Mesélő hangszerek. Modernkori kincskeresés

Jó lenne a Gyimesek völgyében fellelhető régi hangszereket feltérképezni, számba venni, lerajzolni – nyilatkozta egy korábbi, vele készült beszélgetésünk során Hadnagy Lehel, borospataki fiatal gardonkészítő mester. Most pedig ennek az ideje is eljött a Gyimesfelsőloki Ifjúsági és Közművelődési Egyesület által elindított pályázatnak köszönhetően. Így kerültek elő a padlásról, a szekrény mélyéről régi, poros citerák, hegedűk, amelyek által történetek elevenedtek meg, mesélni kezdtek a hangszerek és tulajdonosaik.

„Az ősszel meghirdetett gyűjtés fontosságát egy helybéli idős néni erősítette meg bennünk, ő hozott be hozzánk egy 1945-ben készített citerát, mondván, hogy neki még van otthon egy, s ez annyira régi hangszer, hogy úgy gondolja, minálunk jó helyen lesz, hiszen hallotta, hogy Lehel gardonokat készít. Elmesélte, hogy sok családnál volt citera a Gyimesekben, s karácsonykor ezek sok helyen előkerültek. De meglepő módon nagyon sok, citerával kapcsolatos történetet küldtek el a felhívásra” – meséli Hadnagy Helga, az egyesület alelnöke.

Parasztciterák ezek – egészíti ki férje, Lehel, akit hatalmas boldogság tölt el, amikor egy-egy régi hangszer a keze ügyébe kerül. Aztán kézbe vesz egy régi hegedűt, amely a jelenlegi gyimesközéploki tájház épületének a felújításakor került elő a padlásról.

1957 az a dátum lehet, amikor első alkalommal felnyitották és megjavították. Gondolkodok azon, hogy szépen megtisztítom ezt a hangszert, bár tudom, hogy ez egy hosszú, sziszifuszi munka, nem fog menni egyik napról a másikra. Szeretnék életet lehelni bele. Amikor egy ilyen régi hangszert megfog az ember, az olyan, mint a kincskeresés. Nem tudni, mit rejt” – magyarázza lelkesen Lehel.

Ami a beérkezett citerákat illeti, bizony azokat sem hanyagolja el, tervei vannak. Szeretne egy régi citera mintájára egy új hangszert készíteni, szeretne jobban elmélyülni ennek készítésében, javításában.

Aztán előkerül egy régi citera, amelynek tulajdonosa a gyimesfelsőloki Karácsony Péter. „A citera iránti szeretetét az édesapjától örökölte, nem csak ő, hanem lánytestvére is. Fiatalként még az édesapjától örökölt hangszeren játszott, aztán jött az ötlet, hogy kellene egy új, mivel az már nagyon kikopott. Nem tanította senki, az előző mintájára elkészítette a saját hangszerét, amelyet ő hangolt, majd később javított. Nagy szeretettel viselte gondját a hangszernek. Esténként, amikor összeültek az ismerősökkel, mindig előkerült a citera.

Egészségi állapotának romlásával a citera háttérbe szorult, már nem tudja javítani, és nem tud rajta játszani. Betegsége ellenére ma is jókedvű, és ugyanúgy szereti a zenét, ezt egy szájmuzsikán tudja kiélni, amelyen még el tud játszani dallamokat, amelyeket nagyon szeret. Gyakran előkerül a szájmuzsika, amelyen játszik és felesége énekel. Vallomásuk szerint: »vígan mennek tönkre«” – olvasható a hozzá csatolt leírásban.

Egy másik régi citeráról a szintén gyimesfelsőloki Farkas Tímea írja: „Dédnagytatám a szomszédja citerájának a mintájára készítette. A nagymamám segítség nélkül tanult meg rajta játszani a szomszédban citerázó lányok kézmozdulatait utánozva. Nyári estéken a kalibáknál összegyűltek és táncoltak a nagyobb fiúk és lányok”.

A Communitas Alapítvány által támogatott pályázat ugyan lezárult, ám az egyesület továbbra is várja a fotókat, történeteket régi idők pásztorfurulyáiról, citeráiról, gardonairól, hegedűiről. Hadd meséljenek a hangszerek!