Márquez, a Nobel-díjas újságíró

A néhány másodperces TikTok-videók bódult időszakát éljük, ezért teljes elmebajnak tűnhet elolvasni – hát még megírni – egy olyan elemzést, amely a tőlünk tízezer kilométerre született író életéről és munkásságáról szól. Mégis miért készült el ez a terjedelmes anyag?

Nemrég újraolvastam Gabriel García Márquez egyik kisregényét, majd az olvasmányon fellelkesülve szerettem volna többet is megtudni arról az emberről, aki az átlag-európai olvasó számára gyakorlatilag térképre helyezte a XX. századi dél-amerikai irodalmat. Mivel a nem túl izmos Wikipédia szócikken túl kevés adattal találkoztam magyar nyelven, ezért úgy döntöttem, hogy belemerülök Márquez világába. Ehhez első lépésben megvásároltam a kolumbiai író Magvető kiadónál megjelent tizenkét könyvét (a lista nem teljes) – alább ezek alapján fogok dolgozni. Csak még egyetlen bevezető gondolat: nem szöveget elemzek, ahhoz ugyanis nem értek. A szerző írásain keresztül egyszerűen megpróbálom bemutatni azt az embert, akit a legtöbben Nobel-díjas íróként ismerünk, ő azonban így vall magáról:

Márquez Kolumbiája a XX. század elején

Mindenkit meghatároz a szülőhelye, onnan merít ihletet, abból táplálkozik élete folyamán. Márquez sincs ezzel másként: ő egy olyan Kolumbiában született 1927. március 6-án, ahol, némi túlzással, egy-két polgárháború, illetve belharc között időnként volt némi békés időszak is. Ráadásul Kolumbia úgy lépett be a XX. századba, hogy az ezernapos háború (1899. október 17. és a 1902. november 21.) egyik következményeként elvesztette fontos területét, Panama megyét – amely 1903-ban Panama néven kikiáltotta függetlenségét. Aztán Panamában az amerikaiak megépítették az azóta is naponta dollármilliókat hozó Panama-csatornát. És nem elég, hogy elvesztette Panamát, de ma már út sem köti össze Panamát és Kolumbiát. Érdemes rátekinteni a térképre: 2023-ban Közép- és Dél-Amerika között nincs szárazföldi összeköttetés! Ez egyrészt esélyt sem ad a gazdasági fejlődésre; másrészt megnehezíti a kábítószer-kereskedelmet a dzsungelen keresztül – talán ez is a cél.

Na, de vissza Márquezhez! Gabo (ahogy sokan becézték) Kolumbiájának lakóit nagyon megosztotta az ország földrajzi fekvése. Az északon élők magukat karibinak nevezik, akárcsak Márquez, akiknek ott a tengerpart, a napsütés és az időnként elviselhetetlen hőség. Az ország közepén húzódik az Andok-hegység északi nyúlványa; az a hideg vidék, ahol teljesen más emberek laknak – mintha egy másik világ lenne. Amikor Márquez a karibi partvidékről középiskolai tanulmányai folytatása végett megérkezett a hűvös fővárosba, a 2500 méteren fekvő Bogotába, a következőt tapasztalta:

Márquez gyermekkora

Csak sajnálni tudjuk, hogy élettörténetét összefoglaló munkájából mindössze az első kötetet írta meg (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet). Ha ugyanis maradt volna rá ideje, sokkal jobban belelátnánk a nagyszerű író munkásságának abba az időszakába is, amikor elkészültek a világhírt hozó Száz év magány mellett azok a művei (például a Szerelem a kolera idején vagy A pátriárka alkonya), amelyek ugyancsak páratlan élményt nyújtanak olvasóinak.

GGM gyermekkoráról káprázatos képet kapunk az önéletrajzi regényéből. Röghöz kötött székelyként olvasva folyton az volt ez érzésem, mintha a kolumbiai család számára nem jelentene különösebb megpróbáltatást a folytonos költözés. Gabriel Eligio García (az édesapa) és Luisa Santiaga Márquez (az édesanya) már a család első gyermekének, Gabrielnek a születése után nem sokkal Aracatacából átköltözik Barranquillába, miután az édesapja „felhagyott a jó távírdászi szakmájával, és autodidakta tehetségét egy olyan tudományra fordította, amely addigra már kiment a divatból: a homeopátiára”.

Ott is maradnak 1930 decemberéig. „A nagyszüleim még egyszer elutaztak Barranquillába, 1930 decemberében, hogy ott legyenek Aida Rosa húgom születésénél, aki a szüleim negyedik gyereke volt. Catacába visszajövet magukkal hozták Margotot, aki alig volt több egyévesnél, a szüleim meg ott maradtak Luis Enriquével és a csecsemővel.”

Márquez is a nagyszüleivel tart, és csodás aracatacai évek következnek, egy olyan korszak, ami teljes írói munkásságára hatással lesz. Nagyszüleivel és a ház szolgáival feledhetetlen és egy életen át meghatározó kapcsolatot alakít ki; több regényének témáját is ebből a korszakból meríti.

„A nap bármelyik órájában megtörténhetett, hogy nagyapám magával visz bevásárolni a banántársaság csemegeboltjába. Ott ismertem meg a pargo-halat, ott érintettem meg életemben először a jeget, és megrendülten fedeztem föl, hogy hideg.” Ennek kapcsán jut eszembe, talán emlékszünk, hogy melyik mondattal kezdődik a Száz év magány…

Engedjenek meg egy furcsaságot, legalábbis európai szemmel: Márquez nagyapja, aki részt vett a korábban már említett ezernapos háborúban, a portyázásai alatt házasságon kívül tucatnyi fiút nemzett; ezt a tettsorozatát felesége, Mina elnézte. „Legtöbben közülük a nagyszüleim esküvője után születtek. Mina, amint hírt kapott a születésükről, beírta a keresztnevüket és a vezetéknevüket egy füzetbe, és egy megbocsátó szó után, amit nagy nehezen kipréselt magából, szíve minden melegével beiktatta őket a család főkönyvébe.”

Ha már az összehasonlításoknál járunk, érdemes megemlíteni az öregségi nyugdíj fogalmát. Ennek egy formáját, a katonait, Kolumbiában már a múlt század első felében bevezették. „Akkor hallottam először a mitikus szót, amely az örök illúzió csíráját ültette el a családban: a nyugdíj. Még a születésem előtt hangzott el először a házban, amikor a kormány megállapította az ezernapos háború veteránjainak nyugdíját. – Ne aggódjatok – mondogatta nekünk a nagymama –, a nyugdíjból mindenre lesz pénz. – A postást, akit a család soha nem várt különösebben, attól kezdve úgy várták, mintha a Mennyei Gondviselés küldöttje lenne.” A postás azonban ez ügyben sose csengetett be, hiába vártak rá addig, amíg bele nem haltak – erről a várakozásról Márquez nagyszerű kisregényt tett le az asztalra Az ezredes úrnak nincs, aki írjon címmel. A kisfiú számára nemcsak az anyai nagyszülők pótolják a Barranquillában élő szülőket, hanem az aracatacai ház cselédsége is. „Mindenesetre azt hiszem, hogy a cselédséggel való meghitt kapcsolatomból ered az a titkos szál, amely, úgy gondolom, engem és a nőket összeköt, és amelynek révén életem során mindig is kényelmesebben éreztem magam és magabiztosabb voltam köztük, mint a férfiak közt.”

A pontos dátum nem derült ki arról, hogy mikor történt meg a családegyesítés – az bizonyos, hogy valamikor 1931 és 1932 között. Erről életrajzi regényében így ír:

Közbeszól a történelem

Nagyon rövid ideig, mindössze 1932-ig marad együtt a nagy család az aracatacai nagyszülői házban. Gabo ebben az időszakban tanul meg írni és olvasni, ami azonban nem megy egyszerűen, mivel „nem fért a fejembe, hogy az m betűt em-nek kell mondani, de a rá következő magánhangzóval együtt mégsem azt mondjuk, hogy ema, hanem azt, hogy ma. Képtelen voltam így olvasni. Végre aztán, amikor a Montessori-iskolába mentem, a tanítónő nem a mássalhangzók neveit, hanem a hangzását tanította meg nekem. Így el tudtam olvasni az első könyvet, amit a ház lomtárának egyik régi ládájában találtam”. Ez a könyv az Ezeregyéjszaka című meséskönyv volt.

„Így telt az életem 1932-ben, amikor a kormány bejelentette, hogy Peru csapatai (…) elfoglalták Letícia védtelen városát az Amazonas partján, Kolumbia legdélibb részén. A hír az egész országot bejárta. A kormány általános mozgósítást rendelt el, és közadakozásra szólította fel a lakosságot: házról házra járva gyűjtötték be a legértékesebb családi ékszereket.”

A két szomszédos ország között egyébként azért tört ki fegyveres konfliktus 1932 és 1933 között, mert a gyarmati korszak lezárása után nem volt világosan meghúzva a közös határ. A háborús gócpont Aracatacától nagyon távol, 1600 kilométerre alakult ki, ám „a peruiakkal kitört háború mindig összefonódott bennem Cataca hanyatlásával, mert amint kihirdették a békét, apám beleveszett a bizonytalanság labirintusába, aminek az lett a vége, hogy a család átköltözött Sincébe, apám szülőfalujába”. Először csak az édesapa és két fia utazik el Sincébe, hogy ott házat béreljenek. Itt szomorú hír éri őket: „Minden készen állt anyám és húgaim boldog révbe jutásához, amikor táviratot kaptunk, azzal a hírrel, hogy Nicolás Márquez nagypapa meghalt. Valami hirtelen jött gégebántalma lett, és az orvos megállapította, hogy a rák végső stádiumában van: épp csak el tudták szállítani Santa Martába, és máris meghalt”.

A rossz hír sem tántorítja el Gabo apját, mindenképpen átköltöznek Sincébe, „de még tartott az újdonság öröme, amikor a terv már kezdett meghiúsulni, és egy év sem telt el, máris visszatértünk az öreg catacai házba”. Az édesapja nem tart velük, ő Barranquillába ment, és a „negyedik [homeopátiás] patikájának megnyitásán fáradozott. A legutolsó emlékem, ami azokból a szörnyű napokból megmaradt a catacai házról, a patióban rakott máglya volt, amelyen elégették a nagyapám ruháit”.

Lesújt rájuk a szegénység

Aracatacában és annak környékén sztrájkok és fegyveres villongások törnek ki a banántársaság munkásai és az állam között.

Az édesapa felismeri, hogy Aracatacában már nem lehet mit tenni, ezért a család ismét Barranquillába költözik, hogy újabb patikát nyissanak „egy fillér tőke nélkül, de jó hitelfeltételekkel. A család a nagyszülők, nagybácsik és nagynénik meg a cselédek nélkül ekkor a szülőkre és a gyerekekre zsugorodott össze, akik már hatan voltunk – három fiú és három lány – a házasság kilencedik évében”.

Gabo így emlékszik édesanyjára ebből az időszakból: „Anyám külseje megdöbbentett. A hetedik gyerekét várta, és úgy láttam, mintha a szemhéja és a bokája úgy fel lenne dagadva, mint a dereka. Harminchárom éves volt, és ez volt az ötödik ház, amit berendezett”.

Az új barranquillai gyógyszertár látványos bukás, amin csak az enyhített valamelyest, hogy „apám előre megérezte, méghozzá nagyon gyorsan. Egy napon szedte a sátorfáját, és elment kincskereső útra a Magdaléna [folyó] mentén fekvő isten háta mögötti falvakba”. A család viszont ott marad Barranquillában, és kénytelen egyik napról a másikra tengődni. Mindaddig, amíg egy rádiótelefon-beszélgetéskor Luisa Santiaga ultimátumot ad a férjének:

Hatott a figyelmeztetés, mert még egy hét sem telt el, máris ott volt a férj Barranquillában. „Megdöbbentő látvány volt, amikor belépett a házba, rendetlen öltözetben, zöldesszürke, borostás arccal, úgyhogy anyám azt hitte, beteg. De a döbbenet hamar elmúlt, mert két nap múlva már újra azzal az ifjúkori tervével hozakodott elő, hogy gyógyszertár- és drogériahálózatot hoz létre Sucréban, egy idillikus és módos településen, Barranquillától egy éjszakán és egy napon át tartó hajóútra.”

Középiskola, szerelem, majd Bogotá

1939-et írunk, a gyerekek pedig jól érzik magukat Sucréban. Megérkezésük után három hónappal Gabonak vissza kell térnie Barranquillába, ugyanis a szülők beíratták a jezsuita Szent József Gimnáziumba. Édesapja inkább az Amerikai Gimnáziumot szerette volna, hogy „tanuljak meg angolul, de anyám azzal a helytelen érvvel söpörte le, hogy az a lutheránusok fészke. Ma el kell ismernem, és ez apám becsületére legyen mondva, hogy írói életem egyik nagy hiányossága az volt, hogy nem beszéltem angolul”. A serdülő Márqueznek jót tesz ez az időszak, hiszen

1942-ben osztályelsőként fejezi be a középiskola második évét, igaz, ehhez szükség volt Martina Fonsecára is. Egy hajóskapitány feleségével hónapokon át szenvedélyes szerelmi viszonyt folytat, majd amikor romlani kezdenek a jegyei, a tanítóképzős diákokat korrepetáló Martina neki is leckéket ad. „Amire igazán megtanított, az egy olyan csalhatatlan módszer volt, amellyel sajnos csak a gimnázium utolsó osztályában éltem: ha óra alatt odafigyelek a tanárra, és én magam csinálom meg a feladatokat, nem pedig az osztálytársaimét másolom le, jó jegyeket fogok kapni, és annyit olvashatok a szabadidőmben, amennyit akarok, és élhetem a világomat. Hála ennek a bűvös receptnek, abban az utolsó évben, 1942-ben én lettem az iskolaelső, tanulmányi aranyéremmel és mindenféle külön dicsérettel.”

Habár folytathatta volna a középiskolát a jezsuitáknál, a szerelmes ifjonc úgy dönt, hogy a családjával Sucrében töltött szünidő után nem tér vissza Barranquillába. Ennek az apja örült igazán, ő ugyanis mindig azon töprengett, honnan vette a fia azt a „romantikus hevületet, hogy a jezsuitáknál tanuljon”. Anyja azonban nem esik pánikba, legidősebb gyermekének döntésére mindössze ennyit válaszol:

Ez azonban több okból sem volt egyszerű: egyrészt a főváros ezer kilométerre, nyolc napi folyami hajóútra volt Sucrétól; másrészt pedig csak a hajóút „majdnem annyiba került, mint háromhavi bentlakás egy jó középiskola kollégiumában”. Végül mégis Bogotá mellett dönt a család, abban bízva, hogy sikerül elnyerni egy ösztöndíjat.

1943 januárjának második hetében „fölszálltam a Kolumbiai Gőzhajóstársaság zászlóshajójára”. Többnapi hajózás után a végállomáson, Puerto Salgarban „reggel ötkor már a fennsíkra való ruhában kellett kiszállni.” Onnan vonattal folytatja az utat. „Már sötétedni kezdett, amikor a vonat lassított, áthaladt egy rozsdás vasakkal telerakott folyosón, és egy sötét peronon megállt”. Gabriel García Márquez megérkezik Bogotába, Kolumbia fővárosba.

Az élethez szerencse kell

A tizenhat esztendős fiatalembert lehangolja a szürke és rendkívül hideg nagyváros, ám nincs idő a búslakodásra, hozzá kell látnia az ösztöndíj megszerzéséhez szükséges papírmunkához. „Érkezésem után négy nappal is ebben a lelkiállapotban voltam, mialatt a hideggel és az esővel küszködve az oktatási minisztériumba rohantam, ahol aznap kezdődött meg a beiratkozás az országos ösztöndíjpályázatra.” Óriási szerencséje van, hiszen a hosszas sorban (az ország minden pontjáról ide érkeztek az ösztöndíjban reménykedők) észreveszi őt az a férfi, aki vele utazott a gőzhajón, és a hajón kérte tőle, hogy egy énekelt boleró szövegét írja le neki. Mint kiderül, ez a férfi nem más, mint az oktatási minisztérium ösztöndíj-főosztályának vezetője. „Ez volt a lehető legvalószínűtlenebb és az egyik legszerencsésebb véletlen az életem során. Gómez Tamara bemutatott a beosztottjainak, mint a szívet tépő bolerók leghivatottabb énekesét. Kávéval kínáltak, és minden további eljárás nélkül beiktattak a pályázók közé. Megmondták, hogy az általános vizsga a következő hétfőn lesz a Szent Bertalan Gimnáziumban. Körülbelül ezer jelentkezőre számítottak, az ország minden részéből, körülbelül háromszázötven ösztöndíjra, úgyhogy hosszú és keserves küzdelem lesz, és az én ábrándjaimra nézve talán halálos.” A matematikát kivéve jól megy minden tantárgy a vizsgán.

„Egy hét múlva kötelességszerűen elmentem megnézni a vizsgaeredményt. Gómez Tamara megnézte a jegyeimet, egyszer-kétszer a fejét ingatta, majd végül fellélegzett. – Nem rossz – mondta. – Kivéve a matematikát, de hála a rajz-ötösödnek, még éppen becsúsztál.” Amikor rákérdezett, hogy melyik iskolát választaná, ő nem tétovázott: a Szent Bertalant. A főosztályvezető rátette a tenyerét az íróasztalán álló papírkötegre. „Ez itt mind pénzes emberek levele, akik azért írtak, hogy a gyereküket, a rokonukat és a barátaikat beajánlják az itteni gimnáziumokba – mondta. Rájött, hogy ezt nem kellett volna mondania, és hozzátette: – Ha megengeded, hogy segítsek, akkor az lesz a legjobb, ha Zipaquirába mész, az Állami Gimnáziumba. Innen egy óra vonattal.”

Elfogadja Gabo a felajánlott lehetőséget, és a főváros helyett Zipaquirában folytatja a középiskolát. Négy évet tölt ott, minden évben megteszi a Magdaléna folyón a több napos, esetenként több hetes (!) hajóutat otthona és az iskola között a szünidő kezdetén és végén.

Az országban közben nincs nyugalom, a politikai pártok között folytonos a csörte, ezt a feszültséget pedig a kisebb vidéki településeken, például a Márquez családjának otthon adó Sucréban is érzik. „Egy olyan faluban, amilyen Sucre volt, ahol békében és barátságban éltek az emberek, az akkoriban elhatalmasodott erőszak egy kevésbé halálos, de nem kevésbé kártékony formában jelentkezett: a gúnyiratokban. A nagy családok házaiban eluralkodott a rettegés: úgy várták a másnap reggelt, mintha az a végzet lottóhúzása lenne. Ott, ahol a legkevésbé várták, megjelent a falon egy leleplező cédula, és ki-ki megkönnyebbült, látván, hogy nem az áll rajta, amit róla mondhattak volna el, sokszor meg annak örült titokban, amit másokról olvashatott rajta.” Ezt a gúnyiratidőszakot később a Baljós óra című kisregényében meg is írja.

Közben lázongás Bogotában

1946-ban leérettségizik és betartja a szüleinek félig meddig felelőtlenül tett ígéretét: a következő év februárjában beiratkozik a bogotái Nemzeti Egyetem jogi karára – habár a jog csöppet sem érdekelte. Időközben megjelenik első novellája a főváros egyik legrangosabb napilapjában. „Sosem gondoltam volna, hogy kilenc hónappal az érettségi után a bogotai El Espectador, az akkori legérdekesebb és legszigorúbb napilap Hétvége című irodalmi mellékletében megjelenik az első novellám. És negyvenkét napra rá a második is megjelent.”

Az El Espectadorban megjelent novellák „az irodalmi siker mellett jóval földhözragadtabb, de mulatságos problémákat is okoztak. Tájékozatlan barátaim megállítottak az utcán, és életmentő kölcsönöket kértek, mert nem is tudták elképzelni, hogy egy ilyen felkapott író ne zsebeljen be hatalmas összegeket a novelláiért. Nagyon kevesen hitték el az igazságot: hogy soha, egy fillért se kaptam a közlésükért, de nem is vártam, mert az ország sajtójában ez nem volt szokás. Még súlyosabb volt apám csalódása, amikor látta, hogy nem tudom fedezni a költségeimet, pedig már hárman tanultunk a tizenegy testvér közül, akik addigra már mind megszülettek. A család havonta harminc pesót küldött. Csupán a panzió tizennyolcba került, tojásos reggeli nélkül”.

Elérkezik 1948. április 9., amikor a fővárosban meggyilkolják Jorge Eliécer Gaitán liberális párti elnökjelöltet, ezzel pedig Bogotában súlyos zavargások törnek ki, amelyek átterjednek az ország más vidékeire is, egyes források szerint országszerte 180 ezer ember halt meg. Az egyetem bezár, így Márqueznek nincs más választása, mint elhagyni a fővárost. „A feszült várakozás alatt több diáktársam is arany színekkel ecsetelte előttem azt a lehetőséget, hogy Cartagena de Indiasban folytathatnánk a tanulmányainkat.”

Gabo is így tesz, átköltözik a Karib-tenger partjára, és ott folytatja a jogi egyetemet. Cartagénában egy barátja segítségével munkát talál a nemrég indult El Universal újságnál. „Az életemben és a magatartásomban bekövetkezett változásokkal egy időben odahaza is változtak a dolgok. (…) A család kínlódása mintha része lett volna annak a krízisnek, amit az ország élt át a gazdasági bizonytalanság és a politikai erőszak által okozott vérveszteség miatt: a krízis úgy érte el Sucrét, mint egy baljós évszak, és lábujjhegyen, de biztos léptekkel jött be a házba. Addigra már megettük gyér tartalékainkat, és olyan szegények voltunk, mint Barranquillában, mielőtt Sucréba utaztunk.”

Ekkor kezdi el írni első regényét, amelynek A ház címet szánja, ebből az ötletből bontakozik ki később a Söpredék, majd a Száz év magány. „Egy drámai történetet akartam megírni a Karib-tenger kolumbiai partvidékén folytatott ezernapos háború idejéből, amelyről [a Bogotában megismert] Manuel Zapata Olivellával beszélgettem az egyik korábbi cartagenai látogatásom alkalmából. Akkor ő a regénytervemtől függetlenül megajándékozott egy brosúrával, amelyet az apja írt egy háborús veteránról, akinek a címlapra nyomtatott arcképe, a zubbonyával és lőportól megperzselt bajuszával némiképp a nagyapámra emlékeztetett.

Ezért gondoltam arra, hogy megírom A ház című regényt egy család hányattatásáról, amely sok mindenben hasonlított volna a mi családunk hányattatásához Nicolás Márquez ezredes meddő háborúi alatt.”

Újságíróvá válik

Cartagenában is egyre feszültebbé válik a politikai helyzet, ezért 1949. decemberében úgy dönt, hogy átköltözik Barranquillába – az északi nagyváros nem ismeretlen számára, korábban lakott már ott a családjával. „Elutaztam Barranquillába, azzal a kétszáz pesóval, amit anyám adott, mélyen belenyúlva a háztartási pénzbe.”

Itt az El Heraldo újságban 1950. január 5-én megjelenik az első tárcája, közben rovatot is kap. Nem veti fel a pénz, „egyetlen vagyonom akkoriban a történelmi szandál volt és két váltás ruha, amit a zuhany alatt mostam ki, meg a bőrmappa dosszié, amit Bogotá legflancosabb teaszalonjából loptam el az április 9-i zavargás folyamán”.

Egyik napról a másikra él, amikor egy nap bekopog hozzá az édesanyja azzal a kéréssel, hogy menjen el vele Aracatacába eladni a nagyszülői házat, amelyben gyerekkorában néhány csodálatos esztendőt töltött.

Az alkotás lázába kerül, egyéb sem foglalkoztatja, mint megírni élete első regényét.

Újságírói munkája mellett a regényével foglalkozik, saját magára nem sok időt fordítva. Egy nap „véletlenül összetalálkoztam Mercedes Barchával, a sucrei patikus lányával, akinek tizenhárom éves korában megkértem a kezét. És az előző alkalmakkal ellentétben, most végre elfogadta a meghívást, hogy vasárnap jöjjön el velem táncolni a Prado Szállodába. Csak akkor tudtam meg, hogy a családjával együtt Barranquillába költözött, az egyre fenyegetőbb politikai helyzet miatt”.

1951. január 22-én Mercedestől egy rövid üzenet várja a szerkesztőségben:

Számukra csak egyvalaki lehetett ez a név: „Cayetano Gentile, sucrei barátunk, akit már kevés választott el az orvosi diplomától, aki a táncmulatságok lelke volt, és hivatásos szívtipró”. A Márquez-rajongók pedig tudhatják, ez a gyilkosság az alapja egyik elbeszélésének (Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája), ám annak megírásával prózai okok miatt várnia kell harminc esztendőt. „Kezdtem összeszedni az adatokat a szemtanúktól, míg anyám rá nem jött titkos szándékomra, és meg nem kért, hogy ne írjam meg a riportot. Legalábbis addig, amíg Cayetano anyja, dona Julieta Chimento él. (…) Anyámra semmilyen érv nem hatott, és azt, hogy az engedélye nélkül írjam meg, tiszteletlenségnek tartottam. De attól a naptól kezdve egyetlen nap sem telt úgy, hogy ne gondoltam volna sóvárogva arra a riportra. (…) Harminc évvel a dráma után ő hívott fel Barcelonában, hogy közölje a rossz hírt: Cayetano anyja meghalt, de élete végéig se tudta kiheverni a fia elvesztését.”

Cartagéna, majd Barranquilla, aztán Bogotá

Mire megszokja a környezetet és beilleszkedik a karibi nagyvárosi mindennapokba, ismét költöznie kell. Egy nap meglátogatja az édesapja, és beszámol arról, hogy mennyire elviselhetetlenné vált az élet Sucréban. Gabo habozik egy ideig, ám végül meghajlik apja akarata előtt, és a családdal ő is Cartagénába költözik. Az El Universal szerkesztőségében úgy fogadják, mintha hazaérkezett volna. „Akkoriban éltük át az El Universal legmozgalmasabb korszakát. Zabala [főszerkesztő] a maga politikai bölcsességével úgy instruált engem, hogy a tárcáimban legyen benne az, aminek benne kell lennie, de ne ütközzön bele a cenzor ceruzája, és most először érdekelte az a régi tervem, hogy riportokat írnék a lapnak.” Közben, ahogy ideje engedi, húzogatja és toldozgatja első regényének, a Söpredéknek a kéziratát.

Az olvasó talán már meg sem lepődik azon, hogy Gabo 1951 decemberében fogja magát és visszaköltözik Barranquillába. „Ma úgy érzem, hogy Barranquilla jobb perspektívát nyújtott a Söpredékhez, mert mihelyt lett íróasztalom, és hozzá egy írógépem, új lendülettel láttam hozzá a javításához.” A kéziratot több helyre is elküldi, ám ilyen-olyan indokokkal sorra visszautasítják.

Egy ideig könyvkereskedéssel is foglalkozik, ezalatt bejárja a Karib-tenger kolumbiai partszakaszát, ami arra is jó volt, hogy a majdani regényeihez adatokat gyűjtsön. Közben napi rendszerességgel jelennek meg tárcái. Egy nap azonban régi ismerősei keresik a fővárosból, hogy menjen vissza oda dolgozni, ám

Aztán a sors mégis úgy hozza, hogy búcsút int a napsütésnek, és 1954 márciusában, a 27. születésnapja után pár nappal ismét felköltözik a hűvös és esős Bogotába; az El Espectadornál pedig riportjaival és tárcáival befutott újságíróvá válik. Életében most először kap elfogadható fizetést, és nem lerobbant szállodákban kell laknia. „Nem ment ki a fejemből az a nyugtalanító gondolat, hogy most van életemben először állandó és saját lakhelyem, de arra sincs időm, hogy észrevegyem. Új életem annyi tennivalóval volt tele, hogy egyetlen komolyabb kiadásom az a mentőcsónak [vagyis pénztámogatás] volt, amit minden hónap végén pontosan elküldtem a családomnak.”

Itt végre talál kiadót a Söpredéknek. „Beesett az irodámba don Samuel Lisman Baum, az izraeli nagykövetség kultúrattaséja, aki nemrég indított el egy kiadót. Odaadtam neki a Söpredék egyik agyonjavított másolatát, és gyorsan elbúcsúztam tőle, azzal, hogy majd beszélünk. Öt hónapig semmit sem hallottam a dologról, akkor viszont a bogotái Sipa Kiadó – amelynek a létezéséről se tudtam – felhívott a lapnál, és közölte velem, hogy a regény négyezer példányban ki van nyomva, és mehet a terjesztőkhöz, de nem tudják, hogy mihez kezdjenek vele, mert Lisman Baumról senki nem tud semmit.” Gabo emlékei szerint a könyv nagyon jó kritikát kapott, de a kiadás legnagyobb része raktáron maradt, és sohasem derült ki, hány példányt adtak el, mint „ahogy én sem kaptam egy fillér szerzői honoráriumot sem”.

El kell hagynia az országot

A fővárosban rövid idő alatt megbecsült tagjává válik a szerkesztőségnek, riportjait sokan olvassák. Aztán történt valami, ami gyökeresen megváltoztatja az életét. „Az 1955-ös év február 28-án kezdődött el az újságíróknak, azzal a hírrel, hogy a Nemzeti Hadiflotta Caldas nevű rombolójának nyolc tengerésze egy vihar során a tengerbe esett és eltűnt, alig két órányi útra Cartagenától.” A hajó négy nappal azelőtt indult el az Amerikai Egyesült Államokból, ahol több hónapon át karbantartási munkálatokat végeztek rajta. A hazafele tartó úton azonban viharba került, és nyolc tengerész a tengerbe veszett – legalábbis ez volt a kormány hivatalos verziója az esetről. Kiderült azonban az El Espectadorban közölt riportsorozatból, amit Márquez készített egy szerencsés túlélővel, a tengeren egy mentőcsónakban napokon át hánykolódó Velasco haditengerésszel, hogy nem is volt vihar. Mindössze annyi történt, hogy a legénység a hajófedélzet minden szabad pontját teletömte amerikai hűtőszekrényekkel, mosógépekkel, villanykályhákkal – minden olyan eszközzel, amit Amerikában vámmentesen megvásároltak. A nem megfelelően rögzített rakomány azonban egy adott ponton a tengerbe borult, és vele együtt a legénység több tagja is. „A kormány a végsőkig kitartott a viharról szóló verzió mellett, és ezt ellentmondást nem tűrő megállapításokkal szentesítette egy hivatalos nyilatkozatban.”

Gabo riportsorozata óriási visszhangot keltett, az

Egyébként ezt a riportsorozatot Egy hajótörött története címmel később több európai kiadó is megjelentette, köztük a Magvető is.

A cikksorozat hatalmas kudarc a kormány számára, a nyomás pedig egyre csak nő a szerkesztőségen, a lapkiadónak ezért döntenie kell. „A hajótörött elbeszélése óta azt tanácsolták nekem, hogy menjek el egy időre Kolumbiából, amíg a különböző utakon hozzánk érkező – valóságos vagy kitalált – halálos fenyegetések által teremtett helyzet meg nem enyhül. Rögtön erre gondoltam, amikor Luis Gabriel Cano minden bevezetés nélkül megkérdezte, hogy mit csinálok a következő szerdán. Mivel nem volt semmi programom, a szokásos flegmájával azt mondta, hogy szedjem össze a papírjaimat, mert az újság különtudósítójaként elutazom Genfbe a »Négy Nagy Ember« jövő héten kezdődő konferenciájára.”

A tervek szerint mindössze két hétre utazott volna Európába, de „olyan okoknál fogva, amelyek nem az én akaratomtól függtek, nem két hétig maradtam, hanem majdnem három évig”. Elutazása előtt levelet ír a reptérről Mercedesnek – majdani feleségének – azzal az üzenettel, hogy „ha egy hónapon belül nem kapok választ erre a levélre, örökre ott maradok Európában.” Egy hét múlva megérkezett a válasz.

Európai tapasztalatok, budapesti látogatás

Nem hiába fejeztem ki sajnálatomat korábban amiatt, hogy élettörténetének mindössze első harmadát vetette papírra GGM. 1955-től ugyanis már csak írásai alapján kapunk némi betekintést abba, hogy hogyan alakult az élete – a továbbiakban erre vállalkozom.

Nos, Gabo 1955-ben, 28 évesen Európába repül, most először hagyja el Latin-Amerikát. Európai tartózkodásának első éveiben többek között Rómából és Párizsból küld tudósításokat az El Espectadornak. Erről az időszakról a Magvető kiadónál magyarul is megjelent, Az évszázad botránya címet viselő cikkgyűjteményből kaphatunk egy kis ízelítőt. Van benne egy 1981-es, a spanyol El País napilapban közölt cikke, amelyben visszaemlékezik 1957 tavaszára, amikor megpillantotta az utcán a világhírű írót, Ernest Hemingway-t. Aki „egy esős napon Párizsban, a Boulevard Saint-Michelen sétált feleségével, Mary Welshsel.” Mivel nem ment neki az angol, ezért csak átkiabált egyik járdáról a másikra: „Maeeestro!” A korszak világsztárja spanyolul visszakiáltott: „Adióóós, amigo!”

Ebből a céltalanságból jelentett egyfajta kiutat a Kelet-Európában tett hosszasabb utazása; erről kordokumentumnak is beillő útinaplót ír, ez is megjelent a Magvetőnél. Az utazás hátteréről csak egy mondat: 1957-ben Moszkvában tartották a Világifjúsági Találkozót, ahová 131 országból 34 ezer fiatal gyűlt össze, ott volt köztük Márquez is. Útban Moszkva felé ellátogat Berlinbe, Prágába és Varsóba. A VIT-ről hazafelé Budapesten is megáll egy időre. Mivel 1957-be járunk, az 1956-os forradalom és szabadságharc után nem sokkal, ezért is érdekes az alábbi Márquez-idézet. „Budapest tíz hónapon át tiltott város volt. Repülőteréről 1956. november 6-án szállt fel az utolsó nyugati repülő (…). Akkor bezárult Magyarország, és tíz hónap múltán nekünk is csak azért nyitotta meg kapuit, mert a moszkvai VIT-fesztivál előkészítő bizottsága elérte a magyar kormánynál, hogy meghívjon egy tizennyolc megfigyelőből álló küldöttséget. Két építész volt közöttük, egy német ügyvéd, egy norvég sakkozó, és rajtam kívül csupán egy újságíró.”

Ebben az időszakban az újságírás mellett a szépirodalmat sem hanyagolja, az európai tartózkodása alatt készül el Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregénye (ez 1961-ben jelent meg) – ennek ötletéről korábban már ejtettem néhány gondolatot.

Visszatérés Dél-Amerikába

1957-ben visszatér Latin-Amerikába, igaz, nem Kolumbiába, hanem a szomszédos Venezuelába. Egy barátja hívta Caracasba, hogy a Momento című folyóiratnál együtt dolgozzanak. A mindennapjait továbbra is az újságírás köti le, leginkább közéleti tematikájú cikkeket közöl; ilyen volt az 1958. április 11-én megjelent riportja is a következő címmel: Caracas víz nélkül. Cikkéhez ezt az alcímet választja: Ha holnap jön egy zápor, valótlanságot közöl ez a riport. Ám ha nem esik június előtt, olvassa el…

1958 márciusában Barranquillában feleségül veszi Mercedes Barchát, gyermekkori szerelmét, akivel együtt visszatérnek Caracasba. 1959-ben megszületik első fiuk, Rodrigo. Tovább folytatódik Márquez – és immár a családja – nomád élete: 1961-ben New Yorkban telepednek le, ahol a kubai kormányhoz tartozó hír- és propagandaügynökség, a Prensa Latina tudósítója lesz. Ezt megelőzően, 1959-ben néhány hónapot Kubában tölt, ez egybeesik Fulgencio Batista rezsimjének megdöntésével és Fidel Castro hatalomra jutásával.

Castroval egyébiránt életre szóló barátságba kerül, ezt az Egyesült Államokban nem fogadják kitörő örömmel,

többek között ezért is kell 1961-ben elhagynia New Yorkot.

Mexikóváros, Száz év magány

„Amikor már elviselhetetlennek találtuk a helyet [New Yorkot], beletettük egy kosárba Rodrigót, és felszálltunk az első délnek tartó autóbuszra. 1961. július 2-án senkiként, egy vas nélkül megérkeztünk a poros [mexikóvárosi] főpályaudvarra. A dátum nincs bepecsételve a már érvénytelen útlevélbe, mégsem fogom soha elfelejteni a napot, mert másnap kora reggel egy barátom értesített telefonon, hogy meghalt Hemingway.” Mindezt 1983-ban egy tárcában írta meg az El Paísnak, Hazatérés Mexikóba címmel. Ugyanebből a cikkből kell idéznem ahhoz, hogy képet kaphassunk arról az időszakról. „Nemigen tudtam, miért, hogyan, mennyi időre [maradok Mexikóban]. Ennek huszonegy éve, és még mindig nem tudom a választ, de itt vagyunk. Itt írtam a könyveimet, itt neveltem fel a gyermekeimet, itt ültettem el a fáimat.”

1962-ben megszületik második fia, Gonzalo; ugyanebben az esztendőben megjelenteti a Baljós óra című kisregényét. 1965-ig többféle műfajban is kipróbálja magát, többek között filmekhez ír forgatókönyveket.

Aztán az az időszak következik, amit már minden GGM-rajongó ismer – innentől nem igazán tudok újat mondani. Ami innentől következik, azt előttem már nagyon sokan leírták, kielemezték és értelmezték, ezért nézzék el nekem, ha felületes leszek.

Történik valami Márquezzel, egyes feljegyzések szerint autózás közben beugrott az évtizedek óta dédelgetett nagyregényének vázlata, ezért 1965-ben bezárkózik és hozzálát megírni a Száz év magányt.

Tizennyolc hónapon át írja a regényt, a család pedig kölcsönökből tartja fenn magát. A világsikert hozó művének településéről, Macondóról tiszta képet kaphatunk az emlékiratából, amikor az anyjával a nagyszülői ház eladása miatt tett aracatacai utazásról ír. „A vonat megállt egy állomáson, amely kint volt a szabad földeken, és kis idő múlva elhaladt az útközben látott egyetlen olyan banánültetvény mellett, amelynek ott volt a neve a kapu fölött: Macondo. Erre a szóra már a nagyapámmal tett első utazásaim során is felfigyeltem, de csak felnőttfejjel jöttem rá, hogy a költői hangzása miatt tetszik.”

Nagyon megviseli a regényírás intenzív, tizennyolc hónapos időszaka. 1966. júniusában a bogotai El Espectadornak írt tárcájában a következőképpen fogalmaz:

Nem hiszem, hogy egy-egy könyv elolvasása után sok olvasó elgondolkodna azon, vajon a szerzőnek hány óra kínlódással és anyagi nélkülözéssel járt az a kétszáz oldal, és utána mennyit kapott a munkájáért.”

Marquez Száz év magánya 1967-ben jelent meg, és akkora sikert aratott, hogy egyik pillanatról a másikra megoldotta a család anyagi gondjait, a szerzőt pedig világszerte megismerik. A hírnév nem mindenkinek tesz jót, így volt ezzel a kolumbiai író is, aki 1968-ban elhagyja Mexikót, és családjával Barcelonába költözik. Ott is maradnak 1974-ig; időközben megírja A pátriárka alkonyát. A következő évtizedben többlaki életformát folytat a család: Mexikóváros, Cartagena, Havanna és Párizs között ingáznak.

Nobel-díj, megérdemelten

A Száz év magány világszerte érettségi tétel lesz, mindenki a szerzővel akar találkozni; kétségtelenül ő a kor egyik ünnepelt sztárírója. Művét a kritikusok és a tanárok már-már zavaróan túlértelmezik, darabjaira szedik, majd újra összerakják, mint egy kirakóst. A szerző nem győz ámulni – és esetenként szörnyülködni – mindazokon az elemzéseken, amelyek világszerte megszületnek. 1981-ben egy tárcájában ezt rövidre zárja:

(Költészet – gyerekeknek, El País)

1981-ben megkapja a francia Becsületrendet, és ebben az évben, harminckét évnyi várakozás után végre megjelenhet az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye – emlékszünk úgy-e az anyjának tett ígéretére?

1982-ben, 15 évvel a Száz év magány megjelenése után neki ítélik oda az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklásban ez szerepelt: „regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait”.

Három évre rá, 1985-ben megjelenik második legismertebb regénye, szülei szerelmi története: Szerelem a kolera idején. „Mindketten kitűnő elbeszélők voltak, és a szerelem elevenen megőrizte az emlékeiket, de úgy belelendültek a mesélésbe, hogy amikor végre, több mint ötven év múlva, elhatároztam, hogy a Szerelem a kolera idejében felhasználom a történetüket, már nem tudtam, hogy mennyi az élet és mennyi a költészet benne.”

1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizálnak nála, mégsem hagy fel a munkával; 2002-ben jelenik meg ennek az írásnak alapjául szolgáló memoárja Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, majd 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című kisregénye. Ideje nagy részét Mexikóvárosban tölti. 2007-ben, még egyszer visszatér Aracatacába, az út során óriási tömeg üdvözli minden állomáson. 2014. április 17-én, 87 évesen Mexikóban éri a halál.

Gabriel Garcia Márquez csodálatos írói pályát futott be, fantasztikus képzelőereje és könnyed elbeszélői stílusa a legnagyobbak közé emelte. Olvasói elsősorban a Buendía család miatt emlékeznek rá, hiába „rendelkezett” Gabo másként: