A közös történelmi emlékezés lehetősége

– Augusztus 20-a állami ünnepként alapvetően a magyar államisághoz kötődik – Erdélyben viszont gyakran más hangsúlyokat kap. Kutatóként és személyes tapasztalatból mit érzékel ebből az eltérésből?

– Augusztus 20-a alapvetően hármas ünnep és vallási hovatartozástól vagy politikai berendezkedéstől függően ezek közül hol egyik, hol másik kerül előtérbe. Ekkor ünnepeljük első királyunkat, tehát Szent István király ünnepe; mivel őt tekintjük államalapítónak, ezért az államalapítás ünnepe is, és újabban az új kenyeret is ekkor ünnepeljük. A protestáns felekezetek hívei teológiai nézeteik miatt nem tudják István királyt szentként ünnepelni, így a szentté avatási aktussal sem tudnak mit kezdeni.

Augusztus 20-a tulajdonképpen István király 1083-as szentté avatásának a napja, tehát az államalapításunk ünnepe ehhez az aktushoz kötődik Mária Terézia óta és a Szent Jobb tiszteletére rendezett körmenetet is Mária Teréziának köszönhetjük, aki Raguzából szerezte azt vissza, ahová a törökök elől menekítették. A Bach-korszakban betiltották az ünneplést, és az 1860-as évektől kezdve éledt újjá, 1891-ben mint nemzeti ünnepet munkaszüneti nappá nyilvánították.

Addig amíg történelmi Magyarországról beszélhetünk, tehát 1918-ig, nem volt különbség az ünneplésben a különböző országrészek között.

Ez a kérdés nyilván akkor vált kardinálissá, amikor a történelmi Magyarország szétbomlott, így maga a magyar államiság is megváltozott, és az ahhoz való viszonyulás is. A román állam szemében augusztus 20-ának a megünneplése egyet jelentett az irredentizmussal, amit tiltottak. 1918 után a szentistváni állameszme úgy élt tovább, hogy közben már nem volt szentistváni Magyarország, de erről a történelmi Magyarországról nem mondtak le sem a Csonka-Magyarország határain belül, sem azon kívül, tehát Erdélyben sem. A két világháború között Erdélyben az ünnepre való megemlékezés a Magyarországhoz való visszatérés vágyát fejezte ki.

A második világháború után a párizsi békeszerződés kicsiny módosítással, de visszaállította a trianoni határokat, és a térség országaiban, így Magyarországon is kiépülő szovjet típusú rendszerbe már nem fért bele a szentistváni állameszme és a szentistváni birodalomhoz való ragaszkodás. Emiatt 1949–1989 között Magyarországon az augusztus 20-a az alkotmány ünnepe volt, azé az alkotmányé, amely 1949-ben a szovjet típusú diktatúra alapjait lefektette. Ez már nem határokon átívelő jelentőségű volt, tehát a határon túlról kapcsolódni sem lehetett hozzá. A rendszerváltás hozta el az ünnepnek a revitalizálását, és nyerte el azt a hármasságát újra, amiről az elején beszéltem.

– A két világháború közötti erdélyi magyar sajtó gyakran próbálta „átfordítani” az ünnep üzenetét a kisebbségi lét viszonyaihoz. Tapasztalatai szerint hogyan alakult az ünnep helyi jelentéstartalma az elmúlt száz évben?

– Az erdélyi magyar sajtó ünnephez való viszonyulásához el kell mondanunk, hogy szinte az egész két világháború közötti időszakban erőteljes cenzúrának volt kitéve, tehát nyilván ez befolyásolta azt is, hogy mit, mikor és hogyan írhattak. Az 1920-as évek elején ennek az ünnepnek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget.

Aztán 1926–1930 között bekövetkezett a Szent István-nap virágkora, majd a ’30-as évek első felében a jelentősége csökkent, és csak 1937–38-ban kapott újra átmenetileg nagyobb figyelmet.

Mindezt csak akkor értjük meg, ha hozzátesszük, hogy 1926-ig a magyar hivatalos külpolitikának nem volt része a revizionizmus. Ebben a helyzetben augusztus 20-a nem tölthetett be jelentős szerepet, a birodalom egységét szimbolizáló szentistváni gondolat revíziós tartalma még nem aktualizálódhatott. 1926-ban emlékezett meg az ország a mohácsi csatavesztés 400. évfordulójáról, ami augusztus 29-én van, és a politikai diskurzusban és a közbeszédben is Mohácsot és Trianont össze lehetett kötni, és a szentistváni állameszmét újraéleszteni. 1927-től pedig erőteljes, nyílt revizionista politika kezdődött, így töltődött meg újra tartalommal augusztus 20-a is, ehhez tudott kapcsolódni a határon túli magyarság is, és erre reagáltak egyre idegesebben a szomszédos államok kormányzatai is. 1930 pedig Szent Imre-év volt, ami szintén lendületet adott az ünnepnek. Az 1930-as évek első felében a Szent István-napok pompája halványodott, és a sajtóban megjelent cikkek száma csökkent. Ennek oka részben az volt, hogy a Szent Imre-év grandiózussága nem folytatódhatott, de az is, hogy 1931 augusztusában Bethlen lemondása kötötte le az ország figyelmét.

Az erdélyi magyar lapokban is visszaszorult az ünnephez kötődő cikkek száma, de természetesen ebből sem szabad arra következtetnünk, hogy az erdélyi magyarságot ne érdekelte volna augusztus 20-a és a szentistváni gondolat. Csupán két nagy jelentőségű irodalmi művet szeretnék megemlíteni: Kós Károly Országépítő című regényét 1934-ből és Makkai Sándor Magyarok csillaga című regényét 1937-ből. Kós Károly regényében István nem heroikus, hanem a király gyengeségeit is láttatja. A magyarországi katolikusság részéről kemény kritikákat kapott Kós, és Deér József egyenesen azt veti Kós szemére, hogy „a magyarság egységtudatára nézve káros” a regény. Makkai István királyát sokkal pozitívabban fogadta a magyarországi közönség és sok elismerő dicséretet kapott.

Az 1930-as éveknek, de a két világháború közötti időszaknak is a legkiemelkedőbb éve első magyar királyunk szempontjából 1938 volt, halálának 900. évfordulója. Ugyanekkor volt Budapesten Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus is. A budapesti román követ ekkor Raul Bossy volt, aki terjedelmes napló- és emlékiratfolyamában 1938. augusztus 20. alkalmával kifejtette ezzel kapcsolatos gondolatait. Bossy az egész kongresszus velejét abban látta, hogy a magyarok életre akarják kelteni az államalapító politikai elképzeléseit. Azt írta, nincs a világon még egy olyan nép, mint a magyar, amelyik annyira a régmúltban élne és a legendákból táplálkozna.

Bossy számára érthetetlen volt, hogy komoly politikai személyiségek és újságírók hogyan csinálhatnak egy ezer évvel ezelőtt élt hősből legendát, politikai realitást.

Azzal sem tudott mit kezdeni, hogy a magyarok miért nem hivatkoznak Károly Róbertre, Mária Teréziára vagy Ferenc Józsefre. Érzéketlensége abban a tényben gyökerezett, hogy Romániának nem volt román uralkodócsaládból származó királya. A románoknak, így Bossynak is, természetesen elfogadhatatlan volt a szentistváni állameszméhez a revízió érdekében való ragaszkodás. 87 év távlatából mondhatjuk, hogy a szent István-kultusz azóta sem volt azon a csúcsponton, ahol 1938-ban.

Ahogy azt már említettem, a szocializmus időszakában az ünnep új tartalmat kapott. És ahogy a marxista világszemlélet tabusította Trianont és a szentistváni gondolatot is, úgy a nacionalizmus is szitokszóvá vált, és ez határozta meg a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyát is. Tehát eltűnt a közös ünneplési platform.

A rendszerváltás után ennek a közös történelmi emlékezésnek a lehetősége újra megteremtődött, de a régi fényét már nem szerezte vissza.

Ha a három nemzeti ünnepet hasonlítjuk össze, akkor március 15. tudja a leginkább összekovácsolni a magyarságot, október 23. a legkevésbé, augusztus 20. pedig valahol a kettő között foglal helyet. A látványos, főként Budapesti és Debreceni események turistaként vonzzák az erdélyi magyarokat is.

– Mit tud nyújtani Szent István alakja a mai közösségek számára, amelyek már nem feltétlenül kötődnek sem vallási, sem állameszmei alapon a történeti emlékhelyekhez?

– Szent István alakja most is nemzeti szimbólum tud lenni. Abban a kontextusban mostanság is előszeretettel hivatkoznak rá, hogy a szentistváni állam egy befogadó állam volt, és azt vallotta, hogy a több nyelvű állam az erős állam. Ez természetesen jól hangzik és valóban volt Szent Istvánnak ilyen intelme, csak történetileg ott csúszik be a hiba a koncepcióba, hogy a szentistváni állam nem olyan értelemben volt többnemzetiségű állam, ahogy arra mi most gondolunk. Hiszen más volt a nemzetfelfogás. Az a nemzetfelfogás, amiben mi most élünk, a 18. század végétől kezdett kialakulni, és ezt nem lehet visszavetíteni Szent István korára.
Egy másik gondolat, ahogy mostanság Szent Istvánra hivatkozni szoktak, az a nyugat felé való orientációja. Szent István Magyarország iránytűjét nyugat felé állította. Bár a történelem során Magyarország többnyire kompország volt Kelet és Nyugat között, de államalapításkor István a nyugatot választotta.

Az utóbbi években Erdő Péter bíboros úr nagyon helyesen alkalmat látott abban is, hogy augusztus 20-a a szomszéd népekkel való párbeszéd alkalma is legyen. 2023-ban Bernard Bober kassai püspök mondta a szentbeszédet a Szent István Bazilikában, 2024-ben pedig Aurel Percă bukaresti érsek. Romániában nemcsak erdélyi magyarok élnek, hanem partiumi, moldvai és bukaresti magyarok is. 2024-ben a bukaresti katolikus magyarok csoportja kísérte el az érseket a Szent István Bazilikába, amit ők egy olyan ünnepnek tudtak megélni, amelyben az identitásaik különböző elemei ötvöződnek: a katolikusságuk, a magyarságuk és a hazájuk, Románia. És ez emiatt is egy nagyon fontos pillanat volt. Fontosnak tartanám, hogy augusztus 20-ában egyre inkább lássuk meg a párbeszéd lehetőségét és jelentőségét.

– A kereszténység, mint az államalapítással párhuzamos értékstruktúra mennyire van jelen az erdélyi ünnepi diskurzusban? Inkább hagyományőrzésként működik, vagy továbbra is identitáserősítő elem?

– Ezt a kettőt nem kell különválasztani egymástól, hiszen a hagyományőrzés maga egy identitáserősítő elem. És bár az erdélyi magyarok vallásossága is fakul mostanában, még mindig sokkal erősebb, mint a magyarországi magyaroké, és azért is, mert Erdélyben a vallásosságnak is identitásmegőrző szerepe van.

– A generációkon átívelő emlékezeti mintákban mennyire él még ma Szent István alakja, illetve az államalapítás, mint közös történeti pillanat?

– A történelmi emlékezetben ez egyértelműen benne van határon innen és túl is. Itt a kérdés igazából az, hogy tudunk-e, akarunk-e ehhez kapcsolódni vagy sem? A közösségi identitást is erősíti, ha néha rákérdezünk a saját közösségünkre nézve ezekre a kérdésekre és nemcsak hagyományőrzésből teszünk valamit.