Indokolatlan hátrányból indulva: Renault Mégane Expression (2003)

A kipróbált 2003-as Mégane I éppen a sokakat megosztó formatervű második generáció megjelenésekor hagyta el a gyártósorokat, ami egy kifutó modellnemzedék esetében mondhatni „a legjobb évjárat”: az esetleges típushibákat ekkorra már jellemzően mind kijavítják, a hiányosságokat pedig „befoltozzák”. Az alsó-középkategóriában 1996-tól 2003-ig hódított autót egyébként úgy pozicionálták, hogy mindenki találjon belőle kedvére valót: az ötajtós kivitel mellett készült belőle háromajtós, szedán, kabrió és kombi is.

A tesztautó eladósorba került, leghangsúlyosabb előnye azonban épp egyik legnagyobb hátránya is: tizenhét év alatt teljesen bizonyíthatóan csupán 82 600 kilométert futott. Az évi kevesebb mint ötezer megtett kilométer paradox módon épp annyira tűnik riasztónak, mint a 200 ezres „lélektani határra” vissza nem tekert, teljesen reálisnak számító 350-400 ezer kilométerben lévő hasonló korú használt autók. Akár megalapozott is lehetne a „félelem” abban az esetben, ha a számláló már évekkel ezelőtt elérte volna a jelzett értéket, azóta pedig nap sütötte, eső áztatta, hó borította mozdítatlan állapotban várna a szebb időkre – de nem erről van szó, csupán rövidebb távokon használt, országokon átívelő túráktól mentes életet élt a Mégane. Valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha olyan, elsőre nonszensznek ható kijelentést teszünk, miszerint a kevesebb mint 83 ezres futásteljesítmény „felhizlalásával”, mondjuk megduplázásával könnyebb lenne vevőt találni rá – bár ez ugyanúgy törvénytelen, mint a kilométerek „letagadása”.

A megtett kilométerekkel ellentétben az évjáratot nem lehet manipulálni, és ez látszik a karosszérián is. A helyenként fakuló fényezés mellett a festékréteg egy-egy elhanyagolható méretű felületen megrepedezett, és a korrózió is utat tört magának a jobb hátsó sárvédőívnél. A Nyugat-Európából érkező, majd a hirdetésekben egy alapos polírozás és felületes rozsdaeltávolítás után „gyári állapotúnak” minősített, tizenöt-húszéves autók tengerében ez is negatívumnak tűnhet, holott a zöld Mégane csak hűen tükrözi az igazi, eredeti állapotot. Az sem elhanyagolható, hogy a kocsit bármilyen szögből vizsgálva teljesen „helyén vannak” az illesztések, részben ezzel is bizonyítva a balesetmentes előéletet.

Az ezredforduló környékén készült Renault-modellek mindegyike teljesen sajátos „gyári illatú” belteret kapott, talán a felhasznált műanyagok vagy kárpitok miatt. Ez az édeskés illat még két évtized után is érezhető úgy a „korabeli” Cliókban, Symbolokban, mind Lagunákban és Mégane-okban, nincs az a fenyőfa formájú illatosító, ami teljesen elnyomhatná. A közös részletek máshová is kiterjednek: a Sagem szállította központi műszeregyüttes bizonyos elemei a 2004-től gyártott Dacia Loganokban is visszaköszönnek, de ezekkel a bajuszkapcsolókkal, tükörállító- és ablakemelő gombokkal találkozunk a gyártó szinte valamennyi típusában.

A belteret a furcsán lapos szögben álló kormánykeréktől az üléseken át a középkonzolig átitatja a közelmúlt. Az ergonómiát egyetlen elem, a sofőrtől érthetetlenül messze, a középkonzol jobb oldalára száműzött vészjelző gomb választja el a nagyszerűtől – ne méltatlankodjunk hát, ha egy ilyen autó vezetője nem köszöni meg, amikor kiengedjük egy parkolóból.

A Mégane első ülései elképesztően kényelmesek – amíg nem kell „megmászni” egy kanyargós hegyi útszakaszt. Az oldaltartás ugyanis szimbolikus, cserébe kimagasló a deréktámasz és a combot alátámasztó ülőlaphossz. Hátul főleg a tágas fejtérnek örülhetnek az utasok, mivel a 4436 milliméteres hossz ellenére a tengelytáv mindössze 2,58 méter. Csak az összehasonlítás kedvéért: a legújabb Renault Clio – ami elvileg egy teljes méretkategóriával lentebb foglal helyet – tengelytávja kilenc milliméterrel hosszabb, és abban sem túl pöffeszkedős a hátsó helykínálat. A visszafogott lábteret a bődületes méretű, utolsó négyzetcentiméterig kihasználható csomagtér ellensúlyozza. Az alaphelyzetben 510 literes odú könnyen pakolható, az osztott hátsó lámpák miatt széles nyíláson át közelíthető meg.

A motortérbe pillantva sokaknak ismerős lehet a látvány: a K4M kódjelű, 1598 köbcentiméteres, négyhengeres, hengerenként négyszelepes atmoszferikus benzines végigjárta a Renault-csoport szinte összes személyautóját: elenyésző módosításokkal ez a motor szolgált 2008-tól a „kikozmetikázott” Dacia Loganokban, akárcsak a Dusterben, Sanderóban, de felbukkant a Renault Kangoo-ban, Scénicben, Twingóban, Lagunában és Fluence-ban is. A motorháztető alatt sárgával jelöltek minden olyan folyadékbetöltő és egyéb nyílást – az ablakmosótól a nívópálcáig –, ahová az „egyszerű felhasználó” nyúlhat.

Míg a motor kiforrott, megbízható főegységnek számít – a kezdeti túlmelegedési problémákat a francia mérnökök izzadságos munkával kiküszöbölték –, a váltóbothoz valószínűleg minden Mégane-tulajdonosnak volt már egy-két kéretlen szava. A sebességváltó „pálca” megszokhatatlanul hosszú úton jár és pontatlan, ráadásul fokozatba kapcsolva is érthetetlenül nagyot lehet mozdítani még rajta. A gázelvételkor vagy -adáskor jelentkező jókora bólintások ijesztőnek tűnhetnek, de ez nem valamilyen hiba jele, a kor más francia gyártású autóinál szinte kivétel nélkül ilyen megnyilvánulásokkal találkozunk. Annyi bizonyos, aki korábban még nem vezetett Mégane-t, hamar leszokik arról, hogy jobb kezét folyamatosan a váltóboton pihentesse – ami nem mellesleg nem is túl egészséges az erőátviteli egységnek.

A 107 lóerős benzinmotor üresen 1080 kilogrammos testet mozgat, a kategóriában elvárható dinamikával. Tíz másodperc alatt éri el a százas tempót, a vége a gyári adatok szerint óránként 198 kilométer/óránál van. A hétköznapi használathoz bőven elégséges, bár amennyiben lehetőség van rá, érdemes lendülettel előzni. Az üzemanyag-fogyasztás „lábfüggő”, városon belül könnyen tíz liter fölé kúszhat a száz kilométerenkénti érték, de még hosszúban is ügyeskedéssel tartható hat liter környékén.

A Mégane bevezetésénél nagy hangsúlyt fektettek a biztonságra, a Renault 19-est leváltó modell ennek megfelelően alapáron kínálta a négy – két első és két oldalsó – légzsákot, a fékerőelosztót, övfeszítőt és -erőhatárolót, illetve a háromcsatornás blokkolásgátlót. Az EuroNCAP-törésteszten kimagasló eredményt ért el, négycsillagos minősítésével a kategória egyik legbiztonságosabb autójának számított.

A teljes értékű családi autót keresők körében méltatlanul mellőzött első generációs Mégane egyáltalán nem ördögtől való:

minimális ráfordítással még hosszú időn át megbízható társa lehet azoknak, akik 1500-1600 eurónál nem akarnak vagy tudnak többet áldozni egy négykerekűre.