A mozdulat emlékezete

Izgatott anyukák, akik kislányaik első fellépésére érkzetek. Apukák, kezükben egy csokor virággal. Barátok, akik már az előadás előtt az előadásról beszélnek. Sokan idegenként érkeztek, ismerősként távoztak.

A tánc közösségformáló ereje nem csupán a fellépőkre, a közösségre is hatással volt.

Ezen az estén nem a szépségen vagy a látványon volt a hangsúly. Sokkal inkább arról, hogy igaz legyen mindaz, amit átadnak. Hogy amit látunk, annak súlya legyen – nem a színpadtechnikában, nem a díszletben, hanem a testekben, amelyek mesélnek. Mert meséltek. A Tóth Larisa Táncstúdió tanítványai nemcsak mozdulatokat mutattak, hanem azt is, hogy kik ők. Hol tartanak, mitől félnek, miben bíznak. És hogyan nőnek fel a színpadon, egymás mellett, egymásba kapaszkodva.

A legkisebbek, alig ovis balerinák, lágy esésű tütükben léptek színre, s bár a nézőtér felé sandított kereső tekintetük még anyát és apát kutatta, amikor megszólalt a zene, mozdulatuk hirtelen biztosabb lett. A hattyúk tava klasszikus balett részlete törékeny szépséget hozott a színpadra. A kislányok precíz mozdulatai mögött órák és hetek fegyelmezett gyakorlása rejlett, s mégis, nem fegyelmezettségük, hanem finom rezdüléseik, bizonytalan, mégis tiszta jelenlétük tette őket emlékezetessé. A táncukban a balett nem dísz vagy manír volt, hanem egy ártatlan világ nyelve.

A középhaladó csoport Convergence című jazzbalett-koreográfiája már egészen más világról beszélt – testek találkozásáról és távolodásáról, kapcsolatokról, belső feszültségekről. A mozdulatok egyszerre voltak kiszámítottak és ösztönösek. A táncosok nem játszották el a kamaszkort, hanem megélték, és ezt a néző is érezte. Volt benne bizonytalanság, lázadás, és volt benne rendkívüli belső koncentráció. Az arcokon, tekintetekben ott vibrált valami nagyon személyes, valami, amit nem lehet tanítani, de amit ki lehet csalogatni. És itt ki lett.

A Summer Flow hiphopja aztán felrobbantotta a színpadot. A lendület, az energia, a ritmusban élő szabadság érzete átragadt a nézőkre is. A táncosok kamaszok, fiatal felnőttek voltak, nem egyszerűen lépéseket hajtottak végre, hanem saját testükben fedezték fel a dinamika örömét. Volt, aki mosolyogva, más dacos elszántsággal táncolt, de mind hitelesen és önazonosan. A különbségek nem zavartak, sőt: egymást erősítették. Ez nem volt tökéletes. Ez valódi volt.

A koreográfiák mögött Gábor Tóth Larisa és Nagy Katinka munkája áll – nemcsak mint koreográfusoké, hanem mint nevelőké, kísérőké, tanúk és társak azokban a folyamatokban, amelyek egy-egy mozdulat mögött rejtőznek. Egy hajlítás, egy tartás, egy tekintet mögött ott van az a hónapokon át tartó munka, amely egyszerre technikai és lelki természetű. „Látni, ahogy a gyerekek hétről hétre megnyílnak, bátrabbak lesznek. Ez a legnagyobb ajándék” – mondja Gábor Tóth Larisa. És valóban: ez az este erről az ajándékról szólt.

A Tóth Larisa Táncstúdió nemcsak egy tánciskola. Ez egy bizalmi tér, ahol a gyerekek és fiatalok mozdulatokban tanulnak meg beszélni a világról és önmagukról. Ahol nem a színpad a cél, hanem a növekedés terepe. A színpad csak tükör. De amit visszatükröz, az egy sokszínű, fejlődő, nyitott közösség képe.

A nézőtéren ülők – szülők, testvérek, barátok, kíváncsi idegenek – ennek a közösségnek néhány percre maguk is részesei lettek. Mert nem csak néztünk. Átéltünk valamit. Egy közös ritmust. Egy mozdulatba sűrített pillanatot, amit nem visz el az idő. Mert vannak táncok, amelyek nem érnek véget a színpadon. Ott maradnak bennünk. Mozdulatként. Emlékezetként. És biztos vagyok benne, hogy az ifjú táncosoknak örökre nyomot hagy ez az élmény. Anno bennem is azt hagyott.