Te beszélsz a gyerekednek a háborúról? Kádár Annamária szerint így kellene megtedd

A háború. Mindenütt ez a téma most: a buszmegállóban, az üzletben a pénztárnál vagy a szomszéddal találkozva. Elér az információ a legkisebbekhez is. Mégis nehéz beszélni róla, de nyilván elhallgatni sem érdemes. Hiába nem beszélünk róla, a gyerek tankos rajzokkal jön haza az iskolából, a nagyobbak meg a Tik-tokos videókból „informálódnak”. De mit mondjunk, amikor sok esetben mi magunk sem értjük, hogy mi történik egészen pontosan a szomszédos Ukrajnában? Hogyan csökkentsük a kicsi félelmét, amikor a magunk félelmeivel is küszködünk? A felmerülő kérdésekben Kádár Annamária pszichológus próbál eligazítani.

A szakember első körben leszögezi, hogy a gyerekek sokkal többet tudnak és éreznek abból, ami körülöttük történik, mint ahogy mi gondoljuk.

A titkolózás, elhallgatás megfosztja őket attól, amire a legnagyobb szükség van ezekben a helyzetekben: a bizalom, az érzelmi biztonság, a kapcsolat megtartó ereje.

„A titok jelenléte láthatatlanul gyengíti meg a kapcsolatainkat, hiszen egy gyerek azt tapasztalja, hogy nem lehet őszintén beszélni a félelmekről, szorongásokról. Ha minden rendben van, mégis miért feszültek és szomorúak a körülötte levő felnőttek? Ha egy szülő fél, retteg, ezt szavak nélkül is átadja a gyermekének. Amennyiben egy gyereknek nincsenek hiteles válaszai, ellentmondásos információkkal találkozik, úgy érzi, hogy senki sem figyel rá igazán, megrendül a bizalma a szülőkben, felnőttekben. Ha nem beszélünk, az információ hiánya miatti hézagokat a fantáziája segítségével pótolja ki, a képzeletében pedig jóval nagyobb szörnyeteggel kell megbirkóznia, mintha a valóságos, megnevezett veszedelemmel kellene megküzdenie” – magyarázza Kádár Annamária. Leszögezi, mint minden más bizonytalan, nehéz érzelmi helyzetben az a legfontosabb, hogy a háború se legyen tabutéma a családban. A gyerekeknek joguk van tudni, hogy mi történik a világban, ezért, ha kérdéseket tesznek fel, mindenképpen válaszoljunk. Figyeljük meg, mire kíváncsiak, és próbáljuk megbecsülni, mennyit bírnak befogadni életkoruk és érettségük alapján.

S hogy mit mondjunk? Kádár Annamária szerint fontos, hogy olyan szavakat és kifejezéseket használjunk, amelyeket a gyermekek megértenek, amelyek a fejlettségi szintjükhöz és nyelvezetükhöz igazodnak. Egy óvodás gyerek még nem érti a háború, az ország, a nemzet fogalmait, ahogy nem érti a halál véglegességét sem. „A sajátos gyermeki szemléletben a valóság, az álmok és a fantázia összekeverednek, a külső világ és a belső valóság közötti határ könnyen átjárható. Egy óvodás gyerek számára félelmetes, hogyha azt hallja, hogy rakétákat lőnek, hogy az apukákat besorozzák katonáknak, főleg, ha azt mondjuk, hogy mindez a szomszédban történik.

– magyarázza a pszichológus. Hozzáteszi: amennyiben az óvodában, iskolában már hallott róla a gyerek, vagy a hírekben rémisztő képeket látott, nyugtassuk meg, hogy biztonságban van. „Használhatjuk a mesei példát, a jó és a rossz összecsap, vannak jó és rossz emberek, ők csatáznak, mert ezt érti. Hogyha elég sok varázsmesét mondtunk, olvastunk a gyereknek, meggyőződésévé válik, hogy végül mindig a jó győz. Hogyha az élet nem is mindig igazolja ezt, felnőttként sem szabad elvesztenünk ezt a hitünk” – vélekedik a szakember, aki szerint fontos őszintének kell lenni, de úgy, hogy mindig biztosítjuk közben arról a gyereket, hogy nincs veszélyben.

A kisiskolás gyerekekkel való beszélgetés során is fordulhatunk még mindig a mesékhez, legendákhoz vagy akár a rajzfilmekhez, amelyben a gyerek látott harcot, háborút, amivel párhuzamot vonhatunk – tanácsolja Kádár Annamária, aki bevallja, az ő nyolcéves kislányának a Mulan rajzfilm és film harci jelenetei jutottak egyből eszébe a háborúról.

Mondhatjuk, hogy egyik ország megtámadta a másikat, de mi nem vagyunk veszélyben.

Azt még mi sem tudhatjuk, hogy veszélyben lehetünk-e később, de ennek terhét már nekünk kell felnőttként elviselnünk, nem tehetjük rá a gyerekre.

A pszichológus szerint fontos megerősíteni bennük, hogy minden háborúnak egyszer vége lesz, de közben ne kérdőjelezzük meg és ne bagatellizáljuk a gyerek érzéseit. „Úgy magyarázzuk el a dolgokat, hogy legalább mi ne rémisszük meg traumatikus részletekkel, ugyanakkor azt is elismerhetjük, hogy mindez számunkra is feszültségkeltő. Arról is beszélhetünk, hogy nagyon sok olyan felnőtt van, aki nem akar háborút, hogy mi magunk is hiszünk abban, hogy a dolgokat békés úton lehet rendezni. Egy kisiskolás nem csak azért kérdez, mert pontos válaszokat szeretne, hanem mert szeretne velünk összekapcsolódni, félelmeiről, szorongásairól beszélgetni, és ezekre megnyugtató választ kapni. Nem gond, ha nem tudunk minden kérdésére választ adni, de biztosítsuk arról, hogy velünk bármit megoszthat, hogy ott vagyunk, mellette állunk” – mutat rá a szakértő.

Kádár Annamária szerint 8-9 éves kortól már vége lesz a gyerekek mesére való beállítódásának, és kezdődik a valóságra irányultság, amikor a gyerek már racionálisan akar megérteni dolgokat. Ők már a tankönyvekben is találkoznak a háború fogalmával. Azonban nagy a kiskamaszok és kamaszok kitettsége az erőszakos tartalmaknak a közösségi médiában, jó, ha ebben az időszakban nemcsak a gyerekeink, hanem a saját médiafogyasztásunkat is korlátozzuk. A túl sok információ a különböző médiumokból nem tartozik rájuk, mert nem értik, nem bírják feldolgozni, és csak a szorongásukat növeli.

A háborús képek megijesztik, traumatizálhatják a gyerekeket, ilyeneket semmiképp ne mutassunk nekik, ahogyan a híradót se nézzük meg együtt.

„A Z generáció tagjai sokkal jobban szoronganak amiatt is, mert sokkal több és nyomasztóbb hír jut el hozzájuk, gondoljunk csak a TikTokon keringő videókra és álhírekre. Ne hagyjuk magára a kamaszt, ha erről szeretne beszélni, segítsünk neki, hogy kifejezze gondolatait, érzéseit. Arról is beszélhetünk velük, hogy nem minden hír hiteles, hogy ne ijedjen meg az iskolában keringő pletykáktól, álhírektől” – hívja fel a figyelmet a szakember.

Nem szükséges nekünk felhozni a témát, ha a gyerek egyébként nem kérdez, érdeklődik, Kádár Annamária szerint azonban akkor is legyünk elérhetőek, teremtsük meg azt a légkört, amelyben bátran fel lehet tenni nehéz kérdéseket is. Vannak gyerekek, akik nem beszélnek, de látjuk, hogy megváltozik a viselkedésük, szorongóvá válnak. Fontos, hogy legyen meg az a biztonságos tér, ahol ezeket az érzéseket feldolgozhatják akár mesében, rajzban, játékban.

A pszichológus szerint ugyanakkor csak úgy tudjuk kezelni a gyerek félelmeit, ha mi is szembenézünk a sajátjainkkal. „Felnőttként fontos, hogy teret adjunk saját érzéseinknek, megéljük a szomorúságot, dühöt, bizonytalanságot, és magunkkal szemben is legyünk türelmesek. Fogadjuk el, validáljuk elsősorban a saját érzéseinket, nyugtassuk meg belső gyermeki énünket, mert csak így tudjuk önmagunknak és a gyereknek is megadni azt az érzelmi támogatást, amire szüksége van” – mondja Kádár Annamária. Azt javasolja, hogy ha szorongunk, sírunk, elmondhatjuk, hogy sajnáljuk azokat, akiknek most nehéz. Az érzések hiteles megélésével mintát adhatunk arra, hogyan lehet a nehéz érzésekkel megbirkózni. Akár a gyereket is biztathatjuk arra, hogy sírja ki nyugodtan a könnyeit, nyugodjon meg általa.

Amellett, hogy olyan légkört teremtünk, amelyben beszélgetni lehet, és igyekszünk megteremteni a gyerek érzelmi biztonságát, néhány módszerrel segíthetjük a történtek feldolgozását is. A mese, a rajz, a játék mind-mind segíthetik a gyereket ebben.

Ugyanakkor a mese egy biztonságos értékrendszer kialakítását segíti elő: tiszteletre, szeretetre, kitartásra, önmagunk iránti hűségre nevel. A józan valóságérzék és a kreatív fantázia kombinációja olyan erőt ad, ami felnőttként segít álmaink megvalósításában, az akadályok leküzdésében, céljaink elérésében, és olyan hitet, hogy bár az egész világot nem válthatjuk meg, a körülöttünk zajló eseményekbe, történésekbe igenis van beleszólási lehetőségünk” – fejti ki a szakember, aki szerint a mesehősökkel történő azonosulás által a mese lehetőséget ad a gyereknek, hogy egy biztonságos keretben nyerjen betekintést a különböző élethelyzetekbe. Megtapasztalja, hogy nincs egyedül a nehézségekkel, hogy a különböző érzések az élet részei, és nem kell tőlük tartani.

Hasonlóképpen

a gyereknek szüksége van arra, hogy kijátssza, kirajzolja magából a feszültséget, mert csak így tudja feldolgozni a történteket,

ezért ne ijedjünk meg, ha tankokat rajzol, vagy katonásdit játszik most egyre többször. „Felnőttként eldönthetjük, hogy szemléljük, vagy mi magunk is beszállhatunk a játékba, és közösen alakíthatjuk a történéseket. Nem kell agressziómentesíteni a játékot, mert pont az a cél, hogy a játék által a nehéz érzéseket megélje, és ebben a mintha-térben letegye. Míg a valóságban passzív szereplője a történéseknek, és ez belső feszültséget okoz számára, a játék során aktív résztvevőként éli meg a tapasztalatait” – magyarázza a pszichológus, aki szerint a helyzet feletti hatalom segíti az élmények átdolgozását.