Kell vagy nem? S ha igen, milyen legyen? Egyenruha divattervezői szemmel

Az oktatási miniszterek időről időre visszaköszönő nagy ötlete, hogy ismét országos szinten kötelezővé kellene tenni az egyenruhát. Az elmúlt tíz évben született már törvénytervezet is erre vonatkozóan, volt, hogy az iskolai közbiztonság javításával is érveltek az egyenruha mellett. Augusztus közepén a jelenlegi oktatási miniszter, Sorin Cîmpeanu is megpedzette az uniformis kötelezővé tételét országosan, de hozzátette, hogy iskolánként más és más lenne, hiszen nem azonosak a lehetőségek.

Erre már számos példa van országszerte, van, ahol évek óta kötelező az adott egyenruha az iskolai tevékenységeken és a tanintézmény által szervezett eseményeken, van, ahol csak ünnepi alkalmakra kell felölteni.

De olyan is, ahol az iskola jelképeivel, logójával ellátott egyenpóló vagy nyakkendő viselése hivatott jelezni, hogy melyik oktatási intézményhez tartoznak a diákok. A legtöbb helyen a tanárokkal, szülőkkel és diákokkal közösen döntötte el a tanintézmény vezetősége, hogy milyen színű, típusú, stílusú egyenruhát hordjanak a tanulók, a diákok megszokták, sokan szeretik is viselni. Van olyan iskola, ahol már kialakult olyan rendszer is, hogy a nagyobb diákok jelképes összegért továbbadják a már kinőtt uniformist kisebb társaiknak. Némely tanintézmény vállalta, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű gyermekeknek az iskola biztosítja a kötelező darabokat, de a legtöbb esetben a szülő fizeti gyermeke egyenruháját (amelyből legalább két rend kell egy tanévben), és ez egy két-három gyermekes család büdzséjét igencsak megterheli. Olyanról is van tudomásunk, ahol a szülői felháborodás és tiltakozás vetett véget az egyenruha kötelezővé tételére vonatkozó elképzelésnek.

Az általam megkérdezett tíz szülő és pedagógus közül fele-fele támogatná, illetve ellenezné, hogy formaruhában járjanak a diákok iskolába. Van, aki azzal érvelt, hogy egy ilyen lépés eltüntetné az iskolában a szociális különbségeket, ami az öltözködést illeti, hogy egyszerűbbé válna a reggeli készülődés, hogy erősítené az adott intézményhez tartozás érzését. Az ellenzők egyebek mellett azt hozták fel, hogy a kötelező egyenruha leginkább a kommunizmus éveit juttatja eszükbe, vagy hogy a gyerekeik nem viselnék szívesen, és ez sok konfliktushoz vezetne a családon belül. Tíz tizenévesnek is feltettem a kérdést, négyen közülük azt válaszolták, hogy szeretnék, négyen nem viselnék, és ketten úgy fogalmaztak, hogy attól függ, milyen lenne az adott egyenruha.

Milyen lehetne egy egyenruha, amelyet szívesen hordanak a diákok, milyen koncepció mentén lehetne ezt megvalósítani, és kötelezővé tétele milyen megoldásokat nyújtana, illetve problémákat vetne fel? – ezekkel a gondolatokkal kerestem meg a téma kapcsán a csíkszeredai Delikates műhely egyik divattervezőjét, György Esztert. „A kötelező egyenruha hallatán harcban áll bennem a tervező, az anya és egy harmadik olyan egyén, aki gondolkodik erről a témáról.

Ezzel kapcsolatban viszont az az érzésem, hogy ez képmutatás. Lehet, hogy nem ebbe az irányba kellene menjen a világ, hogy nem ízlést formálunk, hanem diktálunk. Ha ez az indíttatás, akkor miért nem fektetünk hangsúlyt a vizuális nevelésre, arra, hogy egy valós ízlés alakuljon ki? Egy egyenruha azt jelenti, hogy mind egyformák vagyunk. Nyilván le lehet ezt is fordítani egy szép vizuális nyelvre, inkább csak a háttérgondolatot kérdőjelezem meg” – sorolta aggályait a divattervező. Úgy véli, ha egy-egy alkalomra szánják csupán, akkor a köztes megoldásokat is meg lehet próbálni: fekete-fehér öltözet valamilyen jelzésértékű darabbal, nyakkendővel, kitűzővel, amely kapcsolódik az iskolához. Viszont további gyakorlatias kérdések merülnek fel akkor, ha az egyenruhát mindennapi használatra szánják: milyen ruhadarabok kellenek egy őszi-tavaszi, illetve egy téli öltözethez? Ki finanszírozza ezt, hány rend egyenruha kell egy növésben lévő gyereknek egy tanévben, hogy az év elején ne legyen túl nagy és tanév végén már ne legyen túl rövid, szűk, kicsi?

„Az is felmerül bennem, hogy Romániában van-e olyan szövöde, olyan gyár, amely biztosítja, hogy jövőre is ugyanolyan anyagot lehet tőlük rendelni az egyenruhához, mint tavaly. Fontos, hogy működik-e az anyagutánpótlás. Ilyenformán a tervező képzelete sem szárnyalhat akármeddig, mert meg kell nézni, hogy melyek azok a kontinuitási lehetőségek, amelyekből ki kell indulni, hogy jövőre is, félév közepén is mindig lerendelhető legyen az az anyag, hogy tényleg egyenruha legyen. Ugyanakkor egy tervező sosem azt tervezi, amit ő szeretne, mert az iparművészet mögött mindig ott van a felhasználó. Tehát

hogy milyen lenne egy egyenruha, az hosszas párbeszéd végeredménye kellene legyen, és mindenkit meg kell kérdezni, aki érintett. Elsősorban a diákokat, hogy mit hordanának szívesen, mivel tudnak azonosulni.

Mert vajon egy felnőtt tudna-e mindennap ugyanabban a ruhában azonosulni a kollégáival, és azt mondani, hogy ettől ők egyek? Ezért képmutatás, ha ezt a csapatérzést az egyenruhával próbáljuk megoldani. Kezdjük valahonnan máshonnan, és ha már megvan, akkor lehet, hogy a ruha igényből születik meg, anélkül, hogy ezt kívülről, felülről valaki ráerőltetné a diákokra. Az iskola olyan hely kell legyen, ahol építkezik a diák, és ahol egy közösség belülről formálódik jóvá.”

Arról, hogy mégis milyen lehetne egy általa elképzelt egyenruha, kifejtette, mindenképp trendfüggetlen, a klasszikus vonal kell meghatározó legyen. Az egyenruha darabjai között lehet egy hosszú és egy rövid ujjú ing, a fiúknak hosszú- és rövidnadrág, a lányoknak szoknya és nadrág.

– mutatott rá a divattervező. Hozzátette, azért nehéz csupán dizájnerszemmel nézni mindezt, mert nagyon fontos a kliens, az, aki viselni fogja az egyenruhát. Fontos, hogy ki az, aki ezt fel tudná venni és azt érezné, hogy ez képviseli őt. „Egy ruha mindig egy eszköz, sosem cél. És ez általában az iparművészetnek a jellemzője, a divat pedig egy iparművészeti ág, ahol mindig kell érezni a felhasználót, a klienst. Itt meg kell kérdezni azt, aki a megrendelő – jelen esetben, aki eldöntötte és fizetni fog érte –, és azt, aki a végfelhasználó, vagyis a diák, aki viselni fogja. Ez egy hármas beszélgetésnek kellene a végeredménye legyen. Semmilyen más út nem egészséges.”