Nem tudja, milyen feladni: Tankó-András Imola

„Sokszor meg vagyok itt-ott kékülve, megkérdezik, jó ez nekem, miért csinálom? Igen. Jó ez nekem, jól érzem magam a bőrömben” – mondja határozottan Tankó-András Imola. A kászonaltízi, negyvenéves, háromgyermekes édesanya néhány évvel ezelőtt kezdett komolyabban sportolni, erőnléti edzésekre járni, s ma ez számára már életformává vált.

Ha újra kezdhetné, katona lenne – mondja mosolyogva. S nem azért, mert nem szeretné jelenlegi munkáját, hanem mert időközben rájött, hogy az a világ igen közel áll hozzá.

Mint meséli, egészsége, fittsége megőrzése érdekében kezdett el komolyabban sportolni. „Egy alkalommal Kézdivásárhelyen elmentem az edzőterem előtt, s feltűnt, hogy milyen változatos és kemény edzéseket tartanak. Megkérdeztem, csatlakozhatok-e hozzájuk, s ott kezdtem el négy évvel ezelőtt a csoportos és egyéni edzéseket. A csapatból többen is jártak versenyekre, s el is gondolkodtam, hogy vajon én mikor fogok tudni csatlakozni hozzájuk, eljutok-e én valaha egy versenyre is?” – tette fel a kérdést magának.

S eljutott. Egy év sem telt el, s részt is vehetett az első versenyén Zernyesten – eleveníti fel –, ráadásul két olyan fiatal csapattárssal, hogy akár gyermekei is lehettek volna. Innen győztesként tért haza, s ez meg is adta a kellő motivációt a folytatáshoz, ez pedig 2018-ban a Spartan Race volt Open kategóriában, rövid távon, amolyan ismerkedés a kemény versenyek világával. És innentől már csak a koronavírus volt az egyetlen akadálya a versenyeken való részvételnek  – mondja Imola, miközben mutatja az érmeit is. Ha a járvány nem szól közbe, több is lenne belőlük.

Számára minden verseny kihívás, sőt minden évre kitűz maga elé olyan versenycélokat, amelyek korábban nem tapasztalt kihívást jelentenek. Ilyen volt például tavaly az a szlovákiai akadályverseny, amelyen az 52 kilométeres távot 2900 méter szintkülönbség és 66 akadály nehezítette. Második lett.

Legutóbb, a népszerű Spartan Race akadályverseny-sorozaton állt rajthoz három egymást követő nap Cheile Grădiștei-en. „Beast kategóriában 21 km hosszú a táv 31 akadállyal, 1700 méter szintkülönbséggel, következett a Super kategória, ez 12 km hosszú 700 méter szintkülönbséggel és 27 akadállyal, s végül a Sprint kategória 7 km-es távval, 21 akadállyal, 300 méter szintkülönbséggel. Kétszer harmadik és egyszer második helyezést értem el és ezáltal kijutottam Dubaiba az Európa-bajnokságra, amelyet december elején tartanak meg” – újságolja. És most aggódva figyeli a híreket, hiszen 2020-ban is kijutott az ausztriai Eb-re, ám a járvány közbeszólt.

De mit is jelent egy ilyen versenyen az akadály? Az nem más – válaszolja –, mint például falmászás, homokzsákcipelés, kötélmászás, függeszkedés, sárban kúszás.

Ha pedig egy akadályt nem sikerül teljesíteni, azért büntetés jár, ami harminc burpee, azaz négyütemű fekvőtámasz. Kell ide az erő, az elszántság, de nem csupán az erőnlét számít.

Van amikor átázva, átfázva, kimerülve ér célba, de sosem érezte úgy, hogy feladna egy-egy futamot, pedig kíváncsi erre az érzésre is, sőt át is szeretné élni. Mosolyogva mondja, igazából azt szeretné érezni, hogy milyen az, amikor „teljesen fel akarnád adni, s valaki hátba vereget, hogy nem adhatod fel” .

Mindehhez persze felkészülés is kell: Imola heti háromszor vesz részt csoportos vagy egyéni erőnléti edzéseken, s két alkalommal szalad, heti egy nap pedig a pihenésé. Keveset alszik, korán kel, hogy mindenre jusson ideje. Megjegyzi, sportos oldalát nem igazán ismerik a faluban.

Az eredményekhez persze a család támogatására is szükség van, pontosabban arra, hogy megértésék őt. „Nagyon büszkék rám. Ők is hozzá kellett szokjanak, talán a férjemnek volt eleinte nehezebb, hogy elfogadja, sok utazással is jár a versenyzés, de arra kértem a családomat, hogy ezt szeretem, s ezt hagyják meg nekem.” Sőt a támogatás olyannyira erős, hogy egy alkalommal családilag neveztek be egy Spartan-versenyre. Ez elég is volt ahhoz, hogy a ma 21 éves Tamás és a 19 éves Apollónia eldöntse, édesanyja nyomdokaiba szeretne lépni a versenyzés terén is. A pályaválasztás során ugyanis már szüleik nyomában járnak, mindketten egy egészségügyi szakiskola tanulói, legkisebb, Bendegúz még csak ötödik osztályos lesz.

„Apollónia egyszer megköszönte, hogy megtanítottam mindenre, azt mondta, én vagyok a példaképe. Kérdeztem, hogy nem tántorította el az, hogy milyen sokat kell jöjjek-menjek a faluban, ha valaki hív, én megyek kötözni, injekciózni. Azt válaszolta, nem. Összetartó család vagyunk ” – meséli Imola, aki a Hargita Megyei Mentőszolgálat kászoni egységének alkalmazottja, 14 éve dolgozik asszisztensnőként. Korábban férje is az egészségügyben dolgozott.

Lelkesen mesél a szobája faláról, ahová az érmek vannak kifüggesztve. Büszkén mutatja a pillanatfotókat, érmeket, egyik látványosabb, mint a másik. A kis térképeket, amelyet maga készít egy-egy versenyre, amelynek alapján tudja, mikor mire lehet számítani, hány kilométer után lesz frissítőpont, vagy akadály és ez biztosíték arra is, hogy a terepen nem téved el.

Pillanatok, gesztusok, versenyemlékek elevenednek fel. Egy kézszorítás, egy ölelés, egy bátorító szó. Minden verseny egy élmény – mondja –, s fontosnak is tartaná, hogy aki teheti, próbálja ki magát egy versenyen, hogy megérezze a célba érés örömét.

Mit hozott az életébe a sport? Nyitottságot, közvetlenséget – válaszolja –, úgy érzi, könnyebben teremt kapcsolatot az emberekkel. Megerősödött nem csak fizikailag, hanem lelkileg és mentálisan is.

Kezén bőrkeményedések őrzik a kemény edzések, versenyek emlékét, mert, mint kacagva mondja, nem balettozni jár, hanem erőnléti edzésre.

„Amikor elkezdtem versenyezni, sok feladatot nem tudtam teljesíteni. Most visszatekintve arra az időszakra, nagyon jól esik látni, hogy milyen teljesítményem van. A sport mindig segít a nehéz pillanatokban. Munkám során sok nehéz helyzettel szembesülök, a sport az, amiben le tudom a feszültséget vezetni. Minden évben van egy célom. Tavaly négyezer méteres tandemugrás volt a cél, idén vadvízi evezés. Én még nyolcvanévesen is fogok menni versenyekre, ha kell mankóval, de ott leszek” – búcsúzik derűsen.