Nők március idusán

A reformkor nemzeti lelkesedése természetesen a magyar nőket is magával ragadta annak idején: 1848 főszereplőit legtöbbször a háttérből támogatták, de olykor maguk is fegyvert ragadtak, sebesülteket ápoltak, menekülteket bújtattak, vagy éppen csak csendesen szeretteikért aggódtak. Voltak, akiknek az életét végérvényesen megváltoztatta férjük szerepvállalása, és a háború vagy a megtorlás áldozataiként özvegyekké váltak. Mások követték férjüket a kényszerű emigrációba, és soha többé nem térhettek vissza hazájukba. Olyan is akadt, akire megszégyenítés vagy kemény börtönbüntetés várt – meséli Tamási Zsolt marosvásárhelyi történész, akit a nők és a 1848–1849-es forradalom és szabadságharc viszonyáról kérdeztünk.

„Nyilvánvalóan nem voltak annyira exponált személyek, mint a férfiak, magukban a harcokban nem vettek részt, vagy csak nagyon ritka esetben, a politikában nem vettek részt, szavazati joguk sem volt, olyan élesen nem érintette őket a változás, mint a férfiakat, de a háttérmunka elvégzése mindenképpen a nőkre hárult” – magyarázza a történész.

A kor elvárásai szerint a nőknek is ki kellett venniük részüket a haza szolgálatából, de elsősorban otthon, a családban kellett helytállniuk, férjeiket hazafias tettekre kellett buzdítani, gyermekeikből jó honfiakat és honleányokat nevelni. A történész rámutat, egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy olyan nő áll a férfi mögött, aki a férjét folyamatosan visszatartja, vagy éppen támogatja, biztatja. „Ha otthon nem kap biztatást a férfi, nem valószínű, hogy elmegy honvédnek, képviselőnek. Míg Szendrey Júlia például támogatta Petőfit, kokárdát varrt neki, s teljes mértékben mellette állt, így a költőnek nem volt olyan problémája, hogy mit szólnak mindehhez otthon” – magyarázza Tamási Zsolt.

Ilyen szerepet vállalt például Zichy Antónia, Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök hitvese is, aki tudatosan egyengette férje politikai karrierjét a háttérből, de húgával, Zichy Karolinával együtt mindketten kulcsszerepet játszottak a főúri társadalom magyar szellemű átalakításában: példával jártak elől, ami magyar ruha viselését illeti, báljaikon divatot csináltak a magyar táncnak, a magyar nyelv tüntető használatával pedig szalonképessé tették azt a társasági élet színterén.

Petőfi hitvese, Szendrey Júlia szerepvállalásáról a férj naplójából értesülhetünk. A forradalmat megelőző „éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt – írta a költő – bátor lelkesítő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló.” Tudjuk, hogy míg március 13-án Petőfi a Nemzeti Dalt írta, Júlia a másik asztalnál nemzeti színű fejkötőt varrt magának. A kortársak később szemére is vetették az asszonynak, hogy nem óvta eléggé Petőfit a veszélytől, hanem tovább tüzelte annak amúgy is rendkívül szenvedélyes természetét. 1849 áprilisában Júlia egy politikai röpiratban arra szólította fel Magyarország hölgyeit, hogy küldjék harcba férjeiket, kedveseiket és fiaikat. „Rövid idő múlva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk.”

De voltak, akik férjüket követték a frontra, mint Toldalaginé Bethlen Johanna, aki Erdélyből Pesten, Cegléden, Kecskeméten, majd Szolnokon és Szegeden keresztül utazott, csak hogy szeretett urával találkozhasson. A nők a fronton, a háborús körülmények között is megállták a helyüket. Kossuth Zsuzsannát bátyja például az „összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezte ki, aki európai viszonylatban is úttörő módon meg is szervezte a hadiápolást, bejárta az egész országot, és mintegy hetven tábori kórházat állított fel.

Egyes nők a honleányi szerepnek egészen konkrét értelmezést adtak: férfiruhába bújtak, és beálltak a magyar honvédseregbe. Közülük a legismertebb Lebstück Mária, azaz Mária főhadnagy, aki a forradalom idején nagybátyja házánál nevelkedett Bécsben. Ha hihetünk a történelmi forrásoknak, a 18 éves Mária egy forradalmi tüntetésbe cseppenve döntötte el, hogy katonának áll. Eladta egyik drága fülbevalóját, amin férfiruhát vásárolt magának, valamint a haját is rövidre vágatta, és apja, Lebstück Károly nevét használva beállt a bécsi egyetem légiójába, onnan a magyarországi német légióba, majd a tiroli vadászzászlóaljba került, s a háború végére főhadnaggyá léptették elő.

Más honvéd nők neveit is ismerjük: például Bányai Júlia műlovarnőt, aki Gyula néven csatlakozott a 27. honvédzászlóaljhoz, vagy Pfiffner Paula színésznőt, aki a szabadságharcot hadnagyként fejezte be, de még többen vannak azok a női harcosok, akiknek nevét nem jegyezte fel a történetírás. „Egyes nők tényleg férfiruhába bújtak, és harcba mentek, de ez azért ritka kivétel volt, igaz, nem is tudhatunk mindegyikről, miután férfi álnéven jelentkeztek be. A leggyakrabban azonban a nők otthon álltak helyt. Amikor a férjek elmennek harcolni, rájuk marad a teljes háztartás, de a gazdaság is. 1849 nyaráig folyamatos csaták voltak, s közben ment a gazdasági élet, az otthon maradó nők szántottak is, helyt kellett állni a földeken, ugyanakkor még kellett kicsit bátorítani is a férjet, aki kint volt a csatatéren, s ha meghalt, akkor özvegyként kellett ennek az egésznek a terhét továbbvinni” – mutat rá Tamási Zsolt.

A nők a megtorlás időszakában is „tették a dolgukat”: menekülteket bújtattak, foglyokat látogattak, esetenként konspiráltak. Olykor a hagyományosnak mondható női viselkedés is túlzott retorzióval járt: Haynau tábornok parancsára Maderspach Károlyné Buchwald Franciskát menekültek bújtatásáért a nyilvános piacon meztelenül megvesszőztették, a szégyent túlélni képtelen férje pedig főbe lőtte magát. A feleség erősebbnek bizonyult: gyermekeivel együtt otthonától távolra költözött, és még jó harminc évet élt.

Szomorú sors jutott osztályrészül az aradi tábornokok özvegyeinek is. Bár voltak, akik új életet tudtak kezdeni, mint Dessewffy Arisztid ifjú özvegye, kit férjének végakarata szerint bajtársa, Máriássy János ezredes vett feleségül, vagy Leiningen árván maradt hitvese, aki később szintén férjének barátjához, gróf Bethlen Józsefhez ment hozzá. Nagy Sándor József menyasszonya Klauzál Gábor felesége lett. Mások, mint Knezić Károly felesége, Kapitány Katalin, belehaltak bánatukba. Az olasz származású, gyönyörű Láhnerné sokáig együtt lakott Makón Damjanich özvegyével, majd hazaköltözött Itáliába. Többen voltak azok, akik egész életükön át viselték a gyászt, mint Lázárné, vagy Poeltenber Ernő galíciai származású hitvese, ki gyermekeivel együtt Bécsben lakott. Az özvegyek legismertebbje, Damjanich Jánosné nyíltan és bátran vállalta a szabadságharc emlékét. Batthyány Lajos gróf özvegyével 1861. március 15-én megalapította az Országos Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, mely még a kiegyezés előtt gondozásba vette a honvédek árváit, és számos jótékonysági akcióval hívta fel magára a figyelmet.

Tamási Zsolt hangsúlyozza: a nőknek nagy szerepük volt a forradalom emlékezete, a 48-as kultusz kialakulása szempontjából is, az aradi vértanúk kivégzése után az özvegyek kezdték el a kultuszt kiépíteni. „Ha nem lettek volna az özvegyek, nem lett volna olyan hamar 48-as kultusz, és nem lett volna annyira áttörő, hogy ez lett a nemzetnek az ünnepe. Hisz most március 15-ét ünnepeljük, de voltak javaslatok, hogy április 11. legyen például az 1848-hoz kapcsolódó nemzeti ünnep. Lehetett válogatni az időpontok között, s az egész attól függött, hogy ki hogyan propagálta. S a márciusi ifjakat jobban népszerűsítették a hölgyek, mint Kossuthékat” – mutat rá a történész. Hozzáteszi: a hölgyek varrták annak idején a nemzetőrzászlókat, a kokárdákat, s mindaz, amit annak idején hímeztek, varrtak, a későbbiekben rendkívül fontos szerepet kapott a nemzeti szimbolisztikában.

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című kiadványában jelent meg.