Titkos világ, ahova lehajolni kell

A Marosvásárhelytől tizenöt kilométerre fekvő Mezőpanit egyik „meseházikójában” lakik a mindig mosolygós Borbély Mária, aki huszonöt éve költözött ide férjéhez szülőfalujából, a Kolozs megyei Bálványosváraljáról. Virágos- és veteményeskerttel, gyümölcsfákkal szegélyezett udvaros házában fogad, hisz júliusban bezárt az óvoda, így szabadságát tölti otthon.

Három gyerekünkkel érkezünk, akiket tárt karokkal fogad, és pár perc alatt már ott segítenek neki a lányok a konyhában a vendégváró asztalterítésben. Sok kisgyerek Marika dadusa, akárcsak a legtöbb óvodai dajka az óvónő mellett kulcsszereplője az óvodai életnek. Nem túlzás a szürke eminenciásokhoz hasonlítani értéküket, hiszen a háttérben maradva olyan fontos szerepet töltenek be gyerekeink életében, amelyről a legtöbb szülőnek talán fogalma sincsen.

Marika dadus tíz éve lépett be ebbe a világba, amelyről sose gondolta volna, hogy ennyire gazdag és kifürkészhetetlen, hisz az ember legnagyobb kincsei között jár-kel egész nap. Kezdetben kántornő volt a szülőfalujában, Bálványosváralján, majd miután férjhez ment, Mezőpanitba került, ahol bolti eladóként dolgozott, de egyszer jött egy „sorompó” az életébe, nem tudta merre vegye az útirányt – emlékszik vissza. „Az időseket is nagyon kedveltem, és nem tudtam, merre induljak. Úgy tíz éve egy kedves barátnőm kijött hozzám augusztus utolsó napján, megfogta a kezem, és azt mondta, neked az óvodában van a helyed, és szeptember elsején már az óvodában voltam. Hálás vagyok Istennek, hogy a Stefánia napköziotthonba vezetett, hisz mindig olyan óvónők közt voltam, akiket testvéreimként szeretek és tisztelek” – idézi fel a dadus az óvoda világával való első találkozását.

Meggyőződése, hogy ahogy a felnőtt számára fontos a szeretet megtapasztalása, hogy abból merítsen energiát a mindennapokban, ugyanúgy a gyerekek számára is ez a legfontosabb.

„Ajándékba kaptuk Istentől a mosolyt és az ölelést, és ezeket kell megosztanunk a gyerekekkel. Csodálatos ez a gyerekvilág, de fentről nem lehet bekukkantani, csak akkor, amikor leülsz melléjük a padlóra, és nagyokat kacagsz velük. Hány mosoly, ölelés jut a dadusnak ilyenkor!” – mondja Marika dadus, aki nagyon közvetlen kapcsolatot ápol minden óvodásával. Ott a padlón vagy játszószőnyegen ülve megmutatja nekik a falusi életet, fotókat néznek együtt a csibéiről, a virágairól, hisz tudja, ettől is gazdagabbak lesznek a kicsik, akiknek minél több mindent kell átadni magadból, mert ebből töltekeznek ők is.

Nem könnyű az óvodai dajkák munkája, hisz minden reggel hajnalban kelnek, hogy hat órára beérjenek az óvodába, ők érkeznek meg először. Marika busszal ingázik reggelente, de ő a buszra is mosolyogva ül fel, hisz annyi történettel és kedves emberrel találkozik közben – meséli. Az óvodában töltött nyolc óra alatt rengeteg döntést kell meghoznia, és azonnal reagálnia, hisz van, akinek pelenkát kell cserélni, van, akinek feneket kell törölni, másoknak öltözködni kell segíteni, de a levest is neki kell kitennie, a kis taknyos orrokat is neki kell megtörölni, ágyat kell vetnie, és még sorolhatnánk a rengeteg teendőt, ami a dadus munkájához tartozik. A hivatalos munkaköri leírásban nem szerepel a tánc és a mókázás, de számára az is belefér a napi teendők közé.

Kérdésünkre, hogy tapasztal-e különbséget a mai gyerekek és az ezelőtti generáció között, amikor az ő fiai voltak kicsik, kifejti, nincs két egyforma gyerek, és nincs két egyforma óvodai csoport sem. Úgy érzi, a mai gyerekek sokkal kreatívabbak, és nagyon sok minden van a tarsolyukban, talán a telefonnak, tévének köszönhetően. Ugyanakkor a televízió negatív nyomot is hagy az életükben, sokszor jöttek úgy gyerekek óvodába, hogy sírtak reggel a fáradtságtól, mert azelőtt való nap éjfélig engedték őket tévézni.

„Nagyon fontos az időben való lefekvés. Amikor reggel a gyerek fáradtságtól dühösen megfogja a széket, hogy odacsapja a földhöz, akkor meg kell fogni őt, le kell ülni vele, és meg kell kérdezni, hogy mi történt vele tegnap? A lelki gondozás is hozzátartozik a dadus munkájához, és ha leereszkedik a dadus az ő szintjükre, akkor bevezetnek a világukba” – részletezi Marika dadus. Akár fájdalom, öröm, szerelem, mindent megosztanak, ha tényleg kíváncsiak rájuk a felnőttek. Volt olyan, hogy odajött hozzá egy gyerek, és elárulta, hogy szerelmes a pajtásába, majd látta azt a kis harmat-szerelmet, ahogy kibontakozik közöttük. De vannak civakodások is, és tőlük tanulja a dadus is, hogy hogyan kell kezelni ezeket.

Sokszor hatalmas párviadalok vannak a fiúk között, de pár percre rá, már közelednek egymáshoz, és önfeledten együtt játszanak” – teszi hozzá.

Nagyon fájdalmas időszak volt a járványban gyerekeket fogadni. Maszkban kellett a legkisebbet is fogadni, és így hosszabb folyamat volt számukra is megszeretni az óvodát – idézi fel az elmúlt tanévkezdést. „Néha egy-egy másodpercre levettem a kicsik előtt a maszkomat, mosolyogtam egyet nekik, és tettem is vissza, mert tudtam, hogy fontos. Fájdalmas volt így fogadni őket.

Nehéz időszak volt, nem hiába vagyunk úgy teremtve, hogy lássuk egymás arcát, hisz az a lélek tükre, és ez nagyon fontos a gyerekeknek” – mondja. De hozzáteszi, nagyon hamar megszokták a gyerekek az új helyzetet, ahogy megszokták azt is, hogyan kell egyesével vonulni.

Marika dadus minden nap megtapasztalja, hogy a gyerek szeretet-mércéje az idő. Nem a nagy ajándékok, hanem az, hogy a felnőtt idejéből mennyit ad át neki. „Olyan sokszor gondoljuk, hogy a nagy és drága ajándékok teszik őket boldoggá, de ez nem így van. Nemrég az egyik román csoportba tettek be hirtelen, mert az óvónőnek el kellett lépnie. Bementem, és a húsz gyerek harminc felé szaladt, kiabáltak, sírtak. Akkor pillanatok alatt kellett döntenem, a jobb kezemben volt egy tekercs konyhai papírtörlő, leszakítottam egy darabot, megcsavartam, egy masni lett belőle, és az orromhoz tettem, úgy ugráltam oda a gyerekekhez, és hatalmas hahotázás, kacagás lett belőle. Majd egész napra a mellemre tűztem azt a kis papírmasnit, hogy jelezze, elég egy ilyen kis semmiség, hogy a gyerek felszabaduljon, kacagjon” – meséli el nekünk legutóbbi tapasztalatát a gyerekekkel való munkájáról.

Úgy érzi, hogy a saját gyerekeivel ő is még több önfeledt időt tölthetett volna, legyen szó tócsába való ugrálásról vagy bármilyen egyszerű dologról, mert ezek olyan mélyen belevésődnek a gyerekek szívébe, hogy nem lehet kitörölni onnan. „Az egyik kis ovisom mondta utolsó héten, amikor arról beszéltünk lefekvés előtt, hogy ki mit szeret a másikban, hogy te,

Történnek bakik, és a felnőttek tényleg sokszor túl nagy dolgot csinálnak ezekből, nem szabad a kis problémákat felfújni” – tanácsolja Marika dadus.

Hozzáteszi, a gyerekek pont ezért mernek olyan mély dolgokat megosztani velük, mert közel kerülnek egymáshoz. Eleinte nem is akarták őt más szerepben látni, csakis az ő dadusuk szerepében. Amikor Marika anyósa meghalt, másnap elérzékenyült a csoportban, és sírni kezdett. Akkor odagyűltek köré, és ámulva mondták, hogy nézzétek, a dadus sír. Majd mesélt nekik a családjáról, a felnőtt fiairól, és még jobban megnyíltak neki a gyerekek.

Ez az őszinte világ, ahol nincs határ, nincsenek titkok, és én ebbe léptem bele. Nem baj az, ha látják a gyengeségeinket, bukásainkat, azt is elmondom nekik, hogy azért a szüleik szeretik őket” – mondja.

Határozottan állítja, a szeretetet nem lehet túlzásba vinni, mert ebből táplálkoznak a gyerekek, akiket sokat kell dicsérni. „Sokat segítettek a mostani nagycsoportosok az asztal leszedésben ebédek után, megdicsértem az egyiket, és ezt meghallotta a másik gyerek, és ő is kérte, hogy dicsérjem meg. Vagy lefekvéskor megpusziltam az egyik gyereket – még amikor lehetett –, és az összes felemelte a fejét, hogy menjek körbe a puszimmal” – emlékszik vissza Marika.

A „szeretlek” szót sem lehet elégszer kimondani, sokszor kell nekik hangsúlyozni.

Hozzáteszi, milyen bölcsen van megalkotva a világ, hisz mennyire lenyűgözi a felnőttet, amikor a kisgyerek azt mondja neki, hogy szeretlek, mert annyira őszintén pattan ki belőle ez a szó.

A marosvásárhelyi óvoda dadusa jól tudja, minden gyerek más, és hagyni kell, hogy mindegyik azzá formálódjon, akit Isten látni akar bennük. „Sokszor egy virágcsokorhoz hasonlítom őket, hisz nincs két egyforma gyerek, ahogy két egyforma virág sem, és az ibolya nem akar kardvirág lenni, ahogy a kardvirág sem akar ibolya lenni. Kifürkészhetetlen a világuk, és minden gyerek külön nagy kincs” – vallja a dadus, aki még mindig nagyon sokat tanul a legkisebbektől, és ezt nem is szégyelli bevallani.

„Egyik óvodásomnak a szülinapja volt nemrég, másnap az egyik gyerek elmondta a szülinaposnak, hogy olyan csípős volt az étel, nem tudott enni belőle. A kislány pedig erre azt válaszolta, hogy ő pont azért szereti, majd karon fogta, és együtt bementek a csoportszobába játszani. A felnőttek teljesen másként reagálnának hasonló helyzetben, hisz ha valaki azt mondaná a másik szülinapján, hogy nem ízlett az étel, akkor mennyit forgatná az agyában azokat a mondatokat, és belelátna olyat is, ami nincs is ott. A gyerekektől sokat lehet tanulni” – vallja a Stefánia óvoda Marika dadusa, majd körbevezet bennünket a veteményeskertjében, és közben a tőle megszokott mosollyal mesél a gyerekeknek mindenről, ami útjába kerül.