Kevés dolog tűnik régimódibbnak, mint a közelmúltból származó tárgyak

Hogyan halnak meg a népi tárgyak? Egy csíki parasztgazdaság példája címmel tartott előadást Csíkszeredában Tánczos Vilmos A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig elnevezésű előadássorozat keretében. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék oktatója, néprajzkutató csíkszentkirályi szülői házából összegyűjtött örökségeinek példáján keresztül beszélt arról, hogy mi is a népi tárgy, hogy miért tanulságos, miért érdemes velük foglalkozni, illetve, hogy a népi tárgyak hogyan „halnak meg”.

Az előadó egy oslói kirándulásán látott idézettel kezdte mondanivalóját: „Kevés dolog tűnik régimódibbnak, mint a közelmúltból származó tárgyak”. Hiszen a közelmúlt tárgyai azok, amiket ismerünk, amik ijesztően hasonlítanak a mai tárgyakra, mégis teljesen másak – fogalmazott a néprajzkutató. Ezek a tárgyak, hiába, hogy csak a közelmúlt tárgyai, már réginek számítanak. Ismerjük azokat, a múlt érzése, a részletek elvesznek körülöttük, akárcsak egy múzeumban kiállított régiség. Látjuk, hogy mi az, esetleg azt is meg tudjuk fogalmazni, hogy mire használták, mégsem érezzük ennek a súlyát. Tánczos Vilmos szerint ez a hétköznapiság kísértetiessége, ahol a részletek elvesznek a ködben, ezeket a dolgokat történelmi köddel látjuk.

Példaként felelevenítette az anyai konyhát, hiszen minden tárgynak, amelyet olyan jól ismerünk a saját otthonunkból, megvan ez az egyedülálló vonzereje. Hirtelen történelmivé tesznek bennünket, és egy régmúlt időbe helyezik otthonunkat. Az előadó amikor belekezdett vállalkozásába, hogy feleleveníti a gyerekkora tárgyait, az iskolás uzsonnás dobozát kereste. Meg is találta, éppen úgy, ahogy édesapja hagyta, benne a borotválkozó felszereléssel. És habár ezt tisztán fel tudta idézni, mégis hiányérzete volt, hiszen a vasárnaponkénti borotválkozásának a hangja hiányzott, így a régmúlt emléke nem lehet teljes.

És hogy mi is a néprajzi tárgy? Wilhelm Gábort idézve minden tárgy magán viseli az idő és készítője nyomait, azaz materiálisan, fizikailag is leképezi, megjeleníti az őt ért hatásokat, és így szó szerint is kézzel fogható nyoma egy adott emberi viselkedésnek. Tánczos Vilmos szerint nagyon tág a definíciója, hiszen minden, ami az életnek a része, az a néprajzi tárgyak közé tartozhat. Ezek a tárgyak pedig azért fontosak, mert felgyorsult a világ, a tárgyak ezáltal pedig eltűnnek, iszonyú pusztulás van ilyen szempontból. Pedig a régi tárgyaknak, de úgy amúgy a tárgyaknak, ereje van. A tárgyak ugyanis valódiak, meg lehet fogni, meg lehet szagolni, azonnal és teljességben láttatnak, nem mellékesen pedig személyesek. Maga a tárgy a múlt bizonyítéka. Tánczos Vilmos nagyapjának például két nadrágja volt: egy ünnepi és egy viselős. Amikor a viselős megkopott, vagy kiszakadt, az ünnepi lett az új viselős és varratott új ünnepit. Ez a tény pedig lenyomat a múlt emberéről, hogy hogyan élt egy huszadik század elején született székely.

Ezekhez a tárgyakhoz pedig tudatosan viszonyulunk, hiszen emlékeket őriznek. Ezért vannak szeretett tárgyaink, amelyeknek sokszor nincs gyakorlati hasznuk, de ragaszkodunk hozzájuk.

A katonaládának is személyes története van, a sarkazó kulcsnak is, az erdőlő bakancsnak is, a mosztosnak úgyszintén, a fahúzó csákánynak is, ahogy a pityókahúzató járomnak és a padládának. Ezeket mind csíkszentkirályi otthonában őrizték Tánczos Vilmos ősei, hiszen emlékek kötötték hozzá őket.

Ezek a tárgyak pedig addig élnek, amíg nem feledkezünk meg róluk. Amikor már nem tudjuk megnevezni őket, vagy legalább azt, hogy mire használták egykor őseink, akkor az a népi tárgy „meghalt”.

Olyannyira a régmúlté lett, aminek az emlékeit mi már nem ismerjük, ezért nem áll közel hozzánk. A tárgyak és tárgytípusok életének van egy idővonala, a paraszti kultúra tárgyainak életét is helyesebb egy keletkezés és elmúlást is tartalmazó idővonalon elképzelni. Például a tűzhely és a fűtés átalakulása a gócaljából a mai modern főzőlapokig, radiátorokig, amely folyamat során a gócaljából lett az érckályha, a mosztos, a csempekályha, majd a központi fűtés, vagy a fakitermelés eszközállományának fejlődése is jelentős a capinától a mai láncfűrészes favágó gépekig.

Az előadás egyik kulcsfogalma az etnográfiai jelen hamis képzete volt, vagyis a tény, hogy a szelektív, idealizált, kimerevített örök jelenként való felmutatása hamis. A tárgyak sűrítetten és rétegzetten idézik fel a múlt időszekvenciáit, a muzeológiában is a rétegeket kell kiolvasni, nem szabad egymásba csúsztatni a múlt rétegeit. Tehát az örök jelenben való kimerevítés hazugság.

Felmerül azonban a kérdés: hol vannak az időszegmensek határai? Megjelölhetőek évszámmal? Van-e egyáltalán korszakolás a hétköznapi életben? Mi okozza a változásokat?

Tánczos Vilmos szerint a változások az ipari forradalommal gyorsultak fel, a tárgyállomány változásait pedig nagy történelmi események okozzák, például a világháború, a különböző természeti katasztrófák, vagy az életmódot érintő jogi, adminisztratív jellegű beavatkozások. A változás azonban az életünk része, az egyetlen, amit tenni tudunk, hogy lépést tartunk vele. És ha fontosak az emlékeink, nem hagyjuk a múlt tárgyait a feledésbe merülni, hanem éltetjük azokat, ahogy Tánczos Vilmos is tette családi házában talált örökölt tárgyaival.