Nők a hadseregben: édesanyák, feleségek, katonák

Nők. Édesanyák. Feleségek. Van köztük főtörzsőrmester, közkatona, hadnagy, tizedes. Csinosak, diszkréten sminkeltek, jól mutatnak az egyenruhában. Elkötelezettek hivatásuk iránt. A csíkszeredai, Virgil Bădulescu tábornok nevét viselő 61. Hegyivadász Dandár kötelékében mintegy száz nő szolgál, a közelgő nők nemzetközi napja apropóján is közülük néggyel beszélgettünk.

Monica Stoica törzsőrmester a Tatros völgyében, a Bákó megyei Kománfalván született. Csíkszeredában 2007-től él, a hadseregnél pedig 2009-től dolgozik, első állomáshelye Sepsiszentgyörgy volt, majd a hargitai megyeszékhelyre helyezték. Hogy miért is választotta a katonai karriert? Talán maga sem tudja pontosan – mondja nevetve. „Azt hiszem, valahol a tudat alatt érlelődött az bennem, hogy a katonaságot válasszam. Végül is ennek így kellett történnie, hiszen a családunkból senki sem szolgál a hadseregnél. Nagyon szeretem azt, amit csinálok, de nem mondhatom, hogy örök életemben arra vágytam, hogy katona legyek” – magyarázza. Már több mint tíz esztendeje tartozik a katonaság kötelékébe, de egy percig sem bánta meg e döntését. Igazából jogász végzettsége van – fűzi hozzá –, az egyetem elvégzése után adódott egy olyan lehetőség, amit kár lett volna kihagynia. „Most itt vagyok, és nagyon elégedett vagyok a munkámmal.”

A katonai egységen belül mindenkinek megvan a feladata, mindannyian tudják, mi a dolguk – hangsúlyozzák beszélgetőpartnereim, miközben mosolyogva szabadkoznak, nem árulhatnak el konkrétumokat feladatkörükről. A 38 éves Monica egy 15 és egy 8 éves gyermek édesanyja, férje is a hadseregnél dolgozik, de azt gyorsan leszögezi, korántsem ezért választotta a katonai hivatást, igaz, már férjezett volt, amikor e mellett döntött.

És amikor a munkahelyeden értékelnek, akkor jó helyen vagy. Nagyon szívélyesen fogadtak, és hamar befogadtak. Mi a hadseregnél nagyon összetartók vagyunk, jól egyezünk, és sosem szült konfliktust az, hogy valaki nő vagy férfi. Én itt nagyon szeretem, hanem már továbbálltam volna, hiszen azt vallom, a legfontosabb az életben, hogy szeresd azt, amivel foglalkozol” – hangsúlyozza.

Mint megjegyzi, bizony a katonai karrier szigorú szabályokkal és olykor lemondásokkal is jár. Megtörténik – fűzi hozzá –, hogy az ünnepeket a családtól távol kell tölteni, de ha ezt elfogadja az ember, ha képes áldozatot hozni munkája érdekében, akkor „katonának teremtették”. „Nem mondhatom, hogy könnyebb helyzetben vagyok, mert a férjemnek is katonai karrierje van. Nem, sőt, hiszen alkalomadtán mindkettőnknek áldozatot kell hoznunk a munkánk érdekében, de ilyenkor nagy segítségünkre vannak a nagyszülők, akik vigyáznak a gyerekekre” – magyarázza.

S ha már a gyerekekre terelődött a beszélgetés, arra is kíváncsi voltam, hogy miként tudja összeegyeztetni a családi életet, a gyermeknevelést a karrierrel egy törzsőrmester.

Persze néha nehéz, de ha szereted a munkádat, a nehézség eltörpül. A gyerekeink nagyon büszkék ránk, az hogy ők majd a nyomdokainkba lépnek-e vagy sem, kiderül” – mondja.

Maga is érzékeli, hogy ma már nem lepődik meg senki, ha egyenruhást lát, azon meg végkép nem csodálkoznak az emberek, ha katonanőkkel találkoznak, hiszen a televízióban vagy az utcán látott katonai parádékon megszokták a nők látványát is. „Az évek során mi, nők nagyon sok akadályt le tudtunk küzdeni, s az, hogy bekerültünk egy olyan világba, amelyet többnyire a férfiak uraltak, sok mindent elárul rólunk, nőkről. Azt hiszem elég erősek vagyunk ahhoz, hogy bármit megtegyünk. Ha meg valaki elég erősen szereti a hazáját, mert bizony ez is fontos, és bizonyos élethelyzetekben áldozatokat is képes hozni a munkájáért, akkor nyugodt szívvel választhatja a katonai karriert” – mondja mosolyogva.

Öt éve dolgozik a rendszerben Florina Cîrjescu , aki alig egy hónappal a sikeres érettségi után jelentkezett a katonasághoz. A csíkszeredai születésű nő Râmnicu Vâlcean végezte el a négyhónapos alapképzést.

Kezdetben a szüleim nem támogattak ebben, azt mondták, nem nekem való, egy nőnek nincs keresnivalója a katonaságban, nem fog sikerülni, de bebizonyítottam nekik, hogy igenis sikerülni fog, és helyt tudok állni. Nagyon szeretem itt” – mondja lelkesen a 25 éves tizedes.

Férje főhadnagy, őt már a hadseregnél ismerte meg, egy két és fél éves kislány szülei, és van egy igen szigorú szabályuk, amelyet mindketten maradéktalanul betartanak:

a munkahelyi kérdések a munkahelyen maradnak, a család család marad.

„A munkahelyen mindenki végzi a saját feladatát, megtörténik, hogy találkozunk a szünetekben, vagy együtt érkezünk, s együtt megyünk haza. Ha meghúzod a határokat, és betartod a közösen hozott szabályokat, akkor a családi életed is kiegyensúlyozott lehet. Én nagyon büszke vagyok magamra, volt egy álmom, és azt önerőből elértem. Szeretnék előrelépni a ranglétrán, van erre lehetőség, ha továbbtanulok.” 

Nevetve mondja, most már a szülei is belenyugodtak a döntésébe, büszkék is rá. „Egy szavam sem lehet a férfikollégákra, nem tesznek különbséget köztünk, ha valakin észreveszik, hogy segítségre van szüksége, azonnal segítenek, de ugyanakkor sokszor dicsérnek is, amitől magabiztosabb lettem. Egymástól is sokat tanulunk.”

Alina Jitaru közkatona a Csíkszeredához közeli Balánbányán született, férje is a hadsereg kötelékében dolgozik. Érdekes az ő története, már ami a katonai hivatás választását illeti. „Egy alkalommal részt vettem a hadsereg által szervezett Nyitott kapuk rendezvényen Csíkszeredában, és nagyon tetszett az, amit akkor láttam.

– meséli az alig két évvel ezelőtt történteket.  „Rád jól emlékszem, téged láttalak, és amit láttam, az nagyon tetszett” – mondja a mellette ülő kolléganő felé fordulva, aki láthatóan meglepődik ezen, hiszen mindmáig fogalma sem volt arról, hogy milyen hatással volt néhány éve Alinára.

A döntést követően az akkor a harmincas évei elején járó nő Segesváron vett részt a négyhónapos alapképzésen, majd ezt követően egy évet a segesvári katonai alakulatnál teljesített szolgálatot, végül visszatért Csíkszeredába. Hogy támogatja-e családja? Amíg ő egy évet volt a segesvári szolgálatban, addig férje gondoskodott idehaza a most kilencéves gyermekükről. „Ez is egy olyan áldozat, amit a rendszer megkövetelt tőlünk” – jegyzi meg. Büszke az eredményeire, arra, hogy nyolc testvérének példát mutat. A bajtársias szellem az, ami számára meghatározó a hadseregben, nagyra értékeli a férfi kollégák segítőkészségét, de azt is, „ha valamiben mi, nők segíthetünk, azt is elfogadják”.

„Testvéreim közül én vagyok a legnagyobb, és hogy lány létemre a katonai hivatást választottam, édesapám nagyon büszke rám. Még van egy testvérem, aki fontolgatja, hogy a nyomdokaimba lép, ha így dönt, én mindenben a segítségére leszek, mondtam is neki, hogy még a fizikai felkészülésben is segítek, mert nem könnyű ide bejutni.

– mondja nevetve.

„Egészen tizenkettedik osztályig én egyáltalán nem akartam katona lenni. Akkor azonban a fiútestvérem felvételt nyert a hadsereghez, és nagyon sokat panaszkodott édesanyánknak, hogy milyen nehéz. Az utolsó száz méteren döntöttem el, hogy én is ezt a hivatást választom, csakhogy bebizonyíthassam neki, hogy nem is olyan nehéz. Az erőnléti része nem volt nehéz, a sportprogramokat maximálisan teljesítettem, hiszen kislánykorom óta sportolok, de a négyhónapos képzés első időszakában nagyon nehezek voltak a programok, a hajnali ébresztők. Na de manapság már mi könnyű? Ha azzal foglalkozol, amit szeretsz, végül nem a nehézségekre fogsz emlékezni. Lassan megszokod a fizikai erőnléti programokat, a szigorú szabályokat. Én is megszoktam, és most már azt mondom, hogy megérte” – mondja a Bákó megyei Ágas településről származó Roxana Matei főtörzsőrmester. És mivel a családból ő már másodikként választotta ezt az utat, szülei is maximálisan támogatták döntésében.

Rend, fegyelem, pontosság és kölcsönös tisztelet – számára ebben rejlik a hadsereg varázsa.

Az ő férje nem dolgozik a katonaság kötelékében, de maximálisan támogatja. Mit is tehetne mást? Hiszen már katonaként ismerkedtek meg – árulja el. Bár egy kívülálló számára lehet, hogy szigorúnak tűnnek bizonyos szabályok, azok azért betarthatók – jegyzi meg. S ha már nőkkel beszélgetek, megtudom, hogy sminkelhetnek ugyan, de csak diszkréten, nem használhatnak harsány színeket, a hosszú hajat kötelező módon copfba kell kötni, de viselhetnek gyűrűt és fülbevalót is. „Egy nőnek ápoltnak kell lennie” – fűzi hozzá cinkos mosollyal.

– mondja határozottan.

S mint szavaikból kiderült, bár a mindennapokban is figyelnek rájuk férfikollégáik, március 8-án, nőnapon még nagyobb odafigyelésben van részük. „Hogyne ünnepelnénk, minden márciusban megünneplik a nőket, és ez nagyon jól esik” – mondják nevetve.