Egy Fráter-hagyaték kálváriája

Hosszan elnyúló parasztházak, porták közepén roggyant gazdasági épületek tanúskodnak a hajdani módosabb asszonyvásári életről. A fák közé kifeszített szárítókötél az egyetlen tanúja az itteni életnek. A vadszőlővel befutott falak, lépcsők és a rengeteg gyomnövény valószerűtlenné teszi a tájat. Csak egy-egy kóbor varjú kiált „kárt” a gazda után. Az egész napos falujárás után érdemes szusszanni egyet a hihetetlen csendben, bár az egykori Fráter-kúria és a híres pincesorok állapota lehangoló.
A néhány éve elhunyt Kordics Imre helytörténész szerint 150 néprajzi jelentőségű borospincét írtak itt össze. Pár éve már csak 59-et számoltak, ebből is mindössze 46 őrzi eredeti formáját, 70-nek még látszik a helye és 21-nek már nyoma sincs. A falu közelében, egy domboldalon öt „utcában” rendezve sorakoznak ezek az építészeti értékek, a népi építészet legszebb, legeredetibb emlékei közé tartoznak.

Az 1692-es összeírás szerint a török hódoltság alatt a szőlőt sok helyen jobban megművelték, mint a szántókat, Asszonyvására a jó minőségű szőlőt termő helységek közé volt sorolva.

A 2011-es népszámlálás első adatai szerint az észak-bihari településeken sokáig ki sem tértek a roma lakosság számadataira, arányuk még sosem mutatott csökkenő tendenciát az ország egyetlen településén sem. Mára már Erdélyben, a Partiumban, illetve ezen belül az Érmelléken a cigányok száma rohamosan nő, míg a magyaroké elkeserítően csökken.

Olvassák el a teljes cikket a csütörtökön megjelent Erdélyi Naplóból.