Textilképek eldobott rongyokból: Miklós Irma

Irma néni műhelye a csíkszentdomokosi családi ház hátsó részében, a kis kazánházban van kialakítva, nem is csoda, hogy kellemes meleg fogad odabent. Egy szomszédos szobában a falon van kifüggesztve több berámázott munkája, örömmel mutatja nekünk, majd mindegyikhez kötődik egy emlék, egy történet. Aztán a dolgozóasztalához kísérjük, tervezőasztal az – mondja nevetve –, és a lámpa fényénél meg is nézhetjük, hogy éppen min is dolgozik. Apró kis virágszirmokat vág, búzavirágcsokor készül, miből másból, mint rongydarabokból. Kézügyben van a csiriz, amit ő főz, az olló és a szövetdarab, amiből majd összeáll a kép. Alaposan szemügyre kell venni az alkotásokat, hogy a szemlélő rájöhessen, miből is készültek ezek.

„A saját elképzelésem szerint dolgozok. Ha valami szépet látok, egy szentképet, egy képeslapot, egy filmkockát, valami olyant, ami megtetszik, akkor azt rongyból meg is csinálom. Elképzelem és megcsinálom. A tetszés szerinti anyagot apróra vágom, és azzal dolgozok, sosem rajzolom le, nem készítek vázlatot” – magyarázza vendéglátóm. Rongyképeit majd tíz éve készíti. Akkor történt az életében egy váltás, hosszas betegség után elhunyt anyósa, majd később az édesanyja, és abban az időszakban a textilképek készítése tulajdonképpen a megnyugvást, a lecsendesedést hozták el számára.

Mindig foglalkozott valami aprósággal a munka mellett – meséli –, de mindeközben sokáig gondozta férje beteg édesanyját is. Mivel textilipari végzettsége van, a csíkszeredai kötöttárugyárban kezdett dolgozni, aztán született két lánya, majd később a domokosi fűrészüzem konyhájára alkalmazták. Fodrásztanfolyamot is elvégzett, de nem nagyon tudott azzal sem foglalkozni, édesanyja is beteg volt, hozzá is sokat járt. Időközben átesett egy szívműtéten, ami miatt már nem vették vissza a konyhára, mert nem szabadott megerőltető munkát végezzen, így a kapusszobában dolgozott.

„Amikor időm volt, ahogy lehetett, lopva is, de mindig kézimunkáztam, kötöttem. De egész fiatal koromtól itthon készítettem tortákat, karácsonyfára figuracukorkákat, habkarikákat. Aztán meghalt anyósom, majd édesanyám... Kávézgattunk itt egy alkalommal a szomszédasszonyokkal, s azon gondolkodtam, hogy ebben a kicsi konyhában mihez is kezdhetnék, olyan jó meleg van itt, ki kellene használni. Fogjak neki szőni? Szőni ugyan tudtam, de nem tudtam felvetni a fonalat, s az már nem is divatos, és ekkor jött a rongyképek ötlete. Megláttam egy téli tájat ábrázoló képeslapot, s arra gondoltam én ezt megcsinálom rongyokból.

A leányaim hozták a rongynak valót, kidobni sajnáltam, rongy tehát volt, s így láttam hozzá” – ecseteli Irma néni, majd levág egy kis darabot egy kék sálból, bevagdossa a széleit, és óvatosan ráragasztja a készülő képre.

Precízen, nagy odafigyeléssel dolgozik, igyekszik minél élethűbbé varázsolni az alkotásokat. Mutatja is, hogy még a búzavirág szárát is igyekezik úgy kialakítani, hogy minél jobban hasonlítson arra, amit a természetben találunk, ott vannak rongydarabokból az apró kis bolyhos szőrök. Egyébként – derül ki – szíve mélyén mindig is érdekelte az alkotás, értékelte a szépet, így aztán nem is csoda, hogy néhány évvel ezelőtt még egy jobbféltekés rajtanfolyamon is részt vett Csíkszeredában, ma is büszkén mutatja, hogy milyen rajzokat készített a tanfolyam után.

Eleinte – magyarázza – kartonpapírra ragasztotta a rongydarabokat, de az nem bizonyult jó megoldásnak, nehézkes volt a rámáztatása is, nehezen lehetett azzal boldogulni. Így tért át a vékony falemezre. Erre a lemezre első lépésben egy vastagabb fehér anyagot ragaszt, majd erre ezúttal egy vékony színes sál kerül fedőrétegnek, ez az alkotás alapja, a háttér, és erre kerülnek majd a különböző motívumok. Sőt – meséli – eleinte az üzletben vásárolt ragasztóval dolgozott, de az sem bizonyult jónak, ki kellett találni valami jobbat. Így aztán maga főzi a csirizt vízből és lisztből, és azt használja.

„Csirizt főzök, mert bármilyen ragasztó nem jó, kipróbáltam, de átüt az anyagon, s ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretném, ha ragasztva van, levenni sem tudom. Csirizzel már más, ami nem tetszik, azt visszaáztatom, s újracsinálom. Lehet, hogy egy másabb árnyalatot tennék, vagy egy másfajta rongydarabot, és ha csirizzel ragasztom, könnyen megoldható a módosítás” – magyarázza kedélyesen.

Közben egy fényképalbumot is mutat korábbi munkáiról, közöttük olyan is van, amely Olaszországba került, de szép számban lelhetőek fel munkái Magyarországon, illetve idehaza. Az első darabokhoz viszont ragaszkodik – jegyzi meg –, azokat nem adja oda senkinek. „Ez a hintó nem is sikerült olyan jól, a férjemnek készítettem, van egy hintónk, s azt akartam megmintázni. Évekig volt két pónilovunk is, azokat is megörökítettem rongyból” – mutatja a fényképeket.

2019-ben egy kisebb kiállítása is volt már – újságolja büszkén. Az unokája is készített már ehhez hasonló képet – mutatja is a falon – csak ő iskolában tanulta, és neki iskolai feladat volt, de Irma néni is tudta segíteni őt egy-két jó tanáccsal. „Van, hogy a reggelit elkészítem, hamar odateszem az ebédet, s jövök is a műhelybe. Ez számomra egy hobbi. Télen több időm van erre, vagy esős napokon, amikor nem lehet kint dolgozni, akkor ezzel foglalkozok.”

Nevetve jegyzi meg, lányai az első számú kritikusai. „Ma is itt járt egyikük, s ki is vittem azt, amivel dolgozok, az autóhoz, hogy nézze csak meg, mit szól hozzá, milyen lesz. Az elején, amikor elkészítettem már három-négy képet, idehívtam Sándor Editet, a csíkszentdomokosi könyvtárost, hogy nézze meg, minek fogtam neki, lássuk, mit szól. Ő akkor azt tanácsolta, hogy folytassam, ne hagyjam abba, ez be kell érjen. Ösztönöz, ha megdicsérnek, elég sok jó visszajelzést kaptam.

Szeretem, amikor alkotok a csendben, amikor valami születik. Eleinte megnyugvás volt számomra, éreztem, hogy újjászületek, amikor valamit elkészítek. Ezt csak azt tudja csinálni, aki igazán szereti, s nem is lehet abbahagyni. Én még úgy el nem tettem egy képet, hogy ne legyen befejezve. Ha két hétig, ha három hónapig, de dolgozok vele. Én egy egyszerű, amatőr kézműves vagyok” – jegyzi meg.

Azt mondja, tavasszal, karantén idején bizony nem nagyon tudott alkotni. „Olyan zaklatott voltam, hogy istenem, mi lesz, nem jött, hogy ezzel foglalkozzak” . Aztán lassan visszatért az alkotói kedve – mondja nevetve. Húsvétra hasonló technikával díszített tojásokat, s lassan-lassan visszatért a képkészítéshez is. „Sokszor jön a férjem is, benéz, na, mennyire haladtál, kérdezi. Ha már itt töltöm az időt, csak legyen valami értelme” – kacagja el magát.

Aztán szót ejtünk az alapanyagokról, a rongynak valóról is. Mindent ő sem fogad el, mondja, inkább a vékonyabb ruhadarabokból, ingekből szeret dolgozni, ritkán használ fel vastagabb anyagokat is. Az alkotás öröme mellett a legnagyobb nehézséget – fűzi hozzá – a rongydarabok színek szerinti szétválogatása okozza, de amikor már ezzel is megvan, és leül alkotni, megtörténhet, hogy egy képen három-négy hétig is dolgozik.

A munkafelületen kézügyben vannak a kisebb nagyobb rongydarabok, ott a ragasztó, az olló – abból többféle is –, de a kis polcos szekrényben is várakoznak még a színes anyagok, amelyek egyszer – a látogatók legnagyobb csodálkozására – rongykép formájában kerülnek ki Irma néni kezei közül.