Akiknek a varrás benne van a vérükben: egy családi műhely mindennapjai

A délelőtti órákban nagy itt a jövés-menés, egymásnak adják a kilincset a kuncsaftok a kis csíkszeredai varrodában: van, aki próbára érkezik, hogy a hét végi családi ünnepségre az általa elgondolt ruhában jelenjen majd meg, van, aki nadrágot hoz felhajtani, van, aki a kislánya elkészült szoknyájáért nyit be, és van, aki egy különleges anyaggal toppan be, hogy megbeszélje, mi is készülhetne belőle. De olyan is akad, aki csak beköszön, mert arra járt, vagy éppen frissen készített szilvás gombócot hoz. A kora délutáni órákban aztán kikerül az ajtóra a Zárva tábla, és elkezdődik a munkának az a része, amikor formát öltenek az anyagokból a ruhadarabok. Siklik a selymen a szabókréta, csattog az olló, szorgosan bujkál be-ki az anyagba a tű az összefércelés során, gőzöl a vasaló, és közben a varrógépek jellegzetes kattogó hangja szól a háttérben.

– emlékezett vissza Komán Judit. Később egy munkaruhákat készítő cégnél dolgozott tizennégy évet mint szabónő. De, mint mondta, 2008-ban, a gazdasági válság idején egyre kevesebb munkaruhát rendeltek. „Nagyon rosszul ment, és adott pillanatban el is akartak küldeni munkanélkülinek mindenkit, mert leállt a tevékenység. Akkor kezdtünk el gondolkodni a kicsi leánnyal – mivel a nagy akkor már külföldön volt –, hogy vagy vegyem a bőröndöt és menjek ki én is külföldre dolgozni, vagy próbáljunk meg beindítani egy ilyen kisvállalkozást. Úgy döntöttünk, megpróbáljuk, és most már ebből meg tudunk élni.”

Vera, a kisebbik lány felemlegeti, egy kicsi szobát béreltek ki, ott két-három évet működtek, de kinőtték, és akkor találták meg a mostani műhelyt a Tudor lakótelepen. Ennek már tíz éve. Szeretik itt, jó az elhelyezkedése, a kuncsaftok is megszokták. „Szeretjük az itteni embereket, a bácsik, nénik, a fiatalságig mindenki már megszokta, hogy itt vagyunk. Van 82 éves kuncsaftunk is, van, hogy beül ide és mesél. Úgy látjuk, szeretnek idejárni az emberek, családias a hangulat.”
A lányok elmondták, a varrás benne van a vérükben.

Ebbe nőttek bele, kiskoruk óta folyamatosan ott voltak az édesanyjuk körül, amikor dolgozott, ellesték a szakmát. A varrógép pedálján hintáztak – elevenítik fel kacagva.

„Amióta az eszemet tudom, volt varrógépünk, azon alkottunk. Ha nincs varrógép a házban, olyan, mintha hiányozna valami, érzem, hogy valami nem jó. Ezt a tudást anyu átadta, és adja a mai napig, annak idején otthon is varrt, álltunk a gép mellett, néztük, és ránk ragadt” – hangsúlyozta „kicsi Judit”. Ő 2008 óta Cipruson él, ott is van varrógépe, és az ottani kollégáinak is szokott függönyt beszegni, átalakításokat végezni a ruhákon. De mindig, amikor hazajön, egy nap pihenés után már áll be a műhelybe dolgozni. „Nagyon sokszor láttam, hogy anyu főnökasszonyként tizenkét órákat dolgozik. A koronavírus miatt a sziget élete is egy kicsit lelassult, így hazajöttem, hogy segítsek be. Inkább segítek itthon anyunak, mint hogy Cipruson üljek s várjam, hogy vajon lesz-e turizmus. Ott már ki van alakulva, akkor megyek vissza, amikor szeretnék. De most itthon a családdal dolgozom. Úgy kezdtem, hogy napi három-négy órára jöttem be, most már olyan napok vannak, hogy anyuval együtt megyek haza estefelé” – avatott be.

Nehéz munkaerőt kapni – tette hozzá a kisebbik lány, Vera. „Megvan a rizikója, betanítod, továbbáll. De meg kell említsük Piroskát, egy éve van itt, nagyon szeretjük. Bővülünk, mert egyre több a munka, és anyuról is a terhet szeretnénk egy picit levenni.”

Vera öt évvel ezelőtt kapcsolódott be a családi varroda tevékenységeibe. Előtte élelmiszerüzletben dolgozott, de miután megszületett az első lánya, ide jött dolgozni. „Nem tudtam azt csinálni, amit anyu, az átalakítások, készruhák picit távol állnak tőlem. De egy alkalommal a kislányom kapott egy tipegőhálózsákot ajándékba, és néztem, hogy van benne fantázia. Elkezdtem továbbfejleszteni, elkészült az első prototípus, majd a második, harmadik. Sokan vagyunk a piacon tipegőhálózsákkal, de folyamatosan továbbgondoltam, hogy hová kerüljön a cipzár, milyen legyen a bélés, milyen színek, kombinációk lehetnek még, és hogy bababarát anyagok legyenek ezek. Felkeresnek különböző kérésekkel, igyekszem teljesíteni és szélesíteni a termékskálát” – mutatja a műhely egyik felében kialakított gyerekrészleget, ahol

babatakarók, anya-lánya ruhák, szoknyák, kendőcskék, pelenkatartók, fejpántok, a tanévkezdésre készített ovis zsákok, ágyneműhuzatok sorakoznak.

Itt minden anyagdarabot hasznosít, ha más nem, nyálazó, rágóka készül belőlük. Mint kiderült, Vera kislányai a „modellek”. „A két lány mellett ki tudjuk kísérletezni, hogy mi a jó, a kényelmes. Ha valamit megcsinálunk, adjuk rájuk, fejlesztjük tovább” – magyarázza Vera. Ő az, aki a vállalkozás online felületeivel foglalkozik, az utóbbi időben pedig vásárokba is jár. „Eddig nem tudtunk vásárba járni, mert annyira nem tudtuk utolérni magunkat, hogy készleten is legyenek darabjaink. De most, hogy hazajött a nővérem és segít a műhelyben, vásározni is tudunk. Oda is mérőszalaggal megyek, és ott is lehet rendelni tőlünk. Ugyanakkor a két gyerek mellett nekem a vásár feltöltődés, kicsi énidő, beszélgetek, ismerkedek új emberekkel” – jegyzi meg mosolyogva.

Édesanyja, Judit kiemeli, egyre nagyobb az igény a gyerekholmikra. „Volt egy időszak, amikor nem volt ennyi kisgyerek. Nálunk a blokk előtt évekig szép zöld volt a fű, hála Istennek most már nem, többeknek három gyerekük is van. És a szülő, ha magának nem is fog megrendelni egy blúzt, a gyereknek mindent is. Úgyhogy ez az ágazat, amelyet a két lány fejlesztget, egyre jobb. Mindenféle ötletekkel előállnak, és látom, hogy ügyesek, és örülök annak, hogy továbbviszik a varrodát. Az unokák is bejönnek, a tükröt meg-megpucolják” – mondja kacagva.

Közben újabb kuncsaft kilincsel az ajtón, beengedik, átadják neki a megrendelt gyerekfejpántot. „Szokták kérdezni, hogy miért csak délelőtt vagyunk nyitva, és azt hiszik, hogy a nap többi részében nem csinálunk semmit. De délelőtt van az ügyfélfogadás, és ilyenkor kezdődik a munka. Anyu mindennap elmondja, hogy „most csak a szám jár, amikor bezárunk, akkor a kezem” – magyarázza kicsi Jutka.

A varroda „főnökasszonya”, Judit azt is elmeséli, hogyan zajlik a munkafolyamat a kis műhelyben. „Bejön a kedves kuncsaft, mondja, hogy valamit szeretne, és hozza a képet, amit a netről letöltött. Megbeszéljük, hogy milyen anyag kell, mennyi kell, mert anyagot nem tartunk, abból dolgozunk, amit a kuncsaft hoz. Csak a gyerekrészlegen fektettünk be anyagokba, a felnőtteknek nem. Megvásárolja az anyagot, visszajön, levesszük a méreteket, egy hét múlva jön próbára, lepróbáljuk, és három-négy nap, amíg kész lesz. Vannak olyanok, akik kiesnek a standard méretből, készen nem kapnak ruhát, és van, hogy három próba is kell, hogy olyan legyen, amilyen kell. Mert ha valamit kiadok a kezem közül, az álljon úgy rajta, hogy tudjon megindulni benne. A rendeléses része így működik. Az átalakítás is hasonló, csak kevesebb időt vesz fel. Jön a kuncsaft, hogy turkálóban vásárolt egy nagyon szép anyagú ruhát, csak kicsit bő, kicsit hosszú vagy rövid, és hogy oldjuk meg, hogy tudja hordani.”

Az ügyfélfogadás után aztán előkészíti a lányoknak és kolléganőjüknek, Piroskának a varrnivalókat, de a készruhák 85 százalékát ő varrja meg. Hozzáteszi, ez egy olyan szakma, hogy a gépet hiába kapcsolja be, amíg a kezét rá nem teszi, nem alakul át semmi.

Próbálunk mindenkihez úgy odaállni, hogy szeressék, hogy velük foglalkoznak. Értékelik is. Fontos, hogy az a félóra, amíg itt van, csak az övé legyen, ez jár neki. A lelkének is jólesik. Aztán amikor beáll a tükör elé a ruhában, a szemén látom, hogyan érzi magát benne. A ruha a lelket is öltözteti.”

Arra is kitért, hogy van, amikor a kliens jön egy elképzeléssel, mert a fotón jól mutat egy ruha, de ő már látja, hogy nem lesz az úgy jó. Ekkor saját elképzeléseit is javasolni szokta, hogy miként lehetne a legjobbat kihozni az adott darabból. „Tízből egy személy ragaszkodik az első elképzeléséhez, de csak az első próbáig. Aztán a tükör előtt kiderül számára is, hogy az nem jó, és akkor teljesen rám hagyja. Aztán sok olyan van, hogy a netről rendelnek rengeteg gyenge minőségű holmit, és hozzák ide, hogy segítsek rajtuk. Az anyag minősége is nagyon fontos. Nagy a választék, de nem az a minőség, amiből a nagy divatházak dolgoznak, ez nálunk megfizethetetlen, így marad a többnyire török áru. Jártunk úgy, hogy az anyag a gőzölés során tíz centit ment össze. Jeleztem is az anyagosnak, hogy forrázzák le. Valamikor az anyagok mellett feltüntették az összetételét, hogy hogyan kell tisztítani stb.. Hoznak képeket, amelyeken a modell szuper ruhában van, de abból az anyagból, amit kapunk, nem lehet megvalósítani, és akkor kihozzuk belőle azt, amit lehet.”

Komán Judit elmondta, ugyan szokta követni a nagy divatházak kollekcióit, de azok nem a hétköznapi embereknek készülnek.

Vera hozzáfűzte, ahhoz be kellene zárni a műhelyt néhány hétre, de akkor mi lesz a kliensekkel? Édesanyja azt is elmesélte, hogy gyakran mondják nekik, hogy terjeszkedni kell. S noha varrógépet tudna még vásárolni, ahhoz varrónő is kell. Nem olyan egyszerű terjeszkedni, és a családias hangulatából is veszítene a műhely – véli.

A legnagyobb elégtétel számukra, amikor valaki elégedetten távozik az elkészült ruhadarabbal. Amikor azt érzi, hogy az tényleg az övé, és boldogan viseli. Van, hogy fotókat is küldenek nekik, a visszajelzés, visszacsatolás is megvan. És az új kliensek közül sokan azzal térnek be, hogy a komaasszonyuktól vagy szomszédjuktól hallottak róluk.

„Próbálunk az árakkal is a földön maradni, egyelőre sikerült is. Biztos, hogy Eiffel-tornyot nem veszünk, de megélünk ebből, és pár nap szabadság is belefér. Remélem, mire megyek nyugdíjba, már úgy átveszik a tudást a leányok, hogy az állja a helyét” – bólogat Judit, mire a nagylánya megjegyzi: „Anyu, te soha nem mész el nyugdíjba. Esetleg papíron, de úgyis mindig itt leszel majd.”