A kelengyésláda titkai: szőttes anyagok, textíliák és emberi sorsok

Felkutatja a múltat, rávezeti a falubelieket arra, hogy milyen értékes kincs van a birtokukban. Minták után kutat, egy régi szövőszéken szőttes anyagot sző, és egy virtuális kelengyés ládába pakolja azokat. Kis szövőműhelye bárki számára látogatható, szívesen mesél szövésről, textíliákról, emberekről, sorsokról, mert ezek mind-mind összefonódnak. Mindez egy csodálatos parasztház, eldugott kis portáján a Székelyudvarhelyhez közeli Oroszhegyen.

Akkor nagy szerencsénk volt, legalább öt-hat kastély felújításán dolgozott több éven keresztül. Ez megpecsételte a sorsunkat. Még udvarolt a férjem, és már akkor feltűnt nekem, hogy itt még fellelhetők azok a régi szerszámok, amelyekkel már nem igazán akar senki dolgozni. Az anyósomék korosztálya még tudja azokat használni, s esetleg egy- két fiatal is, de igazából szerintem még a mai napig is sokan időpazarlásnak gondolják például a szövést, mondván, mindent meg lehet vásárolni olcsón és gyorsan” – mondja Jakab Izabella.

Egy pillanatra hagyja abba a munkát, a fák árnyékában, távol a falu zajától, egy régi parasztházban alakította ki szövőműhelyét, amelynek egy, a padláson talált régi, több generációs szövőszék adja meg a különleges hangulatát. Éppen rongyszőnyeg készül, legalábbis azt szeretne szőni, aztán menet közben még kiderülhet, hogy az eredeti elképzeléseket átírják a szövőasszony rutinos mozdulatai és fantáziája.

Mosolyog, amikor megjegyzi, tizenöt évvel ezelőtt csodabogárként tekintettek rá, egyrészt odahaza, mert egy Budapest mellett kis településről keletre indult, noha más nyugatra tart, illetve Székelyföldön is rácsodálkoztak arra, hogy előszeretettel kutakodik a padláson régi munkaeszközök iránt. Sorsát is egy örökség, egy elfeledett szövőszék pecsételte meg, az tette kíváncsivá.

„Engem igazából az izgatott, hogy házilag hogyan kerül fel a fonal a szövőszékre. Itt láttam életemben először vetőszeget, azt, hogy miként számolják ki a szélességet, a hosszúságot, s ennek a folyamatát. Időközben arra is rájöttem, hogy sokan tudnak szőni, de nem mindenki ismeri a szövést teljes folyamatában. Ez egy külön tudomány azokban a közösségekben, ahol szőttek az asszonyok” – meséli.

S hogy többet tudjon, tanuljon, még egy szövőtanfolyamot is elvégzett, mindeközben szeretettel emlegeti anyósát, aki nagy mértékben meghatározta az ő hozzáállását is a szövéshez azzal, hogy átadta tudását a menyének.

Lenyűgözik a szőttesek, az egyedi minták világa, az, hogy kétszer ugyanazt a mintát, ha akarná sem sikerülne leszőnie, mert mindig más és más lesz.

Azt gyorsan leszögezi, ami őt a szövésben megfogta, az korántsem magának a szövésnek a folyamata, hanem az, ahogyan a fonal a szövőszékre kerül, ahogy kitalálja a mintát és felveti. „Sokszor még saját magamat is meglepem, mert elgondolom, hogy milyen struktúrát fogok kapni, s teljesen más lesz a végeredmény. Nagyon szeretek játszani színekkel, formákkal, szeretek kísérletezni sűrűséggel, különböző vastagságú fonalak összekombinálásával. Engem ez elvarázsol. Tulajdonképpen a végeredmény az, ami lenyűgöz” – lelkesedik.

Nevetve meséli, sikerült az évek során a szövéssel kapcsolatos hiedelmeket, hagyományokat is megfejteni, hiszen „amikor a csörlő előtt ülök, s tekerem a fonalat óraszámra, van, amin elmélkedni.” Nem volt véletlen például az sem – fejtegeti a múltbeli szokásokat –, hogy felvetésnél bezárták az ajtót, ablakot, ilyenkor nem látták szívesen a vendéget. Miért? A maga kárán tanulta meg, hogy felvetésnél nagyon kell figyelni, számolni, az nagyon pontos munkát és gyakorlatot igényel, mert elég egy elvétett mozdulat, és kárba ment hosszú órák munkája.

„Az ember, ahogy bekerül egy bizonyos közegbe, sok mindent megért, főleg ha valami olyan dolgot csinál, ami nagyon szervesen kapcsolódott a régi emberek életéhez. Engem ez lenyűgöz, bár még keresem magam benne”.

Annak kimondottan örvend, hogy a népviseletet ma is előszeretettel öltik magukra az emberek különböző ünnepségeken,

amire viszont véleménye szerint jobban ráférne a megbecsülés, azok a napi használatos textíliák, a hagyományos pamut vászon törölközők, zsákvászon konyharuhák, asztalterítők, amelyeket sok háztartásban ódivatúnak tartanak.

„Ezzel is szeretnék kicsit játszani, például az anyagnak egy részét mintázni. Parasztszövőszéken ez nagy kihívás, én pedig egy nagyon régi szövőszéken szövök, ami felújításra szorulna. Mivel nagyon régi, hagyományos módszerekkel dolgozom, nagyon lassan is haladok” – magyarázza. Előszeretettel fejteget meg idős szövőasszonyoktól hátramaradt régi füzeteket, amelyekben mintákat, technikákat jegyeztek le, s amíg a hozzá nem értő szemek számára ezek elavult, tűzre való papirosok, addig számára megfizethetetlen kincsek.

Lelkesen és boldogan meséli, milyen nagy öröm volt számára, amikor felfedezte, hogy helyenként a faluban régi szerszámokra lehet bukkanni, bár ma már sajnálja, hogy ezek fontossága csak idővel tudatosult benne is. S talán kicsit későn.

Tizenöt évvel ezelőtt még több mindenkitől lehetett volna érdeklődni. Készítettem ugyan fotókat, beszélgettem emberekkel, de többet kellett volna, mert most már mindjárt nincs, akit kérdezni. Nem tudom, miért, de a textil mindig is valahogy mostohagyereke volt a világnak, holott mindenki szereti ezeket a ruhákat, mégis valahogy a belefektetett munka – főleg a népi iparművészet esetében – nincs értékelve. Én nagyon szeretem ennek a régiónak a motívumvilágát, mert valahogy letisztultabb, az én lelkivilágomhoz közelebb áll.”

Végzettségét tekintve Izabella textilipari technikus, ismeri ezt a folyamatot ipari léptékben, de a sors furcsa fintora, hogy Erdélyig kellett jönnie, hogy megtapasztalhassa, megismerhesse a folyamat emberi léptékét. Nemrégiben Kelengyésláda név alatt a legnagyobb közösségi portálon indított egy oldalt, ahol munkáit mutatja be. S hogy honnan a kelengyésláda ötlete? Néhány évvel ezelőtt – meséli – egy esküvőre kaptak meghívást, és természetesen gondolkodóba estek, hogy mit is vihetnének nászajándékba. Ekkor támadt egy mentő ötlet: előkerült egy régi szuszék, amit Izabella férje felújított, és ezt pakolta meg a ház asszonya népi szőttessel. „Hatalmas volt az öröm, és

Látván az emberek örömét, mondtam is a férjemnek, csináljon kis ládikókat, s azokat megpakolom szőttessel. Így indult el a kelengyésláda gondolata egyelőre virtuálisan”– magyarázza.

De a Jakab házaspár kis paraszti portája is megér egy misét, ha már Oroszhegyen járunk. Izabella műhelye egy több mint százéves régi parasztházban van kialakítva, a régi pajta pedig lakóházzá alakult. Ügyes mesterember a férje – dicséri nem is ok nélkül –, itt minden az ő keze nyomát dicséri. Őt ebben a kis udvarhelyszéki faluban mindig vezette valami felsőbb erő – mondja, amikor arról kezd mesélni, hogyan is esett a választásuk a telekre s a rajta évtizedek óta álló házra. „Egy eldugott ösvény végében bukkantunk rá évekkel ezelőtt erre a mesebeli, igazi székely portára, a kert végében a Bosnyák patakkal. Nekem, amikor Erdélyről meséltek, mindig egy ilyen kép volt a fejemben” – emlékszik vissza. Sok munkájuk van benne, s még sok tennivalójuk akad. Hajdanán itt vízmeghajtású malom- és olajütő működött, a 100-150 éves régi házba beépítve találtak elemeket a malomból, egy malomkövet pedig a földből ástak ki, az a járdába volt beépítve.

Érdeklődik, nyitott az újra és a régire, fontos számára az alkotás, de ugyanilyen fontos a személyes kapcsolat is. Szereti, ha tovább gondolják azt, amit ő megálmodott, mert így inspirálhatja egymást alkotó és megrendelő, mert számára így kerek a világ.