ADHD: nem a rossz gyerek címkéje

ADHD – az a felnőtt, aki napjai jelentős részét gyermekekkel tölti, ma elég sokat találkozik ezzel a négy betűvel, míg a szülők például rettegnek attól, hogy kiderül, valamilyen tanulási zavarral, nehézséggel küzd a csemetéjük. A négy betű jelentése: Attention Deficit Hyperactivity Disorder (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar). Neurológiai eredetű vagy veleszületett, esetleg a fejlődés során kialakult rendellenesség, melynek vezető tünete a figyelemzavar, kísérőtünetei a hiperaktivitás, feledékenység és a gyenge impulzuskontroll.

Vargancsik Iringó szociálpedagógus szerint leggyakrabban a szülők nem is sejtik, hogy gyerekük ADHD-s, megszokták, hogy ilyen a stílusa, nagyobb a mozgásigénye, nehezebb lekötni, és alkalmazkodnak hozzá. A bajok akkor kezdődnek, amikor sokáig kell ülni és figyelni valamire, éppen ezért az óvodáskor végén, az iskoláskorban szokták feltételezni a gyerekről, hogy hiperaktivitással küzd. „Az ADHD-ra jellemző a túlmozgásosság és a figyelemzavar, de ezt egy skálaként kell elképzelni, nincs két egyforma gyerek, van, ahol nagyobb a túlmozgásosság és kevesebb a figyelemzavar, máshol pont fordítva. Sőt létezik az a válfaja is, amikor a hiperaktivitás vagy az impulzivitás minimálisan vagy egyáltalán nem jellemző a gyerekre, azt ADD-nek is nevezik az angol Attention Deficit Disorder rövidítéseként” – magyarázza a szakember.

Hozzáteszi: tünete nemcsak az, hogy nagyon sokat mozog a gyerek, „szedi szét a házat”, de az impulzivitás is nagyon jellemző rá, bármilyen inger éri, rögtön fellobban, éppen ezért gyakoribbak a konfliktusok a társakkal is. Mindemellett pedig ott a figyelemzavar része: gyorsan elkalandozik a gyerek, ha mondanak neki valamit, elfelejti, nehézséget okoz a figyelmét megtartani, különösen ha számára nem érdekes az adott foglalatosság. Az ADHD-s figyelme gyakran elterelődik külső ingerek hatására, ugyanakkor sokszor követ el figyelmetlenségből eredő hibákat feladatok elvégzésénél, mivel hajlamos összecsapni a mentálisan megterhelő, tartós figyelmet igénylő feladatokat, gyakran kerüli is ezeket.

„Ha egy hozzáértő pedagógus bemegy az osztályba, sokszor már ránézésre tudja, hogy melyik gyerek ilyen. Miközben ő az összeadást magyarázza, az egyik a darvakat nézi az ablakon át, a másikat ha ragasztóval ragasztanád a székhez, akkor sem tudna ott maradni ötven percet. Ezt könnyű kiszúrni. Most az a kérdés, melyik az, amelyik súlyos, és melyik nem. Társadalmunk húsz százaléka intenzívebb mozgásigényű, impulzívabb, de ebből csak öt százalék, aki ADHD-s, akinek annyira intenzívek a tünetei, hogy kezelni kell, vagy valamilyen szinten adaptálni a környezetet a helyzethez, mert másként nem tud boldogulni” – magyarázza a szakember.

Vargancsik Iringó kifejti, a jó pedagógus például tudja, hogy ahhoz, hogy valamiben sikeresek legyünk, három-négyszer annyi sikerélményünk kell legyen az adott tevékenységben, mint kudarcélményünk. Mivel a hiperaktivitással küzdő gyerekeknek sokszor arról szól az életük az iskolában, hogy ötpercenként rájuk szólnak, még kevésbé motiváltak abban, hogy teljesítsenek a feladataikban. A pedagógusnak éppen ezért nagy kihívás egy ilyen gyerek, akihez adaptálni kell a környezetet. A legfontosabb talán éppen az, hogy ne azt húzza alá állandóan, hogy mi az, amiben nem tudnak megfelelni, sokszor érdemesebb szemet hunyni az apróságok felett, ha azok nem zavarók. Még az sem mindegy, hogyan rendezi be az osztályt. Egy ADHD-s gyereket nem érdemes az ablak, ajtó mellé ültetni, ahol állandó inger éri, inkább legyen közel a pedagógushoz, aki így jelzés szintjén is tud vele kommunikálni.

Vargancsik Iringó szerint amúgy a pedagógusok egyik legnagyobb problémája, hogy miképpen mondják el a szülőknek, ha figyelemzavart gyanítanak a gyerek gyenge teljesítményének vagy nem megfelelő viselkedésének hátterében. „Valahogy ez a kommunikáció nálunk még nehezen megy, a pedagógus fél szólni, hogy ki kéne vizsgáltatni a gyereket, ha szól is, lehet, a szülő nem akar tudomást venni a dologról, szégyelli, hogy »problémás« a gyereke. Pedig ez nem egy olyan dolog, ami a szülő hibája” – mutat rá a szociálpedagógus.

A rossz neveltetés vagy a szülői figyelem hiánya nem okoz ADHD-t, kialakulása 85 százalékban neurológiai, genetikai eredetű, és csak 15 százalékban számít a környezet.

Viszont egy ADHD-val küszködő gyermek nehézségeit a szülői támogatás nagymértékben enyhítheti. Ezáltal a meglévő tünetek nem vezetnek olyan komoly következményekhez, mint szülői segítség nélkül.

S hogy mit tehet a szülő? Ha kapott egy intő jelet a pedagógustól, hogy gyereke valószínűleg a figyelemhiányos hiperaktivitás zavarával küzd, akkor érdemes elvinni kivizsgálásra. Az iskolai tanácsadó nem elég a diagnózis felállításához, egy klinikai pszichológus és egy gyermekpszichiáter kell, akik csoportosan tudnak dolgozni a gyerekkel. Lehet, hogy a tünetekre szükséges a gyógyszeres kezelés, de lehet, hogy elég, ha olyan fejlesztő foglalkozásokra jár a gyerek, amelynek segítségével megtanulja kezelni ezt a zavart. Egyébként az ADHD 20 százalékban kinőhető, de nagyon sok felnőtt is él ezzel, nem tűnt el, csak megtanulta kezelni.

„Ez nem értelmi fogyatékosság. A figyelemzavar miatt lehet, hogy a gyerek nehezebben tanul meg olvasni, lassabban ér el egy bizonyos szintre, de képes rá. S az, hogy nem színtízes, nem jelenti azt, hogy nem lesz majd belőle egy sikeres vállalkozó például, hiszen egy olyan munkakör esetében épp azokra a tulajdonságokra van szükség, amelyek az iskolában még hátránynak számítanak” – mutat rá a szociálpedagógus.

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. szeptember 13-án.