HIRDETÉS
Az erdélyi szászokról nagyjából mindenki tud valamit, számtalan sztereotípia létezik arról, hogy „milyenek”. Vagyis „szorgalmasak”, „sokat dolgoznak”, „takarékosak”, „puritánok”, „zárkózottak”, „idegent nem fogadnak be maguk közé”, „maguknak valók” stb. Arról, hogy hogyan élték meg a különböző nagy történelmi eseményeket, miért viszonyultak a magyarokhoz kedvezőtlenül, vagy mi mindent mérlegeltek, ha egy fontos döntést kellett hozniuk, kevésbé tudunk.
Mit éltek át például az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc ideje alatt, vagy hogyan fogadták az 1918-as gyulafehérvári határozatot, mit jelentett számukra Hitler, mit hozott a kommunista rezsim
– minderről leplezetlenül, elfogultság nélkül beszélni nem könnyű. Erre vállalkozott László Lóránt marosvásárhelyi történész, mint egy olyan család leszármazottja, amely átélte a történelem összes kellemes, de többnyire főleg kellemetlen eseményét, megtapasztalt mindent, ami Erdélyben történt az utóbbi néhányszáz év alatt. Olyan eseményeket is, amelyre nem büszke a család. De a tények tények maradnak, és bár nem történészként mesélt a közösségről, amelyből származik, történészhez méltóan, tényszerűen tárta fel az eseményeket.
Történelmi kutatásokat e témában nem végzett – mutatott rá, – de sok családi története van. Azt az általa megfogalmazott kérdést, hogy mennyire érdekli a magyarokat vagy a románokat az erdélyi szászok élete, mennyit tudnak róluk, meg is válaszolta: elég keveset. Az egyik magyarázata ennek az, hogy az iratok német nyelvűek és gót betűsek, elég nehéz ezeket olvasni, illetve nehéz megérteni egy másik közösség belső életét. Mert igaz, hogy három nemzet egymás mellett élt itt Erdélyben, de sokszor nem ugyanazok voltak a céljaik.
Ritka pillanat volt az, amikor a magyarok és szászok egyetértettek, amikor II. József halálakor egymás nyakába is borultak.
Hiszen egy tollvonással megszüntette a szász (és a székely) székeket, megsértette jogaikat. A királyföldi városokba más nemzetiségűeknek is lehetővé tette, hogy beköltözhessenek, igaz, a szászok vigyáztak, hogy legalább városaik központjába ne költözzenek idegenek. Nem új jogokat követeltek maguknak, hanem a meglévők tiszteletben tartását kérték.
A szászságnak mindig nagyon fontos volt az autonómia, ami a közösség életének minden területét meghatározta, a gazdaságit, társadalmit, kulturálisat, oktatási egyaránt. Létezett a szász universitas, amely tulajdonképpen egy szász közigazgatási szervezet volt, amelynek vezetőjéről egy bizottság döntött. A szászok grófjának nevezték, de ez egy funkció volt, és nem nemesi minőség. Ő töltötte be a nagyszebeni királybíró szerepét is, ő volt a szászok politikai vezetője. A másik vezető az evangélikus egyház, az élen a püspökkel Berethalomban.
A szász universitas nagyon gazdag szervezet volt, a székely közbirtokossághoz hasonlítható némiképp,
földekkel, erdőkkel rendelkezett, amelyeket részben megmunkáltak, részben bérbeadtak, és sok pénzt kerestek vele. A gazdasági fejlődésre nagy figyelmet fordítottak.
A Magyar Korona országaiban az első hitelintézet 1835-ben Brassóban alakult meg, majd 1841-ben Nagyszebenben. Ezek a hitelintézetek támogatták a mezőgazdaságot, az ipart, azok fejlesztését, de az oktatást, a szociális hálózatot is. Ez a szász universitas általában nem tetszett az éppen hatalomra kerülő politikusoknak, nem egyezett a koncepciójukkal, ezért gyakran megtörtént, hogy megpróbálták megsemmisíteni, jelentőségét kicsinyíteni, a birtokok elvételével gyengíteni. De az még akkor is képes működni, amikor már semmije sem volt, önkéntes alapon, önzetlen módon segített, mint civil szervezet.
László Lóránt családjában a magyar oldal nem egyszer megfogalmazta, hogy „ti szászok nem tartottatok velünk 1848-ban”. Mire a szász oldalról nem maradt el a válasz, miszerint „hogy is tarthattunk volna, mikor ti megöltétek Stephan Ludwig Rothot”. Roth az erdélyi szász közösség jelentős személyisége volt, aki a forradalom alatt hitt az egyenlőségben, azonban csalódnia kellett, és ezért inkább a románok mellé állt.
A nemzetiségek felé semmilyen gesztust nem tett az akkori magyar kormány, a szászok pedig úgy vélték, a román nemzeti mozgalomtól és az osztrák támogatástól várhatják jövőjük jobbrafordulását.
Kivégezték, amivel sokat ártottak a magyar-román, és a magyar-szász kapcsolatoknak is. Azonban hiába álltak ki a császárság oldalán a szászok, az abszolutizmus őket is éppen úgy érintette, birtokaikat szétosztották, hivatalaikba ejtőernyősöket ültettek.
Az 1870-es évek megyésítésekor a magyar kormány nagy figyelmet fordított arra, hogy a szász közösségeket szétszabdalja, megbontsa, hogy sehol ne kerüljenek többségbe. Az autonómiájuk elleni törekvésnek vélték ezt. A 19. századi események nem múltak el nyomtalanul, generációk emlékezetében élt tovább a 20. században is. Amikor 1918. december 1-én Gyulafehérváron a románok kimondták az egyesülést, a szászok még ha nem is voltak teljesen biztosak, melyik oldalra álljanak, az autonómia-ígérettel a románok végképp meggyőzték őket, és a saját oldalukra állították. Főleg, hogy a budapesti magyar kormány sem tett semmit az irányukba, nekik pedig az autonómia sokat ért, ők tudták, hogy az mit jelent.
Miért érdekes az erdélyi magyarok számára a szász közösség múltja és jelene?
Azért mert felismerték, hogy őket is hasonló veszély fenyegeti. Ahogy a szászok eltűntek Erdélyből, a magyarok is ezen az úton haladnak.
A 20. század elhozta többek közt Hitler hatalomra jutását. A szászok úgy éltek, mint ország az országban, minden ideológiát magukévá tettek, azonosultak az SS-sel, hatalmat kaptak a kezükbe, és élvezték. László Lóránt elmesélte, hogy a család egyes férfitagjai éltek a lehetőséggel, hogy kedvezményes áron beutazhatják a nagy német birodalmat, utazásaik közben sok fotó készült, megörökítették a városokat, ahol megfordultak.
– fogalmazott a történész.
A szász közösséget sújtó tragédiákról, családi történetekről is beszélt László Lóránt, arról, hogy a nagymama, az édesanya és a lánygyermekek Csehországba kerültek a kitelepítéskor, majd onnan az oroszok hazaküldték őket. Nagyváradon tífuszos lett a nagymama, de túlélte, érte kellett menni, egy orosz katona azonban letartóztatta az éppen oda igyekvő nagynénit, akinek aztán a családi legenda szerint maga Antropov segített eljutni a kórházba. Hazatérve, kisemmizve, a kollektív bűnösség megbélyegzésével is szembetalálták magukat, az elvett ingatlanjaikat, birtokaikat nem kérhették vissza. Ez a kollektív megbélyegzés máig nem szűnt meg, az akkor lefoglalt ingatlanjaikat ma sem igényelhetik vissza – hívta fel a figyelmet a történész.
A történet vége ismerős mindenkinek: 1961-től pénzért mehettek Németországba, minden személynek megvolt az ára, egy diák 1500, egy mérnök 10-12 ezer nyugatnémet márkát ért.
1990-ben 95 ezren voltak, ma 13 ezernél kevesebben.
