Lehajolni azokhoz, akikhez nem hajol le senki

Ezt a történetet már sokszor hallhattuk. Megszületik a család sokadik gyermeke, akit elhagynak, nevelőszülők nevelik, sok esetben elkallódik, jó esetben tanul, szakmát választ. A csíkbánkfalvi Kalányos Ottó egyike azon kevés kivételnek, aki nagyot álmodott, és azt valóra is váltotta. Az ő története eltér a hagyományostól.

„Sem az általános, sem a középiskolában nem éreztették velem, hogy én más vagyok, de ez bennem sem tudatosult. Tulajdonképpen a teológiai képzés során erősödött meg bennem a nemzetiségi öntudat, az, hogy én cigány vagyok, de az is, hogy a gyökereimet fel kell vállalnom, és erre büszke is kell lennem. Abban a periódusban akadtak nehézségek, amelyekkel szembe kellett néznem, ugyanis számomra és a körülöttem élők számára mindaddig fel sem vetődött az a kérdés, hogy én cigány vagyok-e vagy magyar. A teológián, mivel ritkaságszámba ment maga az a tény is, hogy egy cigány fiatalember ott tanul, felfigyeltek rám, aminek volt pozitív és negatív vetülete is. De mindezért ma már hálás vagyok, hiszen ezáltal megismertem önmagamat, a gyökereimet, amikre büszke vagyok. Ma már elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok” – magyarázza csillogó szemekkel. Igen, így ma már derűsen tud beszélni arról, hogy ki is Kalányos Ottó.

Alig 26 éves. Azt mondja, az ő élete csodák sorozatából tevődik össze. Megszületett, elhagyták, sőt még az orvosok is lemondtak róla, mert súlyos beteg volt.

„Azt mondták, ha ez a gyermek megéri a holnapot, akkor az lesz maga a csoda. Megértem a holnapot, de a holnaputánt is, és nevelőszülőkhöz kerültem Bánkfalvára, ahol három éves koromig lehettem. Ide sokat járt egy svájci nő, aki egy alkalommal, amikor megérkezett és meglátott, ahogy ott ülök egy sarokban, megsajnált, és azt mondta, ezt a gyermeket támogatom, csak szerezzenek neki nevelőszülőket, ne engedjék nevelőotthonba. Ő ma már a keresztanyám. Járt a családhoz egy néni tejért, egy alkalommal kiszaladtam a szobából a konyhába hozzá, átöleltem, s azt kérdeztem, hogy néni, néni, engem mikor visz el. Úgy elültettem ezt a gondolatot a fejébe, hogy ez a néni aztán egy alkalommal a tej helyett engem vitt magával. Ő nevelt fel, ő az én anyukám. Érdekes, mert öt anyuka jött, hogy nézzen meg, egyiknek cigány voltam, a másiknak vézna, a harmadik azt mondta, hogy jaj, ha hazaviszem ezt a gyermeket, megüt az uram. Ezért is tartom csodának, mert egy nagyon egyszerű asszony vett magához, akinek tizenegy gyermeke volt, igaz, akkor ők már nagyok voltak, egy gyermeke volt otthon, akivel én együtt nőttem fel” – eleveníti fel, miközben számbaveszi az életében bekövetkezett csodákat.

Szeretettel, tisztelettel beszél nevelőanyjáról, annak egyszerűségéről, alázatosságáról, arról az asszonyról, aki miután férjét eltemette, gyermekeit gyermekotthonba volt kénytelen adni. Persze, hogy megszólták a faluban, amikor a kis árva gyermeket magához vette, de Ottó szerint talán ezzel a cselekedetével akarta megmutatni a jó Istennek, az embereknek, hogy ha adottak a megfelelő körülmények, akkor egy gyermeket igenis fel tud nevelni.

Szintén csodaként emlegeti Ottó, hogy a papi hivatást választotta. Kacagva meséli, már óvodás korában is azt játszotta, hogy ő pap, aztán ez a játék egyre erősebb elhatározássá vált benne, s bár próbálkozott egy kis kitérővel, végül mégiscsak ezt a hivatást választotta. Pedig nem sokan hittek benne – ismeri el –, s kapott bizony megjegyzéseket is. Volt, aki a faluban azt mondta, ha Ottó pap lesz, akkor ő lesz a pápa.

Hetedik osztályos voltam, amikor rájöttem, hogy tanulnom kellene, ez így nem lesz jó. Kicsit igaz, hogy késő volt, de csak jól alakult az utam. Csíkszeredában a művészeti iskolába próbálkoztam a zene osztályba bejutni, de nem sikerült, és maradt gyermekkorom álma, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium. Én ezáltal is megtapasztaltam, hogy mit jelent az Isten akarata”.

Aztán időközben vér szerinti anyját is megismerte, bár azt mondja, akkor még várt volna erre a pillanatra. „Jöttek a gyermekvédelemtől, hogy Ottóka, meg kellene látogatni édesanyádat. Nem akartam, nem voltam rákészülve, de elém tettek egy fényképet, itt van, tessék, ő az anyád. Meglátogattam őt a Kászonokban, és ott szembesültem először azzal, hogy igazából ki is vagyok. Nekem hála van a szívemben, hiszen édesanyám életet és lehetőséget adott. Ha magával visz, ma nem beszélgetnénk. Megismerkedtem anyukámmal, és kaptam egy lelki békét. Talán akkor tárult ki az a kapu, ahol esetleg rejtőzik minden ember gyökere. Ez a gyökér megedződött, és így tudok most örömmel és békével beszélni arról, hogy ki vagyok”. Tizenheten vannak testvérek, a családból a hetedikes Emmával tartja a kapcsolatot, büszkén mutatja a videófelvételt, amin Emma verset szaval a primicián, azaz az első miséjén. „Okosabb, mint én amilyen voltam” – jegyzi meg nem kis testvéri büszkeséggel.

És a gyökerekhez való ragaszkodás indította el Ottót egy, számára igen fontos úton, a cigánypasztoráció útján, így már teológiai tanulmányai alatt két gyakorlati félévet töltött Sepsiszentgyörgyön, az őrkői Mária, a világ királynője plébánián. „Ha én cigányként nem állok a saját népem mellé, hiába várom el a magyar paptól, hogy jöjjön és támogassa a mieinket. Kijelentem bátran, hogy kicsit haragudtam a cigány származású papokra, mert úgy éreztem, nem tartják a népük sorsát szívügyüknek, de később rájöttem arra, hogy ez sok mindentől függ. Én jól megtalálom a hangot a fiatalokkal, és ez sokat segít ebben a munkában” – magyarázza.

Őrkőn önkéntes csoportokat, különböző szabadidős tevékenységet szerveztek a gyerekeknek, fiataloknak. Elérték azt – magyarázza –, hogy a gyerekek iskola után nem az utcán csavarogtak, hanem részt vettek a tevékenységekben, és nem élelemért mentek oda, hanem a tudásért. És Ottó tulajdonképpen ebben látja a továbblépést is.

Határozottan vallja, az energiát azokba kell belefektetni, akiben meglátjuk a szikrát. Azokat kell kiemelni, akik tanulni akarnak, akik meghallják a hívó szót. A cigánykérdést nem szabad egységesen nézni – hangoztatja.

„Nem várhatom el, hogy a közösségből valaki felismerje, hogy egy gyermek szépen énekel. De ha én felismerem, akkor felelősséggel tartozom érte, nekem megadatott a lehetőség, hogy támogassam, segítsem őt. Meg vagyok győződve, hogy az alcsíki kerületben sok olyan, nevelőszülőknél nevelkedő cigány fiatal van, akivel együtt lehet dolgozni. Én hiszek bennük, őket akarom megszólítani” – magyarázza lelkesen.

Mert Kalányos Ottó hatalmas feladatot kapott. Mindamellett, hogy augusztus 1-től a csíkszentkirályi plébánia segédlelkésze, az Alcsíki Főesperesi Kerület cigánypasztorációs lelkészévé nevezték ki. „A megbízatás nem lesz könnyű, de képes vagy rá, és nem foglak magadra hagyni” – Kovács Gergely gyulafehérvári érsek ezen szavai egy életre belevésődtek a fiatal segédlelkész szívébe.

Minden ember életében akadnak olyanok, akik egyengetik útját. Kalányos Ottó útját is sokan egyengették, sokan hittek ebben az „egyszerű, vézna, buta, kicsi cigány gyermekben”. Ma már ő is segíteni akar, lehetőséget adni másnak a fejlődésre, lehajolni azokhoz, akikhez nem hajol le senki.