Végre egy fantasy, ami nem veszi túl komolyan magát, és pont emiatt működik

Míg a 2000-es években Hollywoodban szinte évente készült filmfeldolgozás valamelyik népszerű fantasy-regény alapján, addig a 2010-es évektől mondhatni, hogy szinte teljesen kikopott a műfaj a mozivásznakról. A magyarázat egyszerű:

ezek helyét átvették a szuperhősök, az élőszereplős Disney-feldolgozások, folytatások és az előzménytörténetek, ami Hollywood, az utóbbi évtizedekben meghonosított kockázatkerülését mutatják.

Idén lesz húsz éves a Gyűrűk ura harmadik része, A király visszatér, de lassan az olyan fantasyk is elérik a két évtizedes régiséget, mint a Narnia krónikái első része, az Eragon, a Híd Terabithia földjére, a Csillagpor, Az arany iránytű, A Spiderwick krónikák, a Tintaszív, a Percy Jackson és az olimposziak, vagy éppen a legendás A faun labirintusa.

A felülmúlhatatlan fantasy: A Gyűrűk Ura-trilógia

Nem lehetnek túl sokan azok, akik ne találkoztak volna valamilyen formában a rendkívüli népszerűségnek örvendő A Gyűrűk Ura történetével, köszönhetően az emlékezetes filmtrilógiának, ami letette a modernkori fantasy-adaptációk alapköveit. Szubjektív elemzés.

Ezek a fantasy-adaptációk hol rosszul, hol egész jól sültek el, de a Gyűrűk urát leszámítva

nem igazán voltak olyan kritikai és anyagi megbecsülésnek örülő fantasyk, hogy a nagy stúdiók újabb és újabb nagy büdzséket biztosítsanak újabb, számukra bevételi szempontból kockázatos, harcosokat és varázslókat felvonultató, kitalált középkori környezetben játszódó alkotásokra.

A műfaj szép csendben átvándorolt az akkor még kisebb presztízsű tévéképernyőkre, de sajnos az első itteni próbálkozások sem öregbítették tovább a fantasy hírnevét (Merlin, A hős legendája, Grimm, Egyszer volt, hol nem volt). Az áttörést a 2011-ben debütált Trónok harca hozta meg, a többi pedig már történelem: a sorozatnak akkora popkulturális impaktja lett, hogy a streamingcégek és a hollywoodi stúdiók azóta egymásra licitálnak a különböző fantasyk megfilmesítési vagy képernyőre viteli jogaiért (lásd a Hatalom gyűrűi esetét), azóta pedig ömlenek ránk a nagyköltségvetésű fantasy-produkciók, mint a Vaják, a Sárkányok háza, Az Úr sötét anyagai (Philipp Pullman: Az arany iránytű trilógiájának sorozatverziója), valamint az Árnyék és Csont, hogy csak a legnagyobbakat említsük a Gyűrűk ura előzménysorozata mellett.

Kiábrándító, buta, és nem méltó a tolkieni örökséghez a Hatalom gyűrűi sorozat

Bebizonyosodott, hogy hiába a sorozatgyártás történetének legnagyobb költségvetése, a hatalmas büdzsé egyáltalán nem garancia a minőségre. Ez történt a Gyűrűk ura-sorozat esetében is, amelynek készítői sokat akartak markolni, de végül keveset fogtak.

Mozis téren azonban még nem jött el a fantasy-műfaj reneszánsza, hiszen az ipar még nem heverte ki, hogy mekkora kritikai és anyagi bukás volt a hosszú huzavona után megvalósult Warcraft-film (ami egy több milliós játékosbázisú mmorpg-játék alapjául szolgáló fantasy-történetből készült) érthető tehát, hogy a stúdiók miért nem adnak pénzt egy újabb kockázatos fantasy-filmre, ha

helyette szuperhős-mozikat, vagy A-listás sztárokkal telepakolt akciófilmeket és azok folytatásait készíthették el, ami aztán tömegeket csalt a mozikba a pandémia előtt és után is.

Ezért is volt váratlan, amikor nyolc hónappal ezelőtt a Paramount a semmiből „mutatta meg” a náluk készülő, élőszereplős Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves) első előzetesét, aminek főszerepeire a sármos Chris Pine-t és a minden filmjében badass csajokat játszó Michelle Rodriguezt választották. Aki esetleg nem tudná: az Amerikai Egyesült Államokban a nyolcvanas években népszerű Dungeons & Dragons szerepjáték minden generic fantasy ősapja, vagyis a keményvonalas fantasy-rajongás egyik alapköve Tolkien és a többi híres fantasy-szerzők művei mellett, ami

szabad kezet adott a rajongóknak a saját, mágiával és karpárbajokkal tarkított történeteik elmesélésére, sőt mi több, megélésére, hiszen mindenki aktív szereplője lehetett ezeknek a saját, kitalált karakterével.

A film előzetese láttán úgy tűnt, hogy került egy őrült stúdió, aki több mint százmillió dollárt fog eltapsolni a semmiért, hiszen

az alkotás ez alapján egy jópofáskodó, de egyáltalán nem működő, a szokásos vígjáték-elemekkel felturbózott fantasy-kalandnak tűnt, ami aztán csúnyán elhasal a mozipénztáraknál.

Ehhez képest azonban meglepően jó fogadtatásban részesült a film a március 31-i premierje után úgy kritikai, mint anyagi szempontból, hiszen az első hétvégéjén több mint 70 millió dollárt termelt, és a kritikusok is szeretik (cikkünk megjelenésekor 90 százalékos a mérlege a Rottentomatoes kritikaösszesítő-oldalon és a nézői vélemények is 94 százalékon vannak), szóval a készítőknek semmi okuk nem lehet a panaszra.

A Dungeons & Dragons-jogokat (a későbbiekben csak D&D) birtokló játékipari nagyvállalat, a Hasbro és a Paramount Studios közös projektje tehát jól sült el, és egyáltalán nem süllyedt el a feledés mocsarába a középszerűsége miatt, ahogy az az előzetes alapján várható volt.

A Dungeons & Dragons: Betyárbecsület egy nagyon kellemes csalódás, és

pont amiatt működik, hogy szinte egyáltalán nem veszi komolyan magát.

Persze benne vannak a szokásos fantasy-toposzok, emellett egy teljesen új világot kell bemutatnia a maga sajátos karaktereivel, de nem érezzük hogy, hogy nézőként agyonnyom a világ lore-ja, hiszen a film kétrétegű.

Akik D&D-ztek már, azoknak számos kikacsintást és easter egget kínál a különböző helyszínek, varázstárgyak, küldetések, karaktertípusok megidézésével, akik pedig nem ismerik a legendás szerepjátékot, azoknak úgyis mindegy, hogy miként hívják az újabb fantasy-birodalmat és annak különböző helyszíneit.

Adott tehát egy tipikus fantasy-világ, amiben különböző karaktertípusok élik mindennapjaikat:

a szépek szépek, a csúnyák csúnyák, a gonoszak gonoszak, a sunyik sunyik, és így tovább, ez pedig a szereplők küllemén is megmutatkozik.

Hőseink: egy bárd és egy harcos, akikkel egy világvégi börtönben találkozunk, és akik múltjába és motivációikba szinte rögtön betekintést is kapunk, tehát semmi időhúzás nincs a történetmesélés terén. És ahogy ez a kötelező kör lejár, úgy kapjuk a fő- és mellékküldetéseket, vagyis azon események sorozatát, ami a végkifejletig visz a történetben.

Közben pedig kapunk újabb (sokszor komikus) mellékkaraktereket, akik a maguk sajátos eszközeivel, képességeikkel és tudásukkal egyengetik, vagy éppen nehezítik hőseink útját, lesz itt megszerezhető NAGYHATALMÚ VARÁZSTÁRGY, ami elengedhetetlenül szükséges a főküldetés teljesítéséhez, de

a történetben helyet kap egy kövér sárkány, egy – az erejét kihasználni nem tudó – kezdő varázsló, teleportkaput nyitó bot, és persze egy örök szélhámos is, akinek végül túl kell járni az eszén.

Mindez felsorolva elég nagy katyvasznak tűnik, de fokozatosan adagolva nagyon is működik ez az egyveleg. Itt nincsenek bonyolult felvezetők, nagy csavarok, nehezen befogadható történet, hanem különböző habitusú karakterek sodródnak egyik helyzetből a másikba, pont úgy

ahogy a szerencse, a képességek, a dobókockák és a mesélő alakítja a cselekményt egy D&D-meccs során.

Az utóbbi években a modern Star Trek-mozifilmek Kirk kapitányaként és a Wonder Women-filmek Steve Trevorjaként befutott Chris Pine nagyon jól hozza az időnként érzéseivel és döntéseivel viaskodó, meglehetősen pimasz bárd szerepét, Michelle Rodriguez pedig Michelle Rodriguez itt is, vagyis egy harcos amazon, akivel senki nem baszakodhat (de azért neki is vannak érzései). Hugh Grant ismét egy irritáló pöcsöt játszhat, aki sokszor túl is játssza a szerepét, a mellékkarakterek közül pedig szimpatikusra és szerethetőre sikerült a fiatal Justice Smith Simonja és Sophia Lilis Doricja (a varázsló és a druida), de a Bridgertonnal világhírnevet szerző Regé-Jean Page paladinja is egy üde színfoltja a filmnek.

Ez az egyveleg pedig az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb hollywoodi fantasy-vígjátékát eredményezi (amiben azért elfért volna több jobb poén is), és

az ellaposodó és egyre gagyibb kivitelezésű (kivéve a Trónok harca és a Sárkányok háza) fantasy műfajt is felrázza egy kicsit.

Sárkányok háza: a puskapor javát a következő évadra tartogatják a készítők

Hosszú, és váratlan fordulatokkal tarkított felvezetője volt a Sárkányok háza első évadában a Targaryen-polgárháborúnak, amely várhatóan a következő szezonban bontakozik majd ki. Az utolsó két epizód spoileres összefoglalója.

A mostani szuperhős- és akció-blockbusterek tengerében üde színfoltnak bizonyul a Dungeons & Dragons, aki pedig még nézne hasonló, D&D-n alapuló feldolgozást, az Amazon animációs sorozatának, A Vox Machina legendájának adhat egy esélyt, hiszen az is a szerepjáték alapján készült, csak kevésbé széles közönségnek.

Ami pedig a fantasy-műfajt illeti, az elkövetkező években nem is lenne rossz hasonlóan jól sikerült kardozós, varázslós kalandokat nézni a moziban. Reméljük, hogy

Hollywood a Dungeons & Dragons pozitív fogadtatásán felbuzdulva, hasonló kaliberű és minőségű fantasy-produkciókat készíttet majd.

Pont jók lennének az éppen kifulladó, önismétlő, és ugyanazokból a toposzokból építkező, egy kaptafára készülő szuperhősfilmek újabb szükségtelen folytatásai helyett.