-gyermek kapcsolat kiegyensúlyozottságától, mert akkor tudjuk azt átérezni, hogy gyerekkorunkban biztonságot adó világra neveltek minket. Anyánk szeretett, és az egy biztonságos talaj volt, ami azt is jelenti, hogy megbízhatunk a világban, nem fognak utálni.”

Tari Annamária arra is kitért, hogy az online világban a legszorongóbb ember is tud építeni egy másik világot, másik identitást, ami az offline-tól teljesen eltérő lehet. A korai internet és közösségi médiakutatásokban az állt, hogy még terápiás eszközként is milyen jól lehet majd használni az online felületeket, mert egy szorongó ember megtalálhatja a magabiztosságát az interneten, mert készít magának egy vagány profilt, és akkor majd barátkozik, és minden jó lesz. Példaként felhozta egy lány esetét, aki nem volt túl szép, de különböző beállításokkal, sminkkel és egyebekkel remek fotókat készített magáról, amelyeket feltöltött az oldalára. Sok követője és rajongója lett, hiszen gyönyörű volt az online térben, de az a paradox helyzet állt fenn, hogy a lakásban, ahol élt, volt egy offline ajtó, amelyen ő az offline énjével kellett kimenjen a világba.

„Azt az életet kell szeretni, amiben az ember él, és azt kell értékelni, amije van. Ha az a helyzet, hogy az online élet sokkal klasszabb, és csatlakozunk az online társaságunkhoz, amiben mindenki klassz, okos és fantasztikus dolgokat csinál, akkor abban az értelemben az online csoportnorma, ami ott kialakul, még inkább meg fogja emelni bennem azt a vágyat, hogy azt is akarom, ami ott van. De közben igazából nem tudom.

mert áttevődött a szórakozás és élménykeresés az online térbe” - magyarázta a pszichológus.

Hozzátette, az, hogy milyen programról, élményről hogyan maradunk le, az az online csoportnormának is egy kitermelt eredménye, és az offline barátok csoportjában, akikkel valóban találkozunk, ott is kitermelődik valami. Kiemelte, az embernek két hatalmas adag élménylehetősége van, és valamilyen módon meginduló szorongása vagy elégedettsége. A FOMO a szorongást indítja el, azt, hogy mivel nem vagyunk ott egy bizonyos eseményen, nem szeretnek. Az elégedettséget pedig a JOMO (joy of missing out) az, amikor azt érezzük, hogy milyen jó, hogy nem vagyunk ott, mert nem is akarunk ott lenni. Tehát, hogy el tudjuk dönteni, hogy hol szeretnénk lenni.

„Az információs kor előtt az volt, hogy az ember nem mindegyik barátjáról tudta, hogy hol van és mit csinál. Egyrészt,

Hétfőn elmesélte a suliban, mindenki meghallgatta, és ennyi volt. Most, ha ugyanezt valaki kiposztolja, akkor az jön rögtön, hogy én is akarok vásárolni. Ha az igény felkeltődik, nagyon nehéz visszahúznom az offline életemben azt a spirált, vagy azt a potmétert, ahol az én valódi érzelmi állapotomhoz igazítható, a valódi életemhez igazított élményigényem van. (...) Először meg kéne nézni, hogy kinek a fotóját nézem, ki posztolta ki. Nem kell feltétlenül azt éreznem, hogy ha szerettek volna, szóltak volna, mert ez akkor arról szól, hogy van bennünk egy újabb szorongás, és ez pedig az, hogy mindenki szeressen. A nap rossz híre: nem szeret mindenki.”

A pszichológus hangsúlyozta: nagyon jó, ha az a tíz ember, aki a közvetlen környezetünkben van, tényleg szeret. Tíz-tizenöt ember stabil szeretete teljesen elég az élethez, és ahhoz, hogy valaki kívül-belül jól érezze magát.

Ha azt szeretnénk, hogy az a pár ezer ember, aki követ minket valamelyik közösségi oldalon, mind szeressen, akkor nagy bajban vagyunk. Lehet, hogy felét nem is ismerjük, és az az illúzió áll fenn a hiperkonnektivitás, a magas transzparencia miatt, hogy mindenki kell szeressen, aki követ minket.

„Ez egy vastag banánhéj. Arra rálépve pszichológus se kell lenni hozzá, hogy borítékolható legyen, hogy hatalmas az esés. Nem lehet elérni, hogy minden enyém is legyen, ami az övé, mert muszáj meghúzni a saját intimitás határait. Legyen körülötted négy-öt olyan ember, aki stabilan szeret, a többit csak nézegesd. Mert az embernek a saját életét kell élni a saját örömeivel. A nyáron csináltuk egy kutatást, egy hangulatkérdőívet, és abból az derült ki, hogy a baby boomer és az X-generáció jól van, az Y- és Z-generáció eléggé rosszul van. Rosszkedvű, aggódik, perspektívátlannak érzi az életét, gyakorta depressziós. A legklasszabb életszakaszban.