Bejárta a fél világot: több országban járt, mint amennyiben nem Kelemen Barna

Rekordszámba éppen nem megy, de semmiképp sem mindennapi, hogy valaki annyit utazzon, hogy elmondhassa magáról, hogy száznál is több országot bejárt. A marosvásárhelyi 47 éves Kelemen Barna nem sok olyan embert ismer Romániában, aki több országban lett volna, mint ő.

Barna nem azért utazik, mert „gyűjtené” a desztinációkat, egyszerűen vonzza az újdonság, s az egyik úti cél után beugrik a másik, s aztán a harmadik, negyedik.

Ráadásul mivel az utazás a legnagyobb álma, ezzel is foglalkozik: volt idegenvezető, utazásszervező, ma egy „nagykorú” utazási irodája van. Így aztán ha dolgozik, akkor is utazik, ha pedig pihenni, kikapcsolódásra vágyik, akkor is.

Az irodája tele van szuvenírekkel, a fűtőtestet a világ különböző országából származó hűtőmágnesek díszítik. Legtöbb nem is tőle származik, azoktól kapta, akik a segítségével utaztak.

Az ajándékok között ott van egy forgatható földgömb is. De azért nem úgy választja ki a következő célt, hogy rábök a glóbuszra. „Ennél azért jóval céltudatosabb vagyok, bár lehet, ki kellene próbálni egyszer ezt is. Engem folyamatosan vonzanak a desztinációk, így kiszemelem előre, jó idejében. Most a pandémia sok számításomat keresztülhúzta, de most is próbálok tervezni, csak finomabban.

– mesél utazós szokásairól Barna, aki sokszor meglepődik azon, hogy bizony nem mindenkit érdekel az úti cél, vagy hogy mennyire rábízzák magukat sokszor az utastársai, amikor egy-egy csoporttal megy. Sokan még azt sem tudják, hogy melyik tenger partján süttetik magukat épp, nemhogy az adott ország mekkora, és hol helyezkedik el.

Barna utazáshoz való vonzódása már gyermekkorában is megmutatkozott – legalábbis

arra biztosan emlékszik, hogy részt akart venni az összes megszervezett iskolai kiránduláson, nem akart kimaradni semmiből.

Nyilván ezek akkoriban mind belföldi kirándulások voltak. De már akkor rájött, hogy míg rengeteg embert befolyásol, hogy rosszul van a buszon, vonaton, az autóban, fél a repüléstől, vagy tengeribeteg egy hajón, ő akkor érzi igazán elemében magát, ha valamilyen járművön van. „Én is nehezen ültem fel először a repülőre, emlékszem, végigimádkoztam az egész utat, de aztán belejön az ember. Az a rengeteg repülés, a rutin megtanított arra, hogy most már nem pánikolok be turbulenciáknál, vagy ha viharba kerül a repülő, pedig volt olyan is, hogy azt hittem, az lesz az utolsó repülésem” – mutat rá Barna.

Amikor elkezdett utazni, akkor nagyon nehezen lehetett még külföldre menni. Abban az időben Csehszlovákia meg Magyarország lehetett egy turista célpontja, aztán amikor felszabadultak a határok, s lehetett kimozdulni, akkor is ki kellett menni először Budapestre, ha az ember el akart valahová utazni.

– eleveníti fel a több mint két évtizedes élményeket Barna, aki iskola és katonaság után dolgozott másfél évet egy autóalkatrészboltban, de aztán jött egy lehetőség egy utazási irodában, és le is csapott rá. Az életét ez változtatta meg igazán: három-négy hónap után ugyanis kapott egy lehetőséget Tunéziában, hogy idegenvezetőként dolgozhasson ott, aminek köszönhetően

több mint hat évet élt az arab országban úgy, hogy szezonkezdet előtt kiment márciusban, és csak novemberben tért haza.

„Én voltam az első idegenvezető, aki beszélt magyarul és románul, én tapostam ki az utat a többinek, aki utánam jött. Az emberek úgy képzelik, hogy könnyű ez a munka: napfény, tengerpart, pálmafák, jönnek a turisták, akikkel viccelődünk, kacarászunk, és eltelik. De nem erről szól. Amikor én kikerültem oda, akkor arról szólt az én munkám, hogy éjszakákon keresztül csináltuk a transzfereket, mert akkor jöttek a gépek, és nappal rohangáltunk harminc szállodába, hogy mindenkit meglátogassunk, hogy mindenkivel beszélgessünk. Én idegenvezetőnek mentem ki, aztán az idegenvezetők főnöke lettem, én szerveztem le a napi teendőket, én osztottam be a programokat, és bírtam néhány éven keresztül” – mondja Barna.

Rámutat, akkor kezdett igazán pénzt keresni, amiből meg tudta engedni magának, hogy kedvtelésből utazgasson, és kezdte az álmait valóra váltani, olyan desztinációkat célzott meg, amelyeket valamikor lehetetlennek, elérhetetlennek tartott. Például elment Balira, amelyet csak folyóiratokban látott addig, s mindig arról olvasott, hogy ez meg az a világsztár Balin vásárolt házat, vagy valamelyik luxusszállodában járt. „Elsők között sikerült eljutni Balira, mert nagyon akartam. utána akkor jött a többi is. Nem egyedül utaztam, hanem sokszor a két jó barátommal, Jakab Zsomborral meg Puskás Győzővel. Együtt is mentünk, meg külön-külön is.

– meséli Barna, aki Tunézia után rövid ideig Jordániában, majd az Egyesült Arab Emirátusokban, Dubajban volt idegenvezető, de már körvonalazódott az utazási iroda gondolata a mai üzlettársával, Jakab Zsomborral is. Mára pedig elmondhatja, hogy felnőttkorba lépett a közös utazási irodájuk, s Barna utazás iránti szerelme a megélhetése is lett.

Hogy hol járt a legtöbbet? Kelemen Barna úgy érzi, Európát lassan „kimerítette”, kevés olyan hely maradt, ahol nem járt volna. Az egyik ilyen Skócia, amely bár gyönyörű ország, talán a zord éghajlata miatt kerülte el eddig Barna. Elismeri,

utazásai során bizony jobban kedveli a napfényes, tengerparti helyeket, nagy kedvencei a pálmafák, bár a hegyeket is szereti.

Ami viszont nagyon befolyásolja, az az éghajlat, az időjárás: ha egy várost kell rónia egy héten keresztül, miközben reggeltől estig esik az eső, az őt kikészíti. „Én napimádó vagyok. Úgyhogy nekem kell, hogy süssön a nap, vagy legalább ilyen félig borús, félig napos idő kell legyen ahhoz, hogy jól érezzem magam. Tehát, hogyha mondjuk, hogy egy fél délutánt elrontja az eső, vagy két napot esik az egy hétből, az még belefér. De ha folyamatosan rossz, ködös, párás, zimankós idő van, akkor azt nem szeretem” – ismeri el.

Kedvenc földrésze Ázsia. Európán kívül ott járt a legtöbbet, vonzódik az ottani kultúrához, az emberekhez.

A sors iróniája, hogy egy olyan földrész a kedvence, ahol főként halakat, tengeri herkentyűket és rizset esznek, Barna pedig semmit sem eszik, ami vízből van, sem halat, sem semmiféle tengeri herkentyűt, ráadásul a rizs sem a kedvence. Ennek ellenére Ázsiát úgy ahogy van, imádja, a 102 bejárt országból is kedvencének Thaiföldet nevezné, ahol már tizenkétszer volt, és sohasem dolgozni ment. „Thaiföld az ezerarcú mosoly országa. Én nagyon szeretem azért, mert nagyon jó a klíma, az emberek nagyon kedvesek, soha nem tudsz unatkozni, mindig találsz magadnak valami újdonságot, millió a kiaknázatlan lehetőség abban az országban. És van egy ilyen szabadságérzetem ott, hogy senki nem foglalkozik a másikkal, az lehetsz, ami vagy, nem nézik, hogy vagy felöltözve, nem kell viselkedni” – sorolja kedvenc országának előnyeit.

Nagy meglepetés volt számára Burma, a mai Mianmar, ahová még az utazásai legelején jutott el, és sokkolta, hogy mennyire másként élnek az emberek, hogy milyen kevésből élnek mennyire boldogan. Szinte semmijük sincs, mégis önzetlenek és barátságosak tudnak lenni. Rossz élményeiről is kérdezném a világutazót, de erről nem nagyon tud mesélni. Állítja, neki nem igazán voltak rossz tapasztalatai, még akkor sem, ha ilyen sokat utazott. Persze, vele is megtörtént, hogy lefújták a járatot, vagy sokat késett a járat, vagy mondjuk nem olyan volt a szállás, mint ahogy elképzelte, de ezeket nem tartja tragédiának.

Leginkább olyan nehézségekről tud beszámolni, hogy Oroszországban vagy Kínában mennyire nehéz volt tájékozódni, mert nem beszélnek angolul, illetve az írásmódjuk is más.

Bár sok „veszélyes terepen” is volt, ilyen szempontból sincsenek rossz tapasztalatai. Amikor Rio De Janeiróban volt, azzal riogatták, hogy a világ legveszélyesebb városa, hasonlóképp készítették fel Fokvárosra is, de a marosvásárhelyi utazó nem érezte magát veszélyben egy percig sem. Fóbiái sincsenek, így tudott Tunéziában élni, ahol a szarvasvipera vagy a skorpió napi rendszerességgel fordult elő. Voltak izgalmas kirándulásai is ilyen szempontból:

Peruban, amikor az Amazonas környékén jártak, az idegenvezető egy vékony pálcával „csalogatta” elő a tarantulát, vagy Madagaszkáron egy anakonda lógott a feje fölött, amikor éjszakai állatlesre mentek, még olyan is volt, hogy Kenyában majdnem rálépett egy krokodil fejére.

„Izgalmas dolgokat tényleg átéltem, de konkrét veszélyt nem éreztem soha. Igaz, én nem vagyok visszafogott, de túl bevállalós sem, próbálom megtalálni a középutat.”

A 47 éves utazó áprilisban éppen a századik országként látogatta meg Panamát, utána pedig még egy Azerbajdzsán és Grúzia is „becsúszott”.

– fogalmazza meg. Úgy véli,

a világ 195 országából 102-t látott, elmondhatja magáról, hogy a fél világot bejárta, de a másik fele még előtte van.

„Nekem nagy elégtétel, hogy sikerült olyan helyekre eljutni, amiről csak álmodoznak egyesek, sőt, még én is csak álmodoztam. De mindig van bennem egy kíváncsiság, hogy újat és újat akarok látni, megismerni” – vallja be. S kapásból már sorolja is, hogy látni szeretné még a Francia Polinéziát, el szeretne jutni Hawaiira, de érdekli Chile, Kolumbia és Ecuador is, több afrikai államot is kinézett magának, Namíbia, Ghána, Szenegál – látni szeretné a Viktória-vízesést, a nagy vízesésekből csak az maradt ki számára. Ruanda, Uganda is érdekli, mert látni szeretné a gorillákat úgy, ahogy vannak a természetes környezetükben. „Nincs határ, nincs ilyen kitűzött cél, hogy akkor még ötvenet, még százat, nem akarok senkinek semmit bizonyítani. Egyszerűen egyfolytában ki vagyok szomjúhozva az újra, az hajt. S ha az egészségem megengedi, akkor megyek” – zárja beszélgetésünket a világutazó.