A huszárbecsület nem játék

Erőt, tisztességet ! – csendül fel március 15-én a huszárköszöntés. A daliás lovas huszárok látványa szívet és lelket melengető, nélkülük tán a megemlékező ünnepségek is sivárabbak lennénk.

„Tizenkét évvel ezelőtt alakítottuk meg a huszáregyesületünket. Ma is jól emlékszem, hazaérve, nagy boldogan belépek a házba, és mondom: drága feleségem, megalakítottuk a 14. Székely Huszár Hadosztály ezredét. Hányan voltatok, kérdezi. Hárman. Na de elindultunk.

– eleveníti fel a kezdeteket a huszáregyesület kapitánya.

Beszélgetésünk során kiderül, gyerekkorának egyik meghatározó élménye nyomán tudatalattiban tulajdonképpen egész életében huszárnak készült. „Már huszár voltam, lovagoltunk valahova, és belegondoltam, hogyan is lettem én huszár, és akkor csodák csodája beugrott egy kép: hétéves gyermek vagyok Csíkszentmihályon. Nagyapámékkal egy udvaron laktunk, ő magyar, kakastollas csendőr volt, és minden este mesélt. Nagyanyám, aki 1895-ben született, első osztályban tanult egy verset, és azt nekem elszavalta: »Ha megnövök, huszár leszek, oldalamra kardot kötök, kivágtatok a síkra…« Negyven évre rá én ettől lettem huszár” – meséli ma is kicsit elérzékenyülve.

Március 15-e egy huszárnak az év legnagyobb eseménye

– mondja Szőcs Elek, és huszárkapitányos büszkeséggel mesél a csatákról, a huszáréletről, a huszárok bátorságáról és hazaszeretetéről. „Manapság mi már felkiáltójelek vagyunk a magyarság nemzeti öntudatán. Nagy felelősség ezt a ruhát magadra ölteni. Ha rajtad van az egyenruha, akkor te nem János vagy Pista vagy, hanem magyar huszár. A huszárbecsület kötelez, és mi igyekszünk ennek megfelelni. Régen, ha egy huszár valami olyan súlyos dolgot művelt, amivel a huszárbecsületét sárba taposta, akkor a pisztolyt a kezébe adták, és azt mondták: védd meg a huszár becsületét” – mondja.

A március 15-ei ünnepségeket megelőző napokban a huszárok történelemórákat tartanak iskolákban, óvodákban. „A legnagyobb csata az, amikor száz ragyogó szemű gyermeknek mesélhetünk. Párbajozunk előttük, megfogják a kardot, nagy élmény nekünk is. Évekkel ezelőtt éppen egy vidéki óvodába mentünk be, meglepődtek a gyerekek, s egyikük odasúgta a másiknak, hogy te, ezek kalózok. Viszont amikor jöttünk el, már úgy köszöntek, hogy Erőt, tisztességet. Az az egy óra meghozta gyümölcsét. Mi ezt nagyon komolyan vesszük. Ma a közönyösség ellen kell harcolni, ebben a globalizált világban olyant kell letenni az asztalra, ami a magyar szíveket megmozgatja, és érezni azt a csodálatos mondatot, hogy magyarnak lenni büszke gyönyörűség. Hiszen ha van nemzeti öntudatod, tartásod is van” – mondja határozottan.

Szőcs Elek úgy beszél az egyenruháról, mint legnagyobb kincséről,

és csillogó szemekkel emlegeti kisunokáját, aki a saját huszárkardjával alszik, és már most huszárnak készül. Mosolyogva jegyzi meg, sokan kérdezik tőle, sok pénz kell-e a huszárruhához. Erre pedig egy határozott válasza van: pénz is kell, de fontosabb a szív és lélek, hiszen ha ez megvan, akkor mindent elő lehet teremteni.

És ha már a huszárok ruházatáról beszélgettünk, kiderül: ez amellett, hogy igen látványos, bizony majdnem minden ruhadarabnak megvolt a saját védelmező funkciója. A csákó azért magas és rézsútos, mert így fel tudta fogni a kardvágást.

„A mentét a bal vállra vetve hordták, ez télikabátnak is megfelelt nagy hidegben, de szükség esetén a szívet védte a kétszeri posztó, hiszen alatta volt a dolmány. A posztó dolmányra és nadrágra sujtásokat, avagy vitézkötést varrtak. A sujtásba vékony drótot fűztek, és ez is védte a kard sujtását. Aztán ott van a kösöntyű, avagy a deréköv, ami a hasi részt védte. A rangjelzést a csákón levő aranyposzomántból készített pánt jelezte. A hadnagynak egy pánt volt, a főhadnagynak egy vékony és egy vastag, a kapitánynak pedig két vastag pánt volt a csákóján. A csapatban a zászlós kivételével mindenkinek volt a bőrcsizmáján sarkantyú. A zászló a csapat lelke, amíg a zászló fent van, a csapat él. Éppen ezért zászlóvivőnek nem volt szabad sarkantyút adni, hogy ne tudjon elvágtatni a bajban, hanem ő legyen a legutolsó. Most is, ha vonulunk, a zászlós mellett két huszár van, akik vigyáznak a zászlóra. És ott van a ló, akitől függ a csatában a huszár élete.

Aztán ugye ott van a szablya vagy kard, a tiszteknek volt karabélyuk is és kis tölténytáska. A huszárkard enyhén ívelt, a kardvédőn mindig nemzeti színű rojt van” – meséli a huszáröltözettel kapcsolatos tudnivalókat a huszárkapitány.

Szőcs Elek azt mondja, mind a mai napig büszkeség tölti el, amikor magára ölti az egyenruhát, amikor a zászlófelvonásra készülnek.

Erőt, tisztességet, ebben minden benne van – jegyzi meg – és igyekeznek is ennek megfelelni. Az egyesületben jelenleg közel húszan vannak, mára egy ütőképes, összeszokott csapattá alakultak. Igaz, volt, amikor többen is voltak, ám aki a belső rendszabály előírásainak nem felelt meg, kizárták soraikból.

 A cikk először a Székelyhon napilap Liget című kiadványában jelent meg.