Aki tudta, mire való a vers – Kányádi Sándorra emlékezünk

– Mit gondol, mi volt az a belső erő vagy tapasztalat, ami Kányádi Sándort végig meghatározta – még a költői csend éveiben is?

– Kányádi Sándor sokszor elmondta, hogy a legfontosabb értékeket, magatartásmintákat édesapjától és a szülőfalujától kapta, mint az elvégzett munka becsülete, az emberi tisztesség, a közösség- és szolidaritásvállalás, a tolerancia. De persze, nem ilyen egyszerű. Fiatalon, a háború utáni országépítés lendülete őt is elragadta, elhitte, hinni akarta, hogy jobb lesz, a demokrácia begyógyítja a nemzetiséget ért sebeket. Aztán újságíróként is, hazajárva is szembesült a való élettel. (Magyarországon a „fényes szelek”, Nagy László, Juhász Ferenc nemzedéke járt be hasonló utat.) 1956-ban, a magyarországi forradalom idején egy román íródelegációval a Szovjetunióban járt, hazaérve elmesélte, mit látott, a pártközpontban lehordták, hogy az állam pénzén miket merészelt látni. Megalázták. A megalázást nehezen felejti el az ember. Feleségét letartóztatták. Megégette és sértve érezte magát – ez az ifjúkori gyanútlanság óvatossá tette.

Soha többet nem utazott állami pénzen külföldre, útjait a vendéglátók finanszírozták, s élete végéig megtiltotta, hogy könyvei megjelentetéséért a kiadók támogatásért pályázzanak.

A Harmat a csillagon című, 1964-es kötet a tékozló fiú visszatérése. Itt jelennek meg azok a 19. századias értéktanúsító versek, amelyek egy megerősödött és megerősített kötésről vallanak a rendtartó székely falu iránt, mint például a Mi utcánk: „Becsületből akit innen / tarisznyáltak, azt egykönnyen // nem fogja az élet piszka, / mert itt még a sár is tiszta.” S ez a hűség nemcsak mindvégig folyamatosan megmarad, de erősödik is, ahogy a Vannak vidékek kései, nagyon szép versei mutatják. A szülőföld mellett pedig olyan alkotó értelmiségi minták hatottak rá, akik elkötelezettek a népük iránt, és a hatalom legvadabb tombolása idején is meg tudták őrizni integritásukat, mint Tamási Áron, Márton Áron püspök, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre és Illyés Gyula.

– A költőről írt monográfiájában arról beszél, hogy Kányádi a „provincia” nyelvét világirodalmi rangra emelte. Milyen belső folyamatokat sejt e mögött? Nem csupán nyelvi, de kulturális emelkedést is értett ezalatt?

– A romániai magyarságnak Trianon után folyamatosan újra kellett értelmeznie helyzetét, identitását politikai és szellemi hazája felé. A kommunista Románia nemkívánatos elemnek tekintette a magyarságot, elindította kulturális, nyelvi fölszámolását, a pártállami Magyarország pedig hivatalosan is lemondott a határon túli magyarságról, nem tekintette a nemzet részének.

A hivatalos irodalompolitika Romániában híd szerepre kényszerítette a kisebbségi irodalmat, majd magyarul író román írókról beszélt, a magyarországi tudomásul venni sem volt hajlandó a létezését.

Majd csak a hetvenes évek második felétől indul meg a népies írók, irodalmárok – Czine Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András és mások – odafordulása a határon túli magyar irodalmak felé. Illyés ötágú sípnak nevezte a magyar irodalmat, Pomogáts egyetemes magyar irodalomról beszélt, amelynek vannak regionális központjai. Kányádi pedig, a Líránkról: Bécsben című 1967-es előadásában egyetlen magyar irodalomról, melynek vannak regionális sajátosságai. Az erdélyinek az, hogy Romániában születik, de nem híd, nem provincia és nem centrumkövető irodalom, éppúgy szerves építője, alakítója az egyetlen magyar irodalomnak, mint a budapesti vagy a regionalitás jegyeit hordozó dunántúli vagy alföldi irodalom. Regionális sajátosságában, egyediségében vagy pedig azáltal éppúgy lehet világirodalmi, amennyiben műveiben egész világot épít, mint mondjuk regényeikben az amerikai Faulkner vagy a délvidéki Gion Nándor.

– Hogyan alakította a szülőföld-élmény – mint ontológiai tapasztalat – a lírai megszólalás mélyszerkezetét?

– Csiki László figyelt föl arra, hogy Kányádi költészete mintegy megismétli a magyar líra törzsfejlődését: a népköltészettől, zsoltároktól Petőfin, Arany Jánoson, az erdélyi helikonistákon át az avantgárdig, egészen a posztmodern szövegirodalomig. Ő is újraértelmezi a hagyományt, de nem átértelmezi, hanem fölhasználja, életre kelti, mozgásba lendíti és megerősíti azt, a régi és az új versformákat pedig alkatához, habitusához igazítja. Főleg nagykompozícióban látható, hogy mekkora hatalmas hagyományt hív versbe. A lírai én folyamatosan dialógusban áll a hagyománnyal – a Vannak vidékek ciklus versei például a 19. századi zsáner továbbgondolt változatai, a Koszorú meg a Valaki jár a fák hegyén inkább a zsoltárból nőtt ki, az Eretnek táviratok pán Cogitónak odaátra vers a forma és megszólalás merész, a posztmodern eszköztárat felhasználó újragondolása. A vállalt és továbbörökített lírai hagyomány – maga a tágabban értelmezett szülőföld.

– Miként érzékelhető az a törékeny egyensúly, amely Kányádi verseiben a közösségi elkötelezettség és a személyes csend között húzódik? Mi az a pont, ahol a költő már nem a nép nevében, hanem a népért hallgat?

– Kányádi költészetéről az a kép rögzült, hogy ő az erdélyi magyarság költője, a megmaradás, a nyelvőrzés, a hagyományok erőteljes képviselője. Demonstratívan, vagy szolidabban, de költészete egészében közösségi fogantatású.

Kétségtelen, hogy a közösségért szólás a legerősebb regisztere.

De mellette elég koránról jelen van verseiben az individuális költő is, az aranykor, a gyermekkor világa iránti visszasóvárgással, a léttel szemben a végső kérdéseket megfogalmazó lírai én személyes gyötrelmeivel – erre kevesebb figyelem fordult. Valójában a Harmat a csillagon kötet verseiben is észlelhetők az elhallgatások, versbeli csöndek, mint a Tűnődve állt vagy a Hajnaltájt hazaballagóban versekben, azonban a hatvanas évek második felétől válnak erőteljesebbé. A Függőleges lovak, a Kérdések már súlyos belső gyötrelemről vallanak, a Fától fáig poéma pedig reprezentatív összegzése a sorssal, léttel szemben egyedül álló én létbeli útkeresésének. De kérdés például, hogy a Szabédi emlékezetére írt miniatűr álombeli vízió kire vonatkoztatható? S hogy most csak a nagy összegző verseket említsem: A folyók közt és a Sörény és koponya poémák magával az emberi létezés értelmével kapcsolatban tesznek föl kérdéseket és a végső csönd, a világból való kivonulás esélyét mérlegelik: „nem érdekel már hogy mi volt / ne lenni többé ne soha” – írja az előbbi versben, az utóbbiban: „uram e ronda / fajzathoz mely gyilkol naponta / baján enyhítni miért hajolnál /…/ pusztuljanak legyen már végük teremts nélkülük új világot” – ezeket a végzetesen keserű, a kései Vörösmartyéhoz mérhető sorokat ugyanaz az életérdekű, a „lelőni való optimista” költő (Illyés nevezte így) írta, mint a közösséget bátorítókat. Ami nem jelent mást, minthogy életigenlése és a közösség erősítése, védelmében írt versek mély személyes megszenvedettség árán születtek.

Fiatalon Petővel vallotta: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak” – érdemes összevetni egy kései számvetésével: „lenni vagy nem lenni az ember egymaga / eltöprenghet / ezen és dönteni joga / ám ha többek nevében szól a kérdés / nem hajlonghatsz nem roggyanhat a térd” – írja hamleti monológjában (Levéltöredékek). És így folytatja: „és / nem akkor nemesb a lélek ha tűri / balsorsa minden nyűgét de legyűri” – azaz, leegyszerűsítve: a költő dönthet, hogy létköltészetet vagy sorsköltészetet műveljen-e, de ha mások, a közösség nevében vagy védelmében beszél, akkor a személyére vonatkozó dilemmáit ki kell takarnia.

– Mit tanítanak nekünk azok az interjúk, amelyekben Kányádi nem költőként, hanem mint ember szólal meg?

– Kányádi Sándor nagyon népszerű volt, költőként is és emberként is, különösen Erdélyben, már-már kultusza volt. Egyrészt tudatában volt annak, hogy ő a romániai magyar költészet reprezentánsa, a nemzetiség költője. És megfelelt a szerepnek. Másrészt folyamatosan hárította is a szerepet, reflektíven viszonyult hozzá. „Nagy költő?! Ugyan! Majd ha ötven vagy száz év múlva is olvassák a verseimet, akkor esetleg mondhatnak költőnek.”

Magát is és a népét is óvta attól, hogy valamiféle hivatalosság legyen, hogy belecsússzon egy olyan szerepbe, amikor már nem önmagának, hanem a szerepnek kell megfelelni.

Ugyanakkor persze utazó költő volt és társasági ember, így diplomatának is kellett lennie. Gyakran idézte számára is példaként Tamási Áront, aki mindig elmondta a véleményét, a maga igazát, de nagyon vigyázott arra, hogy a másik érzékenységét ne sértse, ne bántsa meg.

– Van olyan vele készült beszélgetés, amely ön számára különösen sokat mondott róla, amit a versei nem tudtak elárulni?

– Többször elkísértem, illetve moderátorkodtam Kányádi Sándor találkozóin. Volt, hogy egy nap három településen is tartott találkozót. Kérdeztem, miről beszélgessünk? „Miről? Hát mindig ugyanarról! Nem tudok én mindig újat kitalálni. Az ember, ha életében egy új gondolatot kitalál, akkor elégedett lehet. Ha már kettőt, az az Úristen kegyelme.” Vannak a vele készült interjúknak fix pontjai, visszatérő kérdései és válaszai, de a válaszok mégis élők, és mindegyik beszélgetés közelebb visz a költészetéhez.

Szívesen beszélt-mesélt a gyerekkoráról, a romániai magyar irodalomról, író kortársairól, találkozásairól, utazásairól, a vele történtekről, a kisebbségi sorsról, a nyelvrokonokról, gyerekkora szürke lováról, költészete lejt motívumáról, ars poeticáját is számos fordulatban, példázatban elmesélte.

Saját verseit szívesen mondta – valamennyit fejből tudta –, de úgy emlékszem, soha nem értelmezte azokat. Talán mert azt tartotta, hogy közérthetőknek kell lenniük, és amúgy is több szinten befogadhatók, fölösleges okoskodás-mankókat adni az olvasónak, majd belenő, mint a gyerekversből a felnőtt versbe. De előszeretettel beszélt a vers megírásának körülményeiről, a költemény hátteréről, ki volt Kuzebaj Gerd, vagy a Halottak napja Bécsben nagy opuszban Schuller Rudi stb. Mindent tudott a költészetről, poeta doctusa volt a magyar lírának, de nem írt például esszéket és az interjúk is inkább közösségi és nem szűkebb értelemben vett szakmai poétikai beszélgetések – sajnálom, hogy a költői mesterségről elejtett mondatai, megjegyzései, gondolatai így csak részben őrződtek meg. És sajnálom, hogy kételyeiről, belső gyötrelmeiről, csöndjeiről, megszenvedettségről alig ejtett szót – nyilván nem akart ezekről beszélni, hiszen valójában ő irányította a kérdezőt.

– Édesanyám sokszor felemlegeti, hogy kislányként volt szerencséje találkozni Kányádival. Az iskolájában szavalóversenyt tartottak, ahová a költőt is meghívták, ő pedig szívesen vett részt az eseményen. Ön szerint mi jellemezte leginkább a költő személyes kisugárzását? Hogyan hatott azokra, akik találkozhattak vele élőben – akár közönségként, akár barátként, akár tanítványként?

– Sándor bácsiról – így szólították, illetve így szólíttatta magát – életében is, halála után is nagyon sokan elmondták, hogy jó barátságban voltak vele. És ez így van. Akivel egyszer is személyes találkozott, úgy érezhette, hogy bevonta őt a személyes aurájába. Az író-olvasó találkozókon sohasem csak magáról beszélt. Beszélt a magyar irodalomról, Petőfiről, Arany Jánosról, Tamási Áronról, a metaforáról, élettörténeteket mesélt az erdélyi, székelyföldi világról, faluról, külhoni utazásairól. Azonnal megérezte a hallgatóságot, és mindig volt figyelme a helyi dolgokra. Kecskeméten Petőfit említette, máshol mást. A gyulai román gimnáziumban románul beszélt. Ezeket a találkozásokat afféle irodalmi Kodály-módszernek tartotta, mert a röpke egy-két órában szerette volna életközelbe hozni és megszerettetni az irodalmat.

Nagyon figyelt a másik emberre, az úgynevezett egyszerű emberekre ugyanúgy, mint másokra.

Érdekelte, mit dolgoznak, hogyan élnek, gondolkodnak, mit látnak a világból, érdekelte gyerekeik, családjuk sorsa. Nem anyagot gyűjtött, egyszerűen így működött. Lételeme volt az emberi társaság. Budapesten is folyton csöngött a telefonja, minden nap jártak nála vendégek, ismerősök, átjáró ház volt a lakása – ha se telefon, se vendég, akkor nem érezte jól magát.

– Mi az, amit még nem értettünk meg Kányádiból? Mi maradt eddig rejtve?

– Mi jellemzi a verset? Kányádi szerint az, hogy van szerzője, van címe, hogy mikor írták – és az is, hogy mikor olvassák. Azaz minden kor másként olvassa, értelmezi ugyanazt a versszöveget.

Lezárult életműről beszélünk, szükséges az újraértelmezése. Elmozdulhatnak a hangsúlyok a kortársi olvasattól.

A közvetlenebbül a diktatórikus korhoz szóló, rejtjeles beszédek halványodhatnak, mások fölerősödhetnek. Versmondó versenyek gyakori zsűrizőjeként tapasztalom, hogy a fiatalok szívesen választanak olyan Kányádi-verseket, amely a szülőföldhöz való hűségről, az élet igenléséről vallanak és értőn, mélyen azonosulva mondják azokat, mint a Valaki jár a fák hegyén vagy a Vannak vidékek ciklus darabjait. Talán mert nemcsak a nagyvilágban, de az egész Kárpát-medencében százezrek hagyják el szülőföldjüket, nagyon sok családot érint a kivándorlás, az ember pedig kapaszkodókat keres.

Kányádi ars poeticája szerint – a vers az, amit mondani kell mellett – „a vers a nyelv szobra // és állandó hiányérzetünk / ébrentartója // azé a hiányé / mely a Fönnvalót gyötörhette / a hetedik napon mikor rájött / műve itt-ott föllelhető / tökéletlenségére” – sokszor elmondta, kései, Találkozás című versébe bele is szőtte. Maradva a metaforánál, a nyelv szobrának nagyobb figyelmet szenteltünk, a költészetében megjelenő állandó hiányérzet megfogalmazására kevésbé figyeltünk. Ahogy korábban már említettük, Kányádi költészetében is jelen van a létbölcselet, a lenni vagy nem lenni dilemma, mégpedig, mai olvasatom szerint, szélárnyékban, félig fedve ugyan de a közösségi versekben is észlelhetően.