Együtt élni a sebbel. Ruszuly Emese a mellrák után

A természetben érzi a legjobban magát, kint szereti a hóban és a hidegben – reagál széles mosollyal Emese, amikor azt próbáljuk leszervezni, hol készüljenek róla fotók a cikkhez. Imád sízni, túrázni, kerékpározni, néhány éve önkéntes hegyimentő. Sokféle szempontból szerencsés ember – mondja, és mennyire igaza van.

– mondja, és még önmaga is megdöbben e mondatnak a súlyától. Emesét 2016 januárjának végén diagnosztizálták harmadik típusú emlőrákkal, jobb mellében 6,5 centiméter átmérőjű daganat volt. Ez volt a szembesülés pillanata, de a bajok jóval korábban kezdődtek.

2005-ben már találtak egy jóindulatú daganatot a jobb mellemben, ezt rövid időn belül Kolozsváron ki is műtötték, pikk-pakk lerendeztük, hamar felépültem, és ment az élet tovább. Még pici volt a második daganat, amelyet ugyanott fedeztem fel, s úgy voltam, hogy kicsit várjunk, nézzük meg, mi lesz vele, lehet az elsőhöz sem kellett volna hozzányúlni. Életem nagyon nehéz időszakában voltam, magánéletem, munkahelyem stresszes volt, egy olyan neurotikus évről beszélünk, amikor az ember csak ordítani tudna. Arra gondoltam, hogy kicsit alternatív módszerekkel közelítem meg a problémát, de nagyon agresszív volt a daganatom, nagyon gyorsan nőtt. Azonnal műteni akartak, de azt éreztem, hogy az előzőt is elkapkodtuk, akarok ezen gondolkodni. Ültem rajta fél évnél is többet, egészen addig, amíg semmiféle alternatív módszernek nem volt már esélye, sőt egy ellenőrzést követően a kemoterápiát is azonnal kezdeni kellett, mert a daganat már áttétes is volt. Próbáltam ennek a nehéz periódusnak a végére járni, úgy gondoltam, hogy ez a daganat annak az eredménye, hogy nem törődök magammal” – magyarázza.

A diagnózist Budapesten kapta meg, Kolozsváron került sor a kemoterápiára, a műtétre, valamint az ezt követő sugárterápiára, de a lábadozás, a gyógyulás időszaka Csíkszeredában, szülővárosában történt a család, a barátok, szűkebb és tágabb környezete támogatásával. Nem ismertem személyesen Emesét, de néhány évvel ezelőtt a befőzésre került barack magját még mi is összegyűjtöttük, hogy eljusson hozzá. És így álltak mellette még sokan, s ezért is mondja, hogy luxusbeteg volt luxuskörülmények között, hiszen minden a rendelkezésére állt, amire szüksége volt. De sokan vannak, akiknek mindez nem adatik meg, akiknek a kezelés alatt is dolgozniuk kell, nincs támogató családjuk, nincs együttérző közösség mellettük.

„Nyilván az én történetem vidám és színes, de nem egy átlagos történet. Azok a nők, akikkel én ezt a történetet végigcsináltam, akikkel együtt jártuk ezt az utat végig, mindegyiknek gyereke volt, dolgozott, éppen elvált vagy bántalmazta a férje. Súlyos, szomorú történetek. És van, akit elveszítettem, együtt ültünk az onkológián, ismertem a történetét, a szenvedését, egy év alatt elment.” Sokszor érzi úgy, hogy legszívesebben maga mögött hagyná a betegségét, nem is beszélne róla. Elfelejtené. De nem lehet, hisz egy rákos megbetegedést nem lehet elfelejteni, s jól tudja nem is szabad, mert „abban a pillanatban, hogy elfelejtetted, jön a következő”.

Nyíltan beszél arról is, hogy milyen nehéz helyzetbe került azáltal, hogy igen erősen élt benne az orvostudomány jelen állásával szembeni ellenkezés. Azt érezte, nem az az ő útja, nem akarja elkezdeni a kemoterápiás kezelést, mert „nem akarja magát megölni”.

Inkább az alternatív gyógyászat fele húzott a szíve, s elismeri, ez egy olyan csapda, amibe sajnos túl sokan beleesnek.

„Az alternatív módszerek jók bizonyos helyzetekben, bizonyos feltételek mellett és bizonyos szaktudással, de valahol az egyensúlyt is jó lenne tartani annak, aki feléjük fordul, ugyanis erősen szétválik a kettő. Hiszen valaki vagy az alternatív gyógyászat előírásait követi, vagy az orvostudományét, és nincs az, hogy egymást támogatva eljutunk valahová. Nagyon nagy a szakadék, és én belestem abba a csapdába, hogy nagyon az alternatív vonalon próbáltam haladni. Ugyanakkor rettenetesen megnehezítettem a saját dolgomat, mivel mindennek utánanéztem, könyveket olvastam, s egyre jobban mélyült bennem a kétely, hogy vajon amit csinálok, az jó-e. Még akkor is, amikor az eredmények azt mutatták, hogy a kemónak hatása van, jó az irány, ültem a kemoterápiás teremben, és önmagammal harcoltam, mondván, nem hiszem, hogy ezt csinálom, ki kell innen mennem. Le kellett üljek, és nagyon határozottan eldöntsem, hogy ha én oda beülök, és a kemót beengedem magamba, akkor hagynom kell, hogy csinálja a dolgát, ne ellenkezzek. Nagyon kemény belső harc volt” – eleveníti fel.

A daganat nagysága miatt már első perctől nyilvánvalóvá vált, hogy melleltávolító műtétre lesz szükség, noha annyira hatékony volt a kemoterápiás kezelés, hogy a harmadik után már alig volt érezhető a daganat. És ekkor sokakban felcsillan a remény, hátha elkerülhető a műtét. Emese is mérlegelt, végül döntött. A melleltávolító műtétből nagyon gyorsan felépült, nem is igazán hagyták, hogy elengedje magát.

– s az emlék súlya alatt könnyek gyűlnek a szemébe. Sok minden van ezekben a könnyekben, megnyugvás, fellélegzés, hála. Aztán újabb döntés következett, ami már könnyebben született meg, azaz felvállalni először maga előtt is azt, hogy nem jelentkezik implantátumra.

„Elmentem egy plasztikai sebészhez egy konzultációra, és amit ott hallottam arról, hogy milyen beavatkozás előtt állok, olyan volt, mint egy Frankenstein-történet. A hátizomhoz kellett volna hozzányúlniuk, azt előhúzni, és én, aki aktív életet élek, akkor azt mondtam, a mozgásomat soha nem fogom feláldozni azért, hogy valaki szerint szép legyek. Úgy voltam vele, hogy szép nem lesz, funkcionális nem lesz, csak lesz. Megbarátkoztam a saját testemmel. Hálás vagyok, hogy ezt így le tudtam magammal rendezni. Nagyon fontos az is, hogy az akkori párom hogyan viszonyult hozzá. Az életem 95 százalékában soha senki nem fogja észlelni, hogy nincs meg a jobb mellem, az intim kapcsolatokban, illetve az anyaság kapcsán jön elő ennek a súlya. Engem 35 évesen egy rákdiagnózissal rátettek egy olyan hormonterápiára, ami öt, de akár tíz évig is jegeli annak lehetőségét, hogy gyermekvállalásban gondolkodjak. Ami az intim pillanatokat illeti, itt kap hangsúlyt a megértés, az empátia, ha ez nincs meg, az ember egész életében szenvedni fog.”

Emese szerencsés, hiszen megértő társa volt akkor is és most is. Mesél a feldolgozás folyamatáról, amiben benne volt a tagadás, a félelem, a „nem mered megnézni, aztán megnézed, aztán forogsz a tükör előtt, aztán nem mersz levetkőzni, majd egy idő után le mersz vetkőzni” pillanatok vívódása.

– mondja teljes meggyőződéssel. Az elfogadásnak, a lelki gyógyulásnak a folyamatában hangsúlyos szerepet kapott Emese bátorsága is, azaz az a fotósorozat, amelyből fenti kollázsunkat készítettük, s amelyben felvállalta testét, mintegy bátorításként a hasonló helyzetben lévő nőtársainak.

S közben perlekedik is a rákos betegek társadalmi megítélését illetően, hogy milyen nagy hangsúlyt fektetünk a látszatra, miközben a mélyben nyugvó valós problémákra kellene összpontosítani. „Bele vagyunk betegedve, hogy valaki rákos és elhullt a haja. Egy rákos folyamatban az, hogy valakinek elhullt a haja, az a legkevesebb, az nem fáj. Elhullt, visszanő. Sokkal nehezebb végigmenni a mellékhatásokon, annak tudatosításán, hogy mi történik veled, esetleg melyek azok az életvitelbeli dolgok, amelyeken változtatni tudnál. Ezek sokkal fontosabb dolgok és ezekről legtöbbször nem is beszélünk. Egy csomó ember szenved, és azzal vagyunk elfoglalva, hogy elhullt a haja. Volt, amikor én is szenvedtem, akkor nagyon nehéz volt, de nagyon erős szervezetem van, és összességében jól átvészeltem a kezeléseket” – magyarázza.

Rengeteg tanulsága van az elmúlt éveknek. Amikor végleg kilépett kolozsvári állásából – projektmenedzserként dolgozott egy piackutató cégnél – fellélegzett, lebegett. Megszabadult egy hatalmas tehertől. „Utólag tudatosítottam magamban, nem baj, ha az ember életében jelen van a stressz, az jó, az motivál, de az hogy tíz éven keresztül magas szinten fenntartott állandó stresszben élsz, annak nem lesz jó vége. A legnagyobb lecke számomra, hogy próbálom magam távol tartania az ilyen fajta stressztől, attól, hogy huzamosabb ideig feszült legyek.”

Kétéves betegszabadsága után most betegnyugdíjas státuszban van. Ez a műtétet követő öt évben hosszabbítható, addig is

háromhavonta összeszorult szívvel ellenőrzésre jelentkezik. Novemberben letelik az öt év, és akkor gyógyultnak nyilvánítják.

Emese közben hegyimentőként is tevékenykedik, besegít a Madarasi Hargita Síkomplexum népszerűsítésébe, illetve egy pályázat kapcsán egyesülete, a Nurture in Nature öt darab olyan síszéket működtet, amely segítségével mozgássérültek számára is elérhetővé válik a sízés.

Tavaly töltötte a negyven évet. A szemei pajkosan csillognak, csupa mosoly és derű. Még hátra van egy nehéz lecke, amivel küszködik – mondja nevetve –, azt kell megtanulnia, hogy sokkal jobban figyeljen saját magára. „Próbálok minden nap magamért élni” – és talán ebbe, a saját magának tett ígéretbe sűrűsödik össze az elmúlt évek tanítása.

 A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2022. február 4-én.