„Éljen május elseje!” Visszatekintő egykori majálisokra

„Leveles a május, virágos a rét, / majálisra menni jaj, de csuda szép! / Búzavirág-koszorú, ma senki se szomorú, / ránk ragyog az ég, sejj-hajj, május csudaszép!” – énekeltük egykor, kisgyerekkorunkban, a hetvenes-nyolcvanas években, akkor, amikor a csodálatos aranykor éppen a legmagasabb szintre jutott, és a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom, benne a sokoldalúan képzett emberekkel arra volt hivatott, hogy megadja azt, amire vágyott mindenki: az élet szép, mindenki boldog, és minden a lehető legnagyobb rendben van.

A látszat pedig május elsején jött ki igazán. A kommunizmus több mint negyven éve alatt ugyanis a keleti blokk országaiban nagyjából ugyanaz volt a forgatókönyv: reggel-délelőtt fúvószenekaros ébresztő, azután felvonulás a településen, a nagyobb városokban katonai díszszemle, utána pedig evés-ivás, magunkat jól érezés, sörrel, miccsel a szabad levegőn, a napsütésben.

Bizony, ki volt ez a forgatókönyv találva már meglepően nagyon rég. Például Budapesten a Tanácsköztársaság idején, 1919. május elsején iszonyatos nagy tömeg volt, a mindössze 133 napig élő, márciusban hatalomra került új rendszer azzal is akarta legitimálni magát – a magyar főváros központi részének, a Hősök terének és környékének képe teljesen megváltozott („vörös rongyokba öltözött”) és „szovjetköztársaság boldog proletárjai” több tízezren gyűltek össze.

Ez a rendszer megbukott az év nyarán, de a második világháború után Kelet-Európában hatalomra került rendszerek egyszerűen importálták a Szovjetunióban 1927 óta hivatalos ünnepnek számító május elsejét – annyira, hogy az Sztálin 1953-as halála után is megmaradt, csak már néhány évvel később nem a bajuszos diktátor képét kellett hordozni a felvonulóknak, hanem felváltották őt más, régi-új arcok: Lenin, Marx, Engels, majd Gheorghiu-Dej, később pedig Nicolae és Elena Ceaușescu. De Hitler idején, a harmincas években Németországban is hivatalos ünnepnapnak számított, az „übermenschkenek” is ugyanúgy fel kellett vonulniuk a településeken vagy a stadionokban, ahol a Führer dörgedelmes beszédeit kellett hallgatniuk – de utána szabad volt mindenki, ihatott-ehetett.

Igen emlékezetes Magyarország jelenkori történetében nemcsak az említett 1919. évi budapesti május elseje, hanem az 1957. évi is: a levert forradalom romjain, a golyónyomokkal tele belvárosi épületek között hömpölygött a becslések szerinti több százezres tömeg a Hősök terére, ahol Kádár János, az új rendszer első embere ígért békét és biztonságot – miközben folytak a letartóztatások, a perek és a halálos ítéletek végrehajtása, az akasztások. De a nép, az istenadta nép ettől még igen jól érezte magát a Városligetben, s Kádár, Marosán György, Biszku Béla és a többiek megnyugodhattak: nem fognak megismétlődni az októberi napok...

Nem történt ez másképp Romániában sem, akkoriban – és később is – ugyanúgy felvonulás és naggyűlés, éljenzés volt a műsor, mint például 1986. május elsején. Nem tudva, hogy néhány nappal korábban, április 26-án hajnalban felrobbant a csernobili atomerőmű négyes blokkja, és ezzel megtörtént a világtörténelem legnagyobb atomerőmű-szerencsétlensége, és a radioaktív felhő éppen elérte és jól telibe találta a térséget.

A több évtizedes „jószokáshoz” híven emberek ezrei, tízezrei mentek kirándulni, patakban sört hűteni, tűzhelyen szalonnát sütögetni, finom forrásvizet inni. Mit sem tudva arról, hogy ami éppen megjött a levegőben, az nagyon veszélyes, és évtizedek múltán is hatással lehet az emberi egészségre. Az akkori szovjet propagandagépezet ugyanis mindent elhallgatott, úgyszintén a szocialista államok sajtóorgánumai, mert olyan időket éltünk akkor, amikor a fennálló rendszer hibáinak, mulasztásainak eltitkolása sokkal fontosabb volt, mint a lakosság egészsége, illetve élete.

A rendszer üzenete mindig is egyértelmű volt: az úgynevezett békét, a biztonságot propagálta május elsején és a többi ünnepnapon, miközben politikai foglyok ezrei sínylődtek a börtönökben, a jólétet és jóllakottság érzését mutatta, miközben (főleg a nyolcvanas évek Romániájában) mindennapi gond volt az élelem beszerzése, illetve a szép jövőképet rajzolta, miközben szinte minden ember érezte és tudta, hogy ez a rendszer így és ilyen körülmények között nem sokáig fog már életben maradni.

Ám az együvé tartozás érzésére, az akolmeleg biztonságára, a jólétre, a nagy, közös boldogságra mindig is vevő volt a nép, emiatt – és a különböző rendszerek erőszakossága miatt – ezt fenn lehetett tartani, sőt a rendszerváltások után is (átalakítva, átfogalmazva), de tovább lehetett a tömegeket mozgatni május elsején.

Miccsel, ingyensörrel, politikai beszédekkel, hátbaveregetésekkel, közelséggel – mert ahogy Kádár és Marosán is „vegyültek a néppel” 1957-ben és később, úgy a helyi polgármester vagy a fővárosból leutazott „nagy ember” is együtt sörözik ilyenkor az „egyszerű emberrel”. Megfigyelhető, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben, illetve azokban az években, amikor helyhatósági választásokat tartanak, a városi, falusi, egyáltalán települési közös majálisok lufija sokkal nagyobbra és magasabbra van felfújva.

Pedig a nép egyszerű fia nem akar mást, csak azt, amit a mindennapokban: békét, biztonságot, eledelt, meleget és reményt.

A jól sikerült, napsütéses, sörös-kolbászos majális pedig pontosan azt az illúziót nyújtja át, amit ő elvár. Azt, hogy az ő élete, az ő léte is fontos valakinek vagy valakiknek.