Sugárzó, ismeretlen lakótársunk: a radon

„Tisztelt radioaktív hölgyeim és uraim!” – így köszöntötte 1945-ben egy tudományos konferencia részvevőit Wolfgang Pauli Nobel-díjas fizikus. Meglepődnénk, ha így szólnának hozzánk, noha ez a köszönési forma ma is aktuális, abban az értelemben, hogy mindannyian radioaktívak vagyunk – derül ki Incze Réka szavaiból. A háromszéki származású, jelenleg Csíkszéken élő környezettudományi szakember Székelyföld egyetlen magán radonlaborjának a vezetője.

„Ha azt mondom, hogy a radonaktivitás-koncentráció tekintetében a küszöbérték köbméterenként 300 becquerelben (Bq) van meghatározva, ez kevés embernek mond bármit is, de ha azt mondom, hogy ez a 300 Bq/köbméter éves átlag akkora terhelést jelent az emberi tüdőnek, mintha naponta 10-15 szál cigarettát szívnánk el, egészen másként viszonyulunk a kijelentéshez. Ha egy osztályteremben ekkora sugárterhelés van, olyan, mintha az összes gyerek aktív dohányos lenne. Számomra is fokozatosan kristályosodott ki az, hogy mekkora jelentősége van ennek a témakörnek, ha nem csak elméletben foglalkozunk vele, hanem ténylegesen is” – magyarázza Réka.

Mint megjegyzi, a környezet, a természet egész kiskorától fogva érdekelte, az a fajta gyermek volt, aki képes volt a ribizlibokor tövében ülve hosszú időn keresztül figyelni a természetet, a növényeket megfeledkezve a külvilágról. S mivel a természet mindig is lenyűgözte, nem volt kérdés, hogy ez irányban keresi a továbbtanulási lehetőségeket, így lett ökológus. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, Budapesten, Stuttgartban végezte, tíz év távollét után tért vissza néhány évvel ezelőtt Székelyföldre. Több mint húsz éve tevékenykedik pedagógusként, számos kutatási projektben dolgozott, de mindezek közül mondhatni, a szíve csücske a radon-környezet-egészség téma.

Mosolyogva meséli, hogy 2007-ben, Székelyföldre való hazatérése pillanatában sokat feltették a kérdést, hogy szakterületén hogyan tud majd érvényesülni. „Abban az évben indult a Babeș-Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán a környezettudományi szak. Az első hullámban besoroltam oktatónak, s mintegy tíz évig óraadó tanárként dolgoztam ott. Amikor egyre szigorúbb lett az uniós jogharmonizáció, s az egyetemen csak doktori címmel lehet oktatni, nézelődni kezdtem, miből doktorálhatnék. Cosma Constantin kolozsvári professzorom mesélt egy régi tervéről, azaz a radioaktivitás vizsgálásáról a mofettákban.

tehát a mofetták kapcsán jutottam el a radon témához, és ahogy kezdtem beleásni magam ebbe a témába, rájöttem, hogy milyen sok embert érdekelhet, mennyivel többet tud ez a radon, mint első ránézésére gondolná az ember” – magyarázza lelkesen.

Időközben – fűzi hozzá – világossá vált számára, hogy a mofettaradon egy kicsit tudományos ínyencség, még akkor is, ha a gyógyászatban, balneológiában, turizmusban hasznosítható. Ennek ellenére

a radon mindenkit érint, ugyanis minden beltérben jelen van, és ha feldúsul, akkor rákkeltő, így a nem dohányzók körében első számú oka a tüdőráknak.

„Azt is mondhatjuk, hogy a radonsugárzás a civilizáció mellékhatása. Európában évente több mint húszezer ember hal meg radonsugárzás miatt, és ebben nincs benne Közép-Kelet Európa, mert itt nagyrészt ismeretlenek az ezzel kapcsolatos adatok. Ha ezen a vonalon indulunk el, viszonylag könnyű felmérni, hogy mekkora jelentőségű problémáról van szó.

Nem volt precedens az emberi evolúció során, hogy ennyit üljünk beltérben, s az a beltér ennyire zárt legyen, ezért fontos figyelni a radonsugárzásra. Egyébként a hatályban lévő jogszabályok szerint középületekben kötelező lenne mérni a radont” – mutat rá a szakember.

Mivel nincs olyan érzékszervünk, amellyel érzékelhetnénk a radonsugárzást, annak létét speciális műszerekkel mérik. „Sokféle olyan műszert lehet kapni, amely méri a radont, de jogilag nem fogadják el ezeket az instant és digitális méréseket, mivel nem releváns adatokat közölnek, sőt ezek nehezen értelmezhetők. Ami értelmezhető, az az éves átlag, s ahhoz, hogy éves átlagot mérjünk, ahhoz az analóg méréseket fogadják el” – magyarázza, miközben átnyújt egy kis dobozt.

Ha nem lenne feliratos, s nem a radonról beszélgetnénk, azt mondanám, hogy egy hajdani filmtekercs dobozát tartom a kezemben. Réka azonnal megválaszolja még a fel nem tett kérdéseimet is, így hamar megtudom, hogy egy elhasznált detektordobozt tartok a kezemben, amelynek a tartalmát már feldolgozták. A konkrét mérést a dobozban lévő, radioaktivitásra érzékeny film végzi, miután elhelyezik a mérendő épület valamely pontján,  majd a mérés alatt innen több hónapig nem mozdítják el. Tulajdonképpen az alfasugárzás hagy nyomot rajta – pontosít –, és kidolgozása picit hasonló ahhoz a folyamathoz, ahogy régen a filmkockákat kidolgozták.

„Ezek egész pici, félköröm nagyságú filmecskék, szabad szemmel nem értelmezhetők. Miután megtörtént az előhívásuk, rögzítésük, utána kerülnek egy speciális mikroszkópba, amely össze van kötve egy számítógéppel, így válik értelmezhetővé az adat. A releváns adat az éves átlag.

Ez az adat attól is érdekes, hogy az Egészségügyi Világszervezet szerint 100 Bq felett már oda kell figyelni. Persze egészen hosszú idő az egy év. A jogszabály azt mondja, hogy legalább három hónapig kell mérni egy ilyen radondetektorral ahhoz, hogy a laboratóriumi feldolgozást követően éves átlagot számolhassunk” – magyarázza.

Romániában öt engedélyezett radonlabor van, érthető tehát Réka lelkesedése, amikor a saját laborjáról mesél, amelyet egy közgazdász barátnőjével, Izsák Rékával együtt 2019-ben hoztak födél alá egy pályázati lehetőségnek köszönhetően. „Mi azzal foglalkozunk, hogy láthatóvá tesszük a láthatatlant egyrészt tájékoztatással, másrészt számszerűsítéssel” – jegyzi meg.

A radonnal való találkozásunk tudtunk nélkül történik.

Kellene egy komplex rendszer, egy térkép arról, hogy az ország melyik térségében kellene jobban odafigyelni a talajra, egy adatbázis arról, hogy melyik építőanyag mennyi radont tartalmaz, mennyi radioaktivitást bocsájt ki. A jelenlegi felállás az, hogy vannak épületeink, amelyekben rengeteg időt töltünk, és van lehetőség arra, hogy lemérjük otthonunkban, munkahelyünkön, tanintézményekben mekkora a radonsugárzás. A szellőztetés hasznos dolog, a szabad levegőn töltött idő szintén. Régen többek között azért nem volt ez probléma, mert nem voltak ennyire leszigetelve az épületek, és sokkal több időt töltöttek az emberek a szabadban. A belterekben felhalmozott radon és a hozzá kapcsolódó egészségkockázatok civilizációs mellékhatásnak számítanak.”

Ami a mofettákat és az ott jelentős mértékben jelen levő radonsugárzást illeti, Réka kiemelte, ott azért nem jelent veszélyt az óriási dózis, mert lényegesen kevesebb időt töltünk el egy-egy kúra alatt. Sőt – fűzi hozzá –, egyes kutatások szerint a szárazfürdőkben található radon stimulálja az immunrendszert.

„A mofettákban nagyon magas a radonaktivitás koncentrációja, de a kevés ott töltött idő miatt sugárterhelés szempontjából a kezelés veszélytelen. Az ott dolgozókra, az egészségügyi-, a kisegítő személyzetre viszont figyelni kell, mert ők napi rendszerességgel megfordulnak a mofettákban. Számunkra elsősorban a leszigetelt, újfajta hőszigetelő nyílászárós épületekben feldúsuló radon veszélyes, mert ott sok időt töltünk, és ez esetben a sugárzás rákkeltő. A radon tanulmányozását több szempont is indokolja, beleértve a balneológiában alkalmazott terápiás hatásokat, valamint az egészségre gyakorolt hatásainak kockázatát is. A túlzott mennyiségű radon elsősorban a tüdőt támadja meg. A tudományos eredmények azt mutatják, hogy a polgári lakosság egészségére gyakorolt hatás tekintetében a dohányzás után a radon képezi a tüdőrák kialakulásának legnagyobb veszélyforrását” – hangsúlyozza.