HIRDETÉS
Az érmelléki Csokalyt is szülöttei szentelték meg. Ha az itt lakók jól sáfárkodtak volna örökségükkel, megélhettek volna akár e vidék nevezetességeiből is. A falu bejáratánál a forró nyári délutánban lustán mozdul az Ér vize.
A sáros árkából felszálló pára és békaszó megeleveníti a tájat, s a csalóka délibáb belengi a lapos, végeláthatatlan messzeséget.
A nyers vízi növényzet egyedi illatot borít a falura, s az ódon deszkakerítésekből árad itt is a világ legszebb istenhozottja, mint bárhol az Érmelléken.
Talán a Bihar megyei Csokaly, a maga állandó változatlanságával adja vissza leginkább az érmelléki kisfalvak múltban rekedt jellegét.
A fűvel benőtt, de parknak nevezett egyetlen terecskéje is inkább amolyan libalegelő, mint faludísz. A helybélieket nem zavarja. Ugyan miért is zavarná, amikor a 21. század eleji szebb időket is megélt faluban nagyobb a megélhetési tét, mint bármikor a történelem folyamán.
A liba hasznos jószág, és amíg a mindenkori román hatalom egyéb lehetőséget nem kínál, addig megélhetésül csak a liba, illetve egyéb állattartás vagy az örök megbízható ősi föld szolgál megélhetésül az itthon maradottaknak. Ezen belül is az uborkatermesztés vagy a nagybani gazdálkodás. Már akinek volt hozzá alaptőkéje. A csokalyi ember, hasonlóan a többi bihari kisfalvak népéhez, külföldön vagy 50–60 km-re a háztól keresi a kenyerét, esetleg kínkeservesen túrja otthon a földet a betevő falatért. A falu utcái nemhogy aszfaltot, de évtizedek óta még követ sem láttak. A teljes riportot megtalálják az Erdélyi Napló csütörtökön megjelent legfrissebb számában.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
