Minden test szép: meztelenség művészi szemmel

Turcza Hunor kilencedikes korában kezdett érdeklődni a fotózás iránt, nem csoda, hisz ezt látta a családban is: nagytatája, édesapja és nagybátya is fotózott. Megörökölte nagyapja előhívó felszerelését is, aztán egy ideig jobban érdekelte a zenélés. Akkor kezdett ismét a fotózás iránt érdeklődni, amikor rájött, hogy senki nem tud olyan fotót készíteni a zenekaráról, mint amilyent ő elképzelt. Előbb egy egyszerű digitális fényképezőgépet vásárolt, majd egy tükörreflexeset, beiratkozott a Kalot fotótanfolyamára, majd a Népiskolába is fotós kurzusra. Itt tanította őt a néhai Szabó Attila fotóművész, és vitte őt fotózni hétvégén is, tanácsokat adott neki. Hunor néhány éve kezdett el foglalkozni aktfotózással.

„Két dolognak tulajdonítom azt, hogy érdekelni kezdett az aktfotózás. Az egyik, hogy apum (Turcza László festőművész – szerk. megj.) nagyon szeretett aktokat festeni, láttam, hogy néhány vonalból hogyan lehet egy kezet, egy feneket megrajzolni. A másik, hogy Szabó Attilának is kedvence volt a fotózásnak ez az ága, tanított is külön, albumokat hozott, fotókat mutatott, hogy próbáljam megcsinálni hasonlóan, majd kiértékelte. A következő lépés az volt, hogy kellett »szerezzek« egy alanyt. Nem modellnek nevezem, mert a modelleknek ez a foglalkozásuk. Amikor az első alany rábólintott és eljött, akkor szembesültem azzal, hogy ez nem is olyan egyszerű, ahogy én azt láttam a katalógusokban, interneten, vagy ahogy azt én el szerettem volna készíteni.”

Hunor az alanyait többnyire az ismeretségi köréből választja ki, egyszerűen megkérdezi, hogy érdekli-e őket ilyen fotózás. Hangsúlyozza, művészi aktfotózásról van szó, nem erotikus fotókról, pornográfiáról. Ha az illető nő vagy férfi bevállalja a fotózást, akkor előbb leülnek beszélgetni.

„Ezalatt talán én megtudom azt, hogy mit vállal, és ennek fényében kiválasztok néhány olyan példát, amit elkészítünk. Ezek által is tudom tesztelni, hogy ő mire képes. Ha már fotózásra került a sor, látom az adottságait, és annak függvényében tudok tovább tervezni, vagy éppen nem. Ez az a kategória, akiket én keresek meg, és vannak azok, akik maguk keresnek meg. Ők valamilyen céllal jönnek. Művészi aktfotót próbálunk készíteni, lehet, hogy a párjának szeretne egy fotósorozatot készíteni, hogy meglepje őt szülinapra, különböző alkalmakra.

Annak tulajdonítom ezt, hogy kicsi és prűd ez a város, ahol élek, viszont jó nagy a falu, ahol élek.”

Mint mondja, a legtöbb alanyt meglepi a felkérés, és kevesen vannak olyanok, akik rögtön igent mondanak. Van, akit sokat kell győzködni, ezt olyan esetben szokta, amikor nagyon szeretné fotózni az adott illetőt. Lát benne fantáziát, anélkül, hogy a testét látta volna korábban.

„Először nagyon meglepődnek, alusznak rá egyet. Nem szeretek tolakodni, de azért kétszer-háromszor megpróbálom. Van, aki nagyon megijed, és van, aki egyből azt válaszolja, hogy nem. Ők azok, akik nincsenek megelégedve a testükkel, el sem tudnák képzelni, hogy ilyen helyzetben fotózzák, a választ is rögtön mondják, hogy »jajj, szeplős a vállam«, »sok anyajegy van a hátamon« vagy éppen műtétjük volt. Vannak anyukák, akiknek szülés után elég nagy elváltozás történt a testükön, és nem szeretnék fotón látni ezeket.

A megelőző kommunikáció, közvetlenül a munka előtti beszélgetés nagyon hasznos, és miután elkészültek a fotók, akkor is tartom velük a kapcsolatot, van, hogy megbeszéljük, kiértékeljük a fotókat. Egyszeri fotózással nem lehet nagy dolgokat elérni, idő és még néhány alkalom kell ahhoz, hogy jobban megismerkedjünk, bátrabbak legyünk egymással szemben.”

A fotós szerint jobban tudja magát adni az a személy, aki egy kicsit is boldog, vidám, és az is átjön a fotókon. De az is, ha gondjai vannak, ha fél. Hiába, hogy nem az arcát fotózza, a testen látszik, hogy valami nincs rendben.

A visszajelzések szerint egy ilyen jellegű fotózás segít a testkép elfogadásában is.

A legtöbb nő elégedetlen a testével kapcsolatban, a fotózás tud segíteni abban, hogy elfogadja, szép a teste, épp így jó – magyarázza a csíkszeredai fotós.

„Ez bizonyos szinten terápia is, hogy ezt ő meg tudta csinálni, és miként tudta megcsinálni. Mert van, aki nagyon laza, és van, aki nagyon fél. Van, aki a fotózás végén is pont olyan laza vagy még lazább, de a másik nem tud annyira feloldódni, hogy magát adja. Ez egy közös munka, alkotás. Mind lehetnek elképzeléseim, mert ha az alany nem dolgozik együtt velem, abból nem lesz semmi.”

Turcza Hunor hangsúlyozza, hogy minden test szép. Minden női és minden férfi test. Kérdésünkre, hogy mi alapján hívja el fotózásra az alanyokat, elmondja, olyanokat is hívott, akikkel még nem találkozott személyesen, de megfogta őt az arcuk, a tekintetük. Hiába, hogy nem tudta, hogy nyaktól lefelé mit fog találni, ha az illető arca megtetszett, akkor felkéri őt fotózásra.

Hunor egyaránt szokott stúdióban és külső helyszíneken fotózni, egészalakos képeket is készít – noha, azok csak emlékbe maradnak meg az alanynak, mert a legtöbben nem vállalják, hogy az arcuk is látsszon, és felismerhetőek legyenek. Emiatt is, de azért is, mert ez érdekli leginkább, Hunor szeret részleteket fotózni, mert mindenkinek más a teste, másként szép, más a bőre, a színe, a textúrája. Amennyiben kellékeket használnak, azokat az alany kell feltegye magára.

„Megtartok egy tisztes távolságot az alannyal szemben, én nem szabad hozzájuk érjek. Mert ez egy kényes, intim helyzet. Volt olyan alanyom, aki többszöri fotózás után mondta el, hogy, amikor először jött, nagyon félt. Korábban volt egy kellemetlen tapasztalata, volt még valamikor valahol fotózáson, és ott olyan dolgok történtek, ami nem esett jól neki, és nagyon kényelmetlen helyzetbe hozta.

Játszunk a fényekkel, pozíciókkal, mozdulatokkal, mozgásokkal.”

Fontos szabály nála, hogy kiskorúakat nem fotóz, a húszas éveik elején járókat sem gyakran, mert szerinte nincsenek még megérve erre, sokan nem is tudják azt, hogy mit jelent a művészi aktfotózás. A harmincas éveikben vagy ez felett járók, akik már teljes biztonságban érzik magukat a bőrükben, a társaságukban, sokkal jobban reagálnak erre a fajta fotózásra.

„Amikor én hívok valakit fotózni, van egy elképzelésem, és az nekem kell tetsszen. Elhívom fotózni azért, mert valamit akarok alkotni. Azt látom, hogy a többség nincs megelégedve a testével. A fotózás utáni munka, retusálás tud ugyan segíteni a fotókon, de soha nem az a célom, hogy azt mutassam, hogy csodálatos minden. Azért csodálatos, mert nem biztos, hogy szép. De ettől még csodálatos számomra. Sokan látják a tökéletes testeket a magazinokban, és azt képzelik el, hogy ugyanaz lesz, ha őket is lefotózzák. De nem lehet. Ezt van, aki felismeri, hogy neki nem lehet olyan bokája, csípője, mint amit látott. Körbe lehet fotózni, de nem lesz olyan, mert nem olyan az adottsága. De nem baj, az az övé és szép. És azt el kell fogadja, vagy pedig kell dolgozzon rajta.

Mindig azt próbálom kihozni az elképzelésemnek megfelelően, hogy az a legjobb legyen. De ez kettőnktől függ, mert ez közös alkotás. Ha az alany adja magát, akkor biztos, hogy a fotók is jók és szépek lesznek.”