Hogy történt, hogy nem történt: a felesége lett

Az 1950-es, ′60-as években – az akkori szokásoknak köszönhetően – könnyedén meg tudták különböztetni a leányokat a férjes asszonyoktól. Persze nemcsak a falu szája, hanem a korabeli divat, a hagyományok segítették kiigazítani az embereket. Amíg a leány hajadon volt, általánosan (két) befont copfba hordta a haját, de amint férjhez ment, felkerült fejére az asszonyi kendő. „Ez akkor volt a legfontosabb, ha templomba mentünk. Van is egy olyan kép, amelyen egy vékony muszlin kendővel van lekötve a fejem” – mesélte Magyari Anna néni, aki hetvenkilenc éve már, hogy Borzonton él.

A Gyergyói-medence hosszú falujában különleges, néha már mesébe illő udvarlási szokások terjedtek el a századforduló előtti időkben.

Magyari Anna arról is beszámolt, hogy amikor fiatal leány volt, csapatokban jártak udvarolni a legények. „Együtt jöttek, legalább hárman, vagy akár öten is. Ilyenkor mindenki egy szobában volt. Mondták a vicceket, meséket, ezzel telt el az este. Végül, amelyik komolyabb udvarló volt, amelyik jobban tetszett a leánynak, azt az egyet kísérte ki elköszönéskor.”

Férje kilenc évvel volt idősebb, akivel a családja révén ismerkedett meg. Egy hosszú tornácos házban laktak, és a vendéget, Magyari Lukácsot, amikor az édesapjához jött, mindig úgy köszöntötte: „Dicsértessék!” Persze udvarias fiatalember lévén ő mindig fogadta Anna üdvözletét. Talán ez a köszönésforma tetszett meg Lukácsnak, így ő is beállt az udvarlók nem rövid sorába.

Nagyszüleink idejében a leányok nem elégedtek meg holmi szívecske formájú csokoládékkal, de akkor még a fiatal férfiak is több energiát fektette a kinézett hölgy meghódítására. Volt arra is példa, hogy az olasz szerenádhoz hasonló zenés kedveskedéssel lepték meg őket:

– emlékezett vissza Anna néni. Ha a leánynak tetszett, amit halott, meggyújtott egy gyufaszálat, amit lassan elhúzott az ablak előtt, jelezvén, hogy fogadta a neki szánt éjjeli zenét. S bár a legtöbb udvarló jószívvel és elégedetten ment haza, volt, aki szomorúan kullogott tovább. Anna néni egyik nagyon megrögzött és elszánt udvarlója egyedül ment hozzá látogatóba – amint belépett a kapun, azt belülről bezárta, hogy véletlenül se érkezzen újabb vendég a házhoz. Máskor pedig a biciklivel érkező udvarlót bosszantották a társai: amíg az bent udvarolt, egy másik a biciklire kötötte Anna néniék kapáját. Az udvarló persze nem vette észre, így kapástól, mindenestől biciklizett haza.

Az Anna nénihez vizitbe járó legénység még akkor sem tántorodott el, amikor már leánykérésre került a sor. Keresztszülők, férjjelölt, leány és gyűrűk – ennek ellenére mégis két udvarló érkezett meg az akkor alig tizenhat éves Anna nénihez.

Ez ugyan nem akadályozta meg Magyari Lukács elképzeléseit, de az bizonyos, hogy örök emlékként maradt meg mindenkinek a leánykérő jelenet.

Az eljegyzést viszont nem takarta rózsaszín fátyolköd, mint ahogy azt mondani szokás, hiszen Anna néni azokban az időkben Marosvásárhelyen, majd később Bukarestben szolgált. Miután Lukács eljegyzett, nyolc hónapot töltöttem a fővárosban, ő itthon maradt. Összesen két hónapot voltam itthon menyasszony.”

Az udvarlási időt sem lehet hosszasnak nevezni, Anna néni leányai úgy fogalmaztak, hogy vakon ment hozzá édesapjukhoz. De, mit mondanánk erre, ha nem azt, hogy a szerelem vak?

– fejezte be gondolatait Anna néni. De mi történik a jegyesség és a házasság után? Hogyan nézett ki egy lakodalom a ′60-as évek környékén? Bizony a stafírung szót ma már legfeljebb a múzeumokban hallják a fiatalok, pedig a menyasszony hozománya, avagy a kelengyéje sok mindenről árulkodhatott: köztük arról is, hogy milyen volt a család anyagi helyzete. A menyegző napján szekerekkel vitték a leányt és holmiját az új otthonába – ezt pedig végignézte az egész falu. Helyenként a legények pálinkát töltöttek, a leányok süteménnyel kínálták a násznépet.

A fiatalon házasodó leányoknak sok mindennel kellett szembenézniük – a háziasszony szerepe nemcsak a főzésben és takarításban valósult meg: ő tartotta össze a családot. Ennek ellenére bizonyára minden családi albumban fent maradtak kisebb, és az arcunkra mosolyt csalogató, összeröffenések. „A férjem kint dolgozott a Bucsinon a kőbányában. Nem minden nap, de volt, hogy hazajött. Egyik nap úgy érkezett, hogy délután vissza is kell mennie. Szilvás gombócot indítottam ebédre, de még mielőtt befejeztem volna, kezdett pakolni. Hova mész? – kérdeztem. Ne menj, várd meg, hogy készüljön el az étel – mondtam. De nem várta meg, kilépett a kapun.

– mesélte nevetve Anna néni a szilvás gombóc történetét. A férje nem ment el dolgozni, csak átlépett a szomszédba, majd kacagva tért haza, látva felesége kirohanását.

Megannyi történet van még nagyszüleink, vagy akár szüleink tarsolyában is – szerelem, szeretet, házasság és család. S bár elmondható, hogy folyamatosan, generációról generációra változnak a szokásaink, ám egy biztos: azok az érzések, amelyek megalapozzák egy pár és egy család jövőjét, ma is változatlanok.