HIRDETÉS
A 10. Csíkszeredai Könyvvásár egyik emlékezetes pillanata volt A huszadik század csigahéjban című kötet bemutatója. A könyv Nagy Borbála életének és korának különös, mégis sokaknak nagyon ismerős lenyomata. A kötet megjelenése önmagában is egy kis irodalomtörténeti állomás, hiszen Nagy Borbála már régen eltávozott közülünk, kéziratban maradt emlékezéseit pedig családja őrizte meg. Végül a Kriterion Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. A bemutatón Gaal György irodalomtörténész és H. Szabó Gyula író-szerkesztő idézték meg az írónő személyét, munkásságát, s egy letűnt, mégis emlékezetekben eleven, élő korszakot.
Nagy Borbála sorsa élesen tükrözi a huszadik század kelet-európai fordulatait, a „rövid századot”, ahogy H. Szabó Gyula fogalmazott a kötet bemutatóján.
Egy olyan élet íródott bele a helyi irodalomtörténet könyvébe, amelyben megannyi fordulat, fájdalmas átállás, erkölcsi próbatétel van, de ugyanakkor szilárd jellem és annál is több alkotó erő kapott helyet.
Fiatal tanárként élte meg a második világháború előtti, majd alatti káosz uralta éveket. Amikor 1940-ben Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, Nagy Borbála nem tudott a szülőföldjén, Csíkszeredában elhelyezkedni: reálgimnázium nem volt itt, a polgári iskolákban pedig nem volt szükség egyetemi végzettséggel rendelkező tanárokra. Így került Kolozsvárra, ahol a De Gerando Leánygimnáziumban, majd annak román utódintézményeiben tanított, főként filozófiát, pedagógiát és idegen nyelvet.
A történelem azonban nem hagyta nyugodni. 1944 augusztusában, Románia oldalváltásával ismét fenekestül felfordult minden. Ahogyan az emlékiratban írja, „ugyanolyan felkészületlenül érte az országot, mint 1916-ban” a csapás. Menekülés, bujkálás, orosz bevonulás – még a férje, az ügyész is hadifogságba került. És mégis: Nagy Borbála maradt. Mert amikor menekülni kellett volna, ő inkább kockáztatott, hogy ne foszthassák ki lakását, mint sokakét. És maradt, amikor a történelem darálója újra meg újra be akarta őrölni a személyes életet, a nemzetet, a hétköznapok csodáit.
A háború után sem lett könnyebb. Borbála tanári pályája Kolozsvár különböző iskoláiban folytatódott – minden évben más és más intézményben tanított, attól függően, hol akadt számára hely.
Különösen közel álltak hozzá a leányiskolák, amelyek jellemének a legkézenfekvőbbek voltak, majd később a tanítóképzős osztályok.
Utolsó aktív éveit a mai Báthory István Líceumban töltötte, ahonnan 1959-ben ment nyugdíjba. És ahol a tanítás véget ért, ott kezdődött el az írás. Vagy talán pontosabban: felszabadult az az igény, belső inger, amit évtizedek alatt magában hordozott.
1974-ben jelent meg első regénye, A csíki boszorkány, ami óriási siker volt. Több mint 18 ezer példányban adták ki, ami akkoriban szinte elképzelhetetlen volt egy romániai magyar könyv esetében. A történet a 12. századba vezeti az olvasót, ahol egy erdélyi főúri lányt boszorkányság vádjával halálra ítélnek – ám a regény sejteni engedi, hogy hősnője megszökik a sorsa elől. És innen indul a történelmi regények hosszú sora: Trójai Kasszandré 1979-ben, Őrült Johanna 1981-ben, Claudia 1984-ben, a római masszőrnő története, aki a bizánci örömlányból lett császárné – ezek a regények földrajzi és időbeli határokat szelnek át, Spanyolországtól Bizáncig, a római kortól a középkorig, miközben mindvégig egyetlen erdélyi magyar nő gondolkodása és érzékenysége szövi össze őket. Még halála után is jelentek meg művei: 1996-ban A vén kapitányné, majd 2014-ben Az áruló avar kagán. Az írás számára nem csupán alkotás volt, hanem kutatás, emlékezés, és mindenekfelett önazonosság. Kiélhette benne életének mozgatórugóit: a kutatást, az ez általi tanulást, végül az írás révén a tanítást.
A huszadik század csigahéjban különleges kötet. Nemcsak azért, mert visszaadja Nagy Borbála hangját, hanem mert egy női hangot ad a történelemnek – olyat, amelyet túl gyakran felejtettünk ki a krónikákból. A könyv memoárszerű naplójegyzetek sorozata, melyek a nagy politikai fordulatok, mint a háborúk, a forradalmak, a rendszerváltás mellett az emberi hétköznapokat is megmutatják.
A nyelvezetében egyszerre ott a tanári pontosság és a női érzékenység, a történelmi távlat és az apró részletek iránti figyelem.
A lánya, Teodorescu Nagy Réka gondozta kötetbe az emlékiratokat, a naplójegyzeteket – köztük a kolozsvári 1989 decemberének drámai perceit, amikor a szerző az erkélyről figyelte a tüntetéseket, a katonák mozgását, és az Iliescu-korszak hajnalát. Ezek a személyes megfigyelések olyan történelmi dokumentumok, amelyek egyszerre intim és közösségi emlékezetet hordoznak.
Nagy Borbála világa nem harsány, nem forradalmi, nem teátrális. Sokkal inkább olyan, mint egy csigaház: kívülről kicsiny, belülről végtelen tágas. Ebbe a csigaházba vonult vissza írni, tanítani, emlékezni, és most, a könyv révén, kitekinteni.
Aki olvassa ezt a könyvet, nemcsak a huszadik század történetét látja benne, hanem egy erdélyi nő küzdelmeit, választásait, erkölcsi tartását, a történelemben való személyes részvétel méltóságát.
Ez a könyv nem hangos, nem politikai, de annál fontosabb. Mert emlékeztet, hogy a nagy történelem közepette is ott a kis történet: az ember, a család, a tanítvány, a háborúban menekülő anya, a pincében remegő tanárnő, a tanári asztal fölé hajló írónő. És ahogy Gaal György fogalmazott: „Panasszal nem találkozunk nála. Ez a furcsa. Mert nem lehetett könnyű, de ő mégis méltósággal vitte végig.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
