Az a „végzetes” vizsgaláz

Különbséget kell tennünk a nyolcadikosok képességvizsgája és a végzős diákok érettségije között – szögezi le indulásból Gábor Zsuzsa, aki szerint nagyon fontos szem előtt tartani, hogy a vizsga az életünk természetes része, azt el kell fogadni, és úgy kellene végigcsinálni, hogy a gyerek is túl legyen rajta, de a családot se viselje meg.

Az iskolai tanácsadó szerint a képességfelmérő vizsgára való felkészülés sokkal jobban igényli a szülői jelenlétet, mint egy érettségire való készülés, hiszen egy 14 éves gyermekben nincs kialakulva a belső motiváció a tanulást illetően. „A gyerekeket – s főként a fiúkat – noszogatni kell. Ők készülnek ugyan a vizsgára, de inkább azért tanulnak, hogy a szüleiknek megfeleljenek. A szülő céltudatos, tudja, hogy a gyermekét hova szánja, milyen jövőt álmodott meg neki, és emiatt nyilván szorong, hogy vajon gyermeke meg tudja-e lépni azok a lépéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az adott iskolába bekerüljön” – magyarázza a szakember.

Huszonhárom év szakmai tapasztalatára alapozva mondja, sok olyan esettel szembesült már, hogy a nyolcadikos képességfelmérő vizsgán elért jó eredménynek köszönhetően a gyermek olyan gimnáziumba került, ahol nem érezte jól magát. „Tudta, hogy ő fodrász vagy teszem azt pék akar lenni, viszont ott volt egy elméleti iskolában, négy évet végigszenvedett, holott egy olyan osztályban, amelyben jól érzi magát, sokkal könnyedebben tudja végezni a feladatát.

Arra is számtalan példa van, hogy a gyermek nem abba az iskolába jut be, amelybe szeretne, a család végigsírja, végigbúsulja a nyarat, aztán elkezdődik az iskola, majd úgy érzi magát ott, mint a hal a vízben.

Kibontakozik, hiszen tulajdonképpen oda jutott be, amely számára megfelelő, az történik meg vele, aminek meg kellett történnie. Olyan is megesik, hogy nem sikerül az érettségi, így a diák nem tud arra a szakra felvételizni, amelyre szeretne, de beiratkozik ímmel-ámmal valahová, s csodálatosan kinyílik: mondjuk nagyon jó közgazdász lesz, noha előzetesen pszichológiára szeretett volna felvételizni. Megtalálta helyét az életben, s tulajdonképpen azt az egyetemet is, amelyre vágyott. Csak hát honnan tudjuk, hogy mire vágyunk?” – teszi fel a kérdést a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium és a Micimackó napközi tanácsadója.

Ami a pályaválasztást illeti, egy 14 éves gyermek még igazából nem tudhatja, hogy mire vágyik, választása is inkább a szülői jóváhagyás mellett történik. Persze hallottunk már olyan céltudatos gyermekről, aki kiskorától tudja, mi szeretne lenni, jól is tanul, halad ezen az úton, de a nagy többségre nem ez a jellemző. „Én személy szerint nagyon jó dolognak tartom a szakiskolákat, noha sokszor úgy tűnik, mintha a munkásembernek nem lenne értéke.

Egyébként túl nagy kihívás egy kamasz gyermeknek, hogy amikor az lenne a feladata, hogy növekedjen testileg és szellemileg, ő meg kell feleljen egy nagyon nehéz feladatnak, a vizsgának. Sok esetben aktívan sportoló gyermeket nyolcadik osztályban nem engednek sportolni, mert tanulnia kell, így elveszik az egyik legfontosabb örömforrását. Persze, hogy kedvetlen, haragszik.”

A szakember ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, tudatában kell lenni annak, hogy másfél év kiesett a most vizsgázó gyermekek iskolai évéből, és emiatt sokkal nehezebb dolguk van. A diákok nagyon el vannak fáradva, ki vannak merülve, passzívak.

Mindig lehet változtatni, mindig van egy lépéssel tovább. Azt kell nézzem, hogy a gyermekemnek jó-e ott, ahol van, s ha nem jó, akkor segítsek neki. De szó sincs arról, hogy a világ összeomlik egy sikertelen vizsga után. A szülőnek nem kellene túlizgulnia gyermeke vizsgáit. Minél jobban rágörcsölünk arra, hogy valami sikeres legyen, a gyermek annál jobban szorong. Nagyon sok olyan nyolcadik osztályos gyermeket ismerek, aki szorong. Természetes állapot a vizsgastressz, de ha ez nagyon sok ideig fennáll, akkor rombolóan hat testre és lélekre egyaránt. Olyan gyermekkel is találkoztam, akinek attól való félelmében, hogy a vizsgán alulteljesít, vizsga előtt két héttel lebénult a jobb keze, amellyel írt” – emeli ki.

Szerencsés esetben a szülő lazább, nem aggódó típus, de ennek ellenére a gyermek szorongóvá válik. „A sok vizsgahelyzet okozta kudarc, vagy egyáltalán a vizsgák során alkalmazott nem megfelelő megküzdési stratégia miatt juthat oda, hogy nagyon szorongóvá válik. Ilyenkor hiába vizsgázott sikeresen, a kilencedik osztályt is végigszorongja attól való félelmében, nehogy megbukjon. Nyilván egy jól tanuló gyermekről beszélünk, tehát szó sincs arról, hogy megbukik, de megmarad az a vizsgastressz, amely végigkíséri sokáig az életét”.

Ha egy nyolcadikos gyermek mellett a vizsgára való felkészülésben, ismétlésben a szülő aktívan részt kell vállaljon, sok esetben közösen kell tanulni vele, a középiskola végén már erre nincs szükség. Egy végzős már sokkal jobban fel van készülve a vizsgára, a belső motivációja sokkal erősebb, őt már nem igazán kell noszogatni, hiszen tudja, mit szeretne az életben és mi kell ahhoz, hogy ő azt elérje.

Ha nagyon rágörcsölünk és csak ebben élünk, hogy ezt teljesíteni kell, akkor azt megsínyli az egész család. Sőt az egész család rámehet, ha a gyermek nem tud a szülői elvárásoknak megfelelően teljesíteni, s minél többet foglalkozik egy szülő a gyermekével, annál nagyobbak az elvárásai. Bízzunk jobban saját gyermekünkben, ez nagyon fontos. Végzős osztályom van, velük sokat beszélünk az érettségiről, továbbtanulásról. Mindig azt mondom nekik, hogy bízzanak magukban és abban, hogy minden rendben lesz, mert az életet mindig lehet alakítgatni, ha valami nem jó, azon lehet változtatni. A most meghozott döntés csak egy kis része az előttük álló nagy egésznek, ami általuk megvalósításra vár” – hangsúlyozza ki Gábor Zsuzsa.