Szilveszteri humoristasors: kacagnak vagy kacagtatnak?

A Szomszédnéni Produkciós Iroda Bálint Ferencének (Béfé) megadatott, hogy csak akkor és ott lépjen fel, ahol és amikor akar, és ő eldöntötte, hogy szilveszterkor inkább  nem vállal fellépést. Ilyenkor jobban érzi magát egy pohár pezsgővel a kezében, mint a színpadon. Hiszen ki akarja „munkával” kezdeni az új évet?

S akkor hogyan kell elképzelni Béfénél az év utolsó napját? „Volt már áramszünetes szilveszter a Hargitán, abszintos, nem nagyon emlékezős Prágában, de Indiában is szilvesztereztem már nyolcadmagammal egy kishajón, ahol éjfél előtt benézett hozzánk motorcsónakkal a rendőrség, s a lelkünkre kötötte, hogy ha iszunk, ne essünk a vízbe, mert meghalunk, és az nekik rengeteg papírmunkával jár.

– mondja a fiatal humorista. Úgy véli, az emberek azért szeretnek nevetni szilveszterkor, mert könnyebb elengedni jókedvvel az óévet. Ami pedig a jövőt illeti, szerinte azért is nevetünk, mert még fogalmunk sincs azokról a szörnyűségekről, amelyek 2020-ban várnak bennünket.

Bálint Ferenc amúgy azt tanulta egyik kollégájától, hogy a humoristák nem vicces történeteket mesélnek hétköznapi módon, hanem hétköznapi történeteket viccesen. „Engem inkább az újévi fogadalmak tudnak ilyenkor szórakoztatni, mondjuk, amikor a párom azt mondta, hogy jövőre többet kell mozogjunk, úgyhogy lecseréltük az elektromos fogkeféinket hagyományosra” – jegyzi meg poénosan.

Kérdésünkre elárulja, ő is szeret kacagni, nem csak kacagtatni, de ilyenkor általában külföldi stand up comedy műsorokat követ. „A Netflixen nagyon sok stand up comedy special van, én azokat nézegetem, ha nevetni van kedvem. Dave Chapelle, John Mulaney, Ricky Gervais  – csak pár név azok közül, akiknek követem a munkásságát. Kedvenc humoristám nincs, mert nagyon sokat szeretek közülük, de ha csapatot kellene mondani, akkor a Monty Pythonnal mindig szívesen nosztalgiázom. John Cleese új estjére már megvan a jegyem, mert azzal reklámozza, hogy ez az utolsó estje – nézzük meg, mielőtt meghalna. Szóval szurkolok, hogy addig mindenképp bírja ki, bár tudjuk, mi a helyzet a humoristákkal, egy szavukat sem szabad elhinni” – emlékeztet Béfé.

Kacagni és kacagtatni is fog az év végén Felméri Péter stand up humorista, ugyanis december 30-án és 31-én is van fellépése, útközben pedig az autóban majd a Rádiókabaré szilveszteri műsorát hallgatja. A fiatal humoristánál amúgy nincs általános szilveszter, gyerekei születésével mindig más a felállás. „Idén ősszel született meg a kislányom, tavalyelőtt pedig a kisfiam. Mindig van valami, ami miatt más a szilveszter, mint az előző években. Az egyetlen konstans dolog talán csak a fellépés, de ez is minden évben más és más” – jegyzi meg Felméri Péter. Ő azt mondja, a hétköznapokban nem várják el tőle, hogy folyton vicces legyen, és ő nem is feltétlenül az.

– vélekedik.

Kérdésünkre, hogy ő miken szokott nevetni a Rádiókabarén kívül, elárulja, hogy bizony mostanság a családban szoktak rengeteget nevetni, hiszen kisfia két és fél éves és nagyon vidám gyerek, s gondoskodik is a szülők szórakoztatásáról. „A kislányom is elkezdett már mosolyogni, ez pedig engem is mindig felderít. Az életünk folyamatosan pörög és termeli a megnevettető pillanatokat” – árulja el Péter, aki sokat kacag a haverokkal is, s ha lehetősége van rá, szívesen néz és olvas vicces műveket. Kedvenc amerikai stand up-osa Dave Chappelle, aki az utóbbi időben jobbnál jobb estekkel lepte el a Netflixet. Hálás is neki ezért Felméri Péter.

A Hahota színtársulat alapítója, Puskás Győző évtizedek óta minden szilveszterkor dolgozik, sőt duplán dolgozik, ugyanis december 31-én két előadásuk is van. „Az év utolsó napjára már nem hagyok sok teendőt, mert tudom, hogy kétszer meg kell nevettetni négyszáz-négyszáz embert, ezért pihenős délelőttöt tartok, s háromtól este tízig munka van. Utána már egy gyors zuhany után szűk baráti körben töltöm a szilvesztert.

– mondja Győző, aki a Hahota klasszikus bohózatainak a „főhülyéje” általában, így gyakran tapasztalja, hogy a hétköznapi életben is valami hasonlót várnak el tőle – főként azok, akik nem ismerik. Pedig két előadásban való bohóckodás után a nevettetőnek már nem sok kedve van a társaság középpontjában lenni, inkább csendes megfigyelőbe váltana.

Puskás elismeri, kacagni azért ő is szeret, leginkább filmeken, klasszikus vígjátékokon szokott. Úgy véli, ha az emberi butaság nagyító alá kerül, kiparodizálják, az mindig vicces. Ezt szereti látni a színpadon is, csak mostanság egyre kevesebb lehetőség adódik erre. Mikó István és Sas József jelenetein például mindig tud nevetni, de legnagyobb kedvence Louis de Funes, az összes filmjét számtalanszor látta már, de mai napig tud szórakozni a poénokon.

Kozma Attila színművész, humorista legfőbb szilveszteri vágya, hogy nyugodtan aludhasson – vallja be talán még a Csíki Játékszín év végi bemutatója utáni fáradtság hangulatában.

Szerencsére most már a családdal töltjük a szilvesztert, és a legfőbb vonzereje az, hogy éjfél után elmondhatjuk: hurrá, az idén nyaralunk!” – mondja Kozma Attila, akinek egyik kihagyhatatlan szilveszteri programja, hogy lelkiismeret-furdalással telítve eszi a kalácsot.

Kozma Attila is találkozott már nemegyszer azzal, hogy azt hiszik, ő egész nap humoros, pedig valójában nem szeret „csak úgy” vicceset mondani. „Nekem a humor csupán egy eszköz a többi közül. Inkább az okozza a zavart, hogy sokan a jókedvet összetévesztik a hülyéskedéssel. Ezért sem szeretem, ha letámadnak azzal, hogy mondjak vicceset, mert azt gondolják, nekem ez „csak úgy” megy, hiszen egy hülye vagyok. Ha jön, mondok magamtól, de annak, akinek én akarok” – mondja a nevettető.

Elismeri, valóban igyekszik a jó, derűs oldalukról látni a mindennapokat, de ez nem jelenti azt, hogy folyamatosan gurul a mókától.

Sokszor az a legfontosabb számára, hogy a színházi munka során felspannolt idegrendszerét visszahangolja a „normális élet” frekvenciájára, a színpadi sűrített valóságból kilépve lecsituljanak a receptorai, és az esetleges feszültséget ne vigye haza. Nevetni persze ő is szeret, és leginkább kollégáival együtt tud a legjobbakat szórakozni. Műfaji elvárásai nincsenek ezzel kapcsolatban, a jól kitalált bohóctréfán vagy az egymondatos abszurd vicceken ugyanúgy tud nevetni.

„Ha valamiben van szellem, tudás, és még vicces is, akkor tudok nevetni, bárki mondja. A legrosszabb az, amikor valaki úgy gondolja, hogy ha engem meg tud nevettetni, akkor az jelent valamit, így aztán hallok rossz poénokat. De én igazából egy morózus ember vagyok” – vallja be Kozma Attila.

Jórészt munkával tölti az év utolsó estéjét Nagy István is, aki a Gruppen-Hecc Kabarétársulat alapembere: nem csak „főszereplője” az életből és a politikából merített jeleneteknek, de többek közt ő is írja ezeket.

„Furcsa ez a humoristai státus, az ember ingerküszöbe változik meg, amikor én írom a szövegeket, az az érzésem, hogy ezen senki az égvilágon nem fog kacagni, aztán mégiscsak…  Úgyhogy minden előadás előtt izgalommal várom, hogy bejönnek-e poénok” – mondja Nagy István, aki épp a szilveszteri bemutató miatt nem sok mindent tervez az év utolsó napjára.

Ha hétköznap van, délelőtt még rádiózik, ebéd után igyekszik pihenni, de már a zabszem úgyis ott van, ahol lennie kell, úgyhogy inkább átnézi a konferálószöveget, végigfuttatja, hogy minden rendben van-e, aztán jöhet a bemutató.

„Utána mintha egy nagy malomkő esett volna le a szívemről, az sem érdekel, hol vagyok és mit csinálok, örvendek, hogy túl vagyok rajta. Mivel az előadás a városhoz köt, nem is megyünk messze a várostól, a főtéren az éjszakai koccintás, a tűzijáték után pár éve szokásunkká vált, hogy beülünk a katolikus templomba egy kis elmélyülésre, aztán vagy társasággal, vagy kettecskén a feleségemmel töltjük a szilvesztert. Elsején szoktunk inkább mulatni”  – meséli Nagy István.

A színművész hozzáteszi, időnként ő is szeretne „kacagtatva lenni”, akár szilveszterkor is: a jó, rafinált, ínyenc humor tudja megnevettetni filmben, de színpadon is, bevallja azonban, hogy elég rég nem volt része önfeledt nevetésben, szórakozásban.

Talán éppen az a fránya ingerküszöb lehet ennek az okozója, vagy a humoristalétben rejlik a titok. „Érdekes módon sok olyan ember környezetében fordultam meg, akiket a közvélemény elkönyvelt poénosnak, jó humorú színésznek, akiket aztán megismervén általában mind szomorú embereknek találtam, de legalábbis melankóliára hajlamosaknak. Azt hiszem, hogy velem is ez a helyzet, amikor a színpadon vagyok, megpróbálom kicsavarni magam, s azon kívül én is melankóliára, depresszióra hajlamos vagyok. De persze csak szabadidőmben” – mondja a színművész, és mi nehezen tudjuk eldönteni, hogy ez félig poén, vagy egészen igaz.