HIRDETÉS
Az 1989-es változások után sok ember életében lezárult egy korszak, nemcsak politikai értelemben, de megélhetés szempontjából is. Sok évtizedes szolgálat után letették a kalapácsot, a gyalut, a dohányfűző tűt, a gyári köpenyt, megálltak a gépek. Volt közöttük olyan, aki már a háborút követő években elszegődött egy-egy gyárba, s ott nyugdíjas koráig dolgozhatott. Bihar megyében volt olyan gyár, amely több nemzedéket is kiszolgált. Az ötvenes években a nehézsorsú fiatalok szinte gyermekfejjel szegődtek el dolgozni, ki hova tudott. Minden családban sok volt az éhes száj, jól jött a legkisebb jövedelem is.
Akik négy évtizedet is ledolgoztak egy helyen, állítják, a gyáraknak lelkük van. Akkor érződik leginkább, amikor elfogy belőle a munkás kéz, az élet. Kiüresedve, felszámoltan eszi vázait a rozsda.
A kitöredezett ablakú csarnokokban süvít a szél, a lelkük – mondják azok, akik visszajárnak idős fejjel a néhai kenyéradó romjait szemügyre venni.
Nagyváradon a hatvanas-hetvenes években sokan dolgoztak a gyárakban. Az építőipari Azbociment mellett téglagyárak működtek: a Püspöki út elején Vulcan (a volt Weisz József téglagyár) néven az egyik, a Kolozsvári úton a másik, illetve a velencei állomás közelében a harmadik. Jelentős volt a medgyesi üveggyárhoz tartozó üvegcsiszoló műhely is, amelynek Cristal volt a neve. A bútorgyárak nagy része több telephellyel is rendelkezett. A többiek szövetkezetként működtek. Ide tartozott a régi hordógyár is.
Bővebben minderről az Erdélyi Napló július 15-ei lapszámában olvashatnak.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
