Egykor szenzáció volt, ma kissé feledésbe merült: a kászoni múmia története

A Templomdombján kapaszkodunk fel a Nagykászon templomaként is ismeretes kászonaltízi, a Krisztus Király tiszteletére felszentelt, kőfallal körülvett egyházi hajlékhoz. Balázs Teréz harangozónő enged be a templomkertbe és a templomba. Mint mondja, a faluban már nem sokan ismerik azt a történetet, amelynek a nyomába eredtünk.

A templomkertbe lépve jobb oldalt található Andrási Mihály sírja. Született 1694-ben, meghalt 1732-ben. Ő volt a tusnádi egyházközség első papja, a nagy pestisjárvány idején Alcsík gyóntatópapjaként járta a falvakat, igyekezett támaszt nyújtani a betegeknek, elvégezni a szertartást a síroknál. Kívánsága szerint szülőfalujában, az oltár alatti kriptában temették el. De nem csak az élete, hanem a halála utáni története is meglehetősen érdekes.

Egy kétszáz éves sértetlen, kiszikkadt holttetemet őriznek a nagykászoni templom kriptájában. Egy régi magyar papnak a földi maradványa ez a csodálatos múmia,

olajbarna színű, mint a kászoni templom ódon, faragott fapadjai. Bár csont és bőr az egész tetem, az arcvonásai egészen tisztán kivehetők – írják a Magyarság 1927. január 1-ei lapszámában.

„Mindössze az egyik lába, a térden alól van eltörve, ez a balesete a sirboltnak egykoru takaritása alkalmával érte a mumiát, melyet a jobbmelle felett és az egyik hóna alatt is már észrevehetően kikezdett a szu. Mint Csíkországból írják: a kétszázéves mumiának koporsója sincs, folyamatosan levegő éri, igy az a csoda, hogy ennyi ideig megtartotta magát. Eddig körülbelül vagy hat koporsó porladt el róla, de most már vége lesz a hányódásnak, mert az egyházközség üvegtetős cserfakoporsót csináltat a kétszáz éves holttetemnek. A megboldogultat, aki különben Nagykászonban született, Andrássy Mihálynak hivták földi életében és az 1700-as években Tusnád községnek volt a plébánosa. Megállapithatólag már 195 év óta nyugszik a nagykászoni templom kriptájában” – áll a folyóiratban.

A Székely nép 1942. október 6-ai számában is találunk róla cikket, a templom újjáépítését követően. A szerző kitér a templom pompás fekvésére is: dombon épült, erődszerű ősi falak s sugár fenyők veszik körül. A templomkert toronyszerű bejárata előtt a világháború 82-es bakáinak hősihalott emlékei sorakoznak. Az újjáépítésről megemlíti: „ Árpádkori szentélyének formáit meghagyták, tornya alapját is, különben hajóját kiszélesítették, belsejét kifestették, új orgonát szereltek belé. A templom átépítése szerencsésnek mondható, a megoldás illik az ősi környezetbe.” Majd a múmiáról ír, mint külön érdekessége és idegenforgalmi lehetősége Kászonnak.

Az egyház irattárának adatai szerint egyik plébános holtteste maradt meg ilyen csodálatos épségben. Tudósok még nem derítették ki, milyen módon, a kászoni mumia rejtélyének titka még megoldásra vár, az érdekes lelet tudományos és idegenforgalmi lehetőségeit azonban máris jobban ki lehetne használni.”

Kászonországba látogat 1944-ben a Székely Nép riportere, és riportútja során a kriptában megtekinti a múmiát is. A jelzett év január 18-ai lapszámában így ír: „Vastag faajtót emelünk fel, hogy lemehessünk a kriptába, ahol az országszerte híres múmiákat őrzik. Barna, üvegfedelű koporsóban fekszik a múmia.

– Tudósaink véleménye szerint – magyarázza kísérőm – egyedül álló jelenség, hogy egy test minden bebalzsamozás nélkül ilyen épen megmaradjon. Az okot nagyon sokan kutatták, de még senkinek sem sikerült megfejteni, valószínű, hogy a földben valami eddig nem ismert vegyi összetétel mentette meg az oszlástól. Különben már 211 éves a múmia és Andrási Miklós (itt a keresztnevet elírta a derék tudósító – szerk. megj.) tusnádi plébános teste, akit kívánságára 1732-ben temettek el a templom régi kriptájában.”

A legrészletesebb cikk a mumifikálódott papról, amit találtunk, az Ellenzék 1943. április 28-ai lapszámában olvasható. Az Óvári-Óss József székelyföldi riportsorozata rovatban jelent meg, a szerző némi bulváros felhanggal ugyan, de alaposan körbejárta a témát, a cikknek A kászoni „Tutankhamen” címet adva. Eszerint noha eddig csak borvizéről volt nevezetes, de a helyi kereteken messzi túlmenő nevezetessége is van a kis székely községnek. Mint írja, a híre messze futott, bejárta a négy székely vármegyét, sőt, egy a Székelyföldet járó híres budapesti egyetemi tanár jóvoltából a nagy külföldi orvosi szemlék is foglalkoztak már az esettel. Ő maga „Csíkszeredán” hallott róla egy vidám baráti körben.

„Igy szólt a kérdés:
– Hát a kászoni papot láttad-e már?
Olyan hangsullyal kérdezték, hogy azonnal megütötte a fülemet a szó. Nyilvánvaló volt már magából a hangsulyozásból, hogy nem az eklézsia papjáról, nem is a plébánosról, szóval nem az élő kászoni papról van szó, hanem egy másik kászoni papról, aki nem tudom, mi okból, milyen módon, de valahogy nagy névre és hitre tett szert.
– Nem! – feleltem meghökkenten. Honnan ismerném és hol láthattam volna?
– Azt pedig meg kell nézni! – mondták most már többen és a szemük huncutul összenevetett. – Ilyen csoda még nem volt.”

Ennyi elég is volt az újságírói kíváncsiságnak, Óvári-Óss József útra kel. „Kissé körülményes volt hozzájutni. A húsvéti ünnepek előtt nem tudni miért, a MÁV-AUT felfüggesztette a csikszereda-kászoni társasgépkocsi-forgalmat és csak nagynehezen lehetett magánjárműhöz jutni.”

Mint írja, maga a mumia a templomhoz tartozó, kikövezett sirveremben nyugszik, és „közkívánatra” a harangozó fia szokta megmutogatni az idegeneknek.

Arról nem is beszélünk, hogy volt idő, nem is olyan régen – szavahihető tanuk mesélik – amikor a gyermekek az utcán jatszadoztak a mumiával. Körbeültek a földön és körbe hajigálták a mumiát. A következménye meg is lett, mert egyik lába eltörött, ugy, hogy be is kellett fáslizni. Erélyes közbelépésre volt szükség, míg a »kászoni pap« – mert mindenütt csak igy ismerik – visszakerült a helyére.”

Hogy mennyire játszott közre a fellelkesült író fantáziája mindezek leírásában, nem tudni. A múmiáról beszámolva kiderül, a színe sötétbarna, szilvaíz-színű, teljesen összeaszalódott emberi test. Csupa csont és bőr. Hihetetlen módon összezsugorodott, alig 120 centiméterre. Egyetlen testrésze sem hiányzott, megvolt a haja is.

A riporter arra is rávilágított, hogy a kászoni pap személyét övező rejtélyt György Gábor római katolikus esperes oldotta meg, hosszú kutatás után: Andrássy Mihály tusnádi plébános. (Itt is Andrássyként említik.)

„– Az még kideritetlen – meséli az esperes –, hogy Andrássy Mihály miként került Kászonba és miért itt és miért nem Tusnádon temették el. Errevonatkozó feljegyzéseket nem találtam sehol, de talán a szerencsétlen végü Rákóczi-felkelés utáni nehéz idők ezt is megmagyarázzák. A keresztlevele megvan. Eszerint kászonfeltízi születésü volt. Azt tudjuk, hogy sokáig betegeskedett. Valószinü, hogy halálát érezte közeledni, és ezért jött haza Kászonba.”

Mi a magyarázata annak, hogy Andrássy Mihály holtteste több mint kétszáz éven át épségben megmaradt? – teszi fel a kérdést a riporter. „Próbálták azzal magyarázni, hogy a kászoni talajnak, amely köztudomás szerint is vulkanikus eredetü, erős rádiumos, esetleg más természetü kisugárzása van és ez a kisugárzás tartotta épségben a holttestet. A magyarázat azonban tul tudománytalan volt. Később orvosok is megvizsgálták a mumiat és kétségtelenül megállapitották, hogy azt nem balzsamozták be. Maradt tehát a lehetőség: nem kerültek-e olyan anyagok a szervezetbe, amelyek a bebalzsamozást más külső behatás nélkül is elvégezhették?

A kutatás ebben az irányban indult meg és szenzációs felfedezéssel járt. Igy találtak leveleket, amelyekben arról esik emlités, hogy »egy tusnádi pap, aki sulyos heptikában szenved, fáradhatatlanul járja a hegyeket és különböző növényeket gyüjt. Ezeket megfőzi, napestig kotyvaszt, tüzhelyén, mint a boszorkányok, a lakása olyan, mint a javasasszonyoké, de szed mindenféle mérges burjánt, száritgatja, porrá töri őket, megfőzi, lepárolja, ismét másokkal összekeveri és a végén megissza. De nemcsak maga használja orvosságul a havasi legelők különböző növényeit, hanem másoknak is ajánlja és sokakat meg is gyógyitott nyavalyáikból«.”

Feltehető, hogy Andrássy Mihály, a tusnádi plébános tudós ember volt, hiszen a régi feljegyzések ilyennek mondják, aki ismerte a havasi növények gyógyító erejét – vonja le a következtetést.

„…Azok az anyagok, amelyeket elhatalmasodott tüdőbaja gyógyítására éveken át beszedett, lerakódtak és felhalmozódtak szervezetében. Tüdőbaját nem gyógyitották meg ugyan, ellenben 56 éves korában bekövetkezett halála után épségben megtartották holttestét.”

Hozzáteszi, természetesen minden csak feltevés, de környékbeliek esküsznek rá. Arra is felhívja a figyelmet, hogy érdemes lenne, ha orvosok megvizsgálnák a természeti csoda okát. „Az meg már a közigazgatási hatóságok dolga lenne, hogy a mumiát felöltöztessék és akár üveg, akár más koporsóba zárják, mert kétségtelen, hogy

Andrási Mihály történetét András Ignác iskolaigazgató, helytörténész is kutatta, az ő leírása legpontosabb a témában. A tavaly megjelent Hittel és reménnyel című könyvében olvashatjuk, hogy a tusnádi plébános nyolc Mária Terézia nagy aranytallért hagyományozott Nagykászon egyházközségének, hogy a nagykászoni templom szentélyében temessék el. „Egyszerű gödröt ástak a földbe, »fölötte a szentély cserefa gerendázata deszkával födve« volt az eredeti kriptája. A Ferencz Ignác (1835–1889) kászonimpéri születésű plébános által írt Domus Historia, mely a II. világháborúban elkallódott, feljegyezte, hogy több koporsója elkorhadt, de ezeket időnként pótolták.”

Arról is szól, hogy a nagykászoni templom bővítésekor (1938–1942) ki kellett vegyék a kriptából, egy új cserefa koporsót készítettek, melynek nyitható belsőfödelét beüvegezték. Az építkezés idejére az altízi római katolikus iskola irodájába helyezték. Helybéliek úgy emlékeznek, hogy ekkor törhetett el a bal lába – szintén iskolásokat emlegetve.

„Hirsch Hugó híres csíkszeredai sebész főorvos szerint balzsamozva nem volt, budapesti és bukaresti orvosprofesszorok szerint a földben valami sók, savak voltak, ezek konzerválták” – idézi a szerző György Gábor esperes feljegyzéseiből.

András Ignác 1974. szeptember 10-én látta a múmiát, amikor dr. Balázs Dénes geográfussal, a Magyar Földrajzi Múzeum alapítójával volt alkalma leereszkedni a kriptába.

Ekkor fotót is készítettek róla, de nem sokkal azután Balázs Dénes nyakába vette a világot, és a fotók nála maradtak. Hogy megvannak-e valahol, nem tudni.

András Ignác kiemeli, Andrási Mihályt és földi maradványait a nép szentnek tartotta, sokan imameghallgatást tulajdonítottak neki. Arra is kitér, hogy a kripta bebetonozása nem használt a múmia állagának, a lassú bomlás jeleit vélték rajta felfedezni. Emiatt György Gábor esperes 1957. szeptemberében az Egyházi Főhatóságokhoz folyamodott, a 100. számú jelentés által. A válaszként érkező püspöki levelet is közli a szerző: „Folyó évi 100. számú felterjesztésére válaszolva közlöm: jobbnak látom, ha Andrási Mihály földi maradványai ott maradnak továbbra is a kriptában. A kriptát zárják le teljesen és ezen alkalommal végezzék el a beszentelést. Alba-Iulia-Gyulafehérvár 1957. szeptember 24-én” – írta a válaszlevélben Márton Áron püspök.

melynek eredményeképpen gombásodni kezdett, ekkor fertőző voltát kezdték bizonygatni, és elrendelték eltemetését” – zárja Andrási Mihályról szóló bejegyzését a szerző.

A földi maradványok ekkor kerültek a templomkertbe. Sírja fölött ez áll: „Andrási Mihály 1694-ben született Kászonfeltízen. Csíkszentimrén, Csíkszentkirályon és Nagytusnádon plébános. Az 1717–1723-as nagy pestis idején Alcsík falvaiban a betegek fáradhatatlan látogatója. A kegyelet és hála emlékére vésetett újratemetési évében 1977.”