De mitől ekkora nagy szám a Bridgerton?

Míg egy évvel ezelőtt még a mozik jegybevételeiben mérték a nagy hollywoodi szuperprodukciók sikerét és a mozibajárási hajlandóságot, addig idén már az megy eseményszámba, ha a Netflixen irtózatosan felpörög egy adott sorozat nézőszáma.

Nem hazudtolta meg ilyen téren önmagát a Netflixre, karácsony napján érkezett Bridgerton, amiről

azt is lehetne mondani, hogy „jókor volt jó helyen”, ennél azonban jóval több kellett, hogy a mérések szerint 63 millió embert érdekeljen ez a sorozat

(ez azt jelenti, hogy 63 millió Netflix-felhasználó indította el, és nézett meg legalább néhány percet a Bridgertonból).

Az alábbiakban megpróbáljuk megfejteni, hogy mitől is tudott ennyire népszerű lenni a Julia Quinn romantikus bestselleréből készült sorozat első és mindeddig egyetlen évada, aminek

a napokban rendelték be a folytatását.

A Bridgerton az a sorozat, ami a jelenünk szája íze szerint értelmezi és alakítja át a 19. századi angolság felső tízezerjének mindennapjait, és

úgy rúgja rá a viktoriánus nemességre a hálószoba-ajtaját, hogy a néző azt sem tudja, hogy merre nézzen a nagy pironkodások közepette.

A helyenként szoftpornónak is beillő jeleneteket felvonultató, a korra jellemző rasszizmust egy huszárvágással eltüntető történetfolyam igazi guilty pleasure (bűnös élvezet), ami összeházasítja a Gossip Girlt a Downton Abbeyval, az arisztokrata elsőbálozók világát egy kis túlzással élve a Szürke ötven árnyalatával.

A Bridgerton tehát nem véletlenül lett olyan, amilyen, hiszen egyértelmű, hogy a nézői igények alapján készült, amit vissza is igazol a máig is töretlen népszerűség (cikkünk írásának pillanatában is benne van a Netflix top tíz sorozata között Romániában, és vélhetően több másik országban is).

Adott volt Julia Quinnek a történelemből építkező, fiktív, romantikus regénysorozata a királyi udvarhoz közel álló Bridgerton családról, amiből a Shonda Rhimes (a Greys Anatomy és a Scandal készítője) produkciós cége, a Shondaland készített pénzt nem sajnálva sorozatot a Netflixnek (fontos tudni, hogy Shonda Rhimes nem vett részt magában alkotói folyamatban, mindössze producerként adta a nevét, és a castingba volt beleszólása), ami

a patikamérlegen adagolt nézői igényeknek való megfelelésnek köszönhetően hozta is a bombasztikus nézettségi adatokat.

A Bridgertonra és az általa kiváltott jelenségre (rendkívül sok pozitív és ajnározó nézői visszajelzés, valamint Tik-Tok videók tömkelege) nem lehet és nem is érdemes haragudni, hiszen a készítők meglátták benne a lehetőséget, és éltek is vele: abból kiindulva, hogy az emberek többségét változatlanul érdekli, hogy mik történnek az angol királyi családban (lásd Harry herceg és Meghan Markle házassága és a királyi családból kiválása, az Erzsébet királynő életét fikciós elemekkel feldolgozó The Crown), vagy éppen az, hogy miként éltek a századelőn az angol nemesek (lásd a komoly hangvételű Downton Abbey és a szatirikus Csengetett Mylord népszerűsége), akkor

pláne ráharap egy jelentős nézői réteg egy olyan sorozatra, ami a viktoriánus-korszak fiataljainak „szerelmi életét”, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kényszerűségét és a grandiózus bálok, fogadások világát, és megannyi „kosztümös úri mulatságot” mutat be.

A Bridgerton pedig mindezt pofátlanul és látszólag rendkívül nagy élvezettel maxolja ki, és jól is teszi, hiszen talán nincs még egy ennyire harsány, komolyanvehetetlen, de mégis

rendkívül szórakoztató kosztümös sorozat a jelenlegi palettán.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Bridgertont milliók darálják le akár órák alatt: jóképű, titokzatos múlttal rendelkező (a kor ízlésének megfelelően nem szőke) herceg (Simon), egy rendkívül jómódú arisztokrata család (a Bridgertonok), ahol a megözvegyült anya dolga, hogy kiházasítsa a lányait, egy kicsapongó, saját szabályrendszere szerint élő, a családfővé előlépő elsőszülött fiú (Anthony), egy gyönyörű, szende és rendkívül naiv, elsőbálozó lány, akinek minden vágya, hogy ahhoz menjen férjhez, akit igazán szeret (Daphne), a független életben és alkotásban gondolkodó lánytestvér (Eloise) és még sorolhatnánk.

A könyvsorozat első kötetét feldolgozó évad főként Daphne és Simon történetére fókuszál, de azért a többi testvér is elegendő teret kap ahhoz, a nézők tűkön ülve várják, hogy mi lesz az ő sorsuk a későbbiekben. Azt már tudjuk, hogy

a napokban hivatalosan berendelt második évad főként Anthonyról fog szólni, de biztosak lehetünk benne, hogy vele párhuzamosan a többi testvér története is halad majd előre.

Az azonban egy másik kérdés, hogy a tervezett, tavasszal kezdődő forgatásra mennyire nyomja rá a bélyegét a járványhelyzet, illetve hogy nélkülöznünk kell-e emiatt a második évadban a grandiózus tömegjeleneteket, bálokat, és az élettől hemzsegő, tizennyolcadik századi utcákat. A nézői elvárások adottak, de valószínűsíthetően meg fog felelni a többségnek az, amit a folytatásban elénk tárnak.

A Bridgerton nem más, mint egy valóságból építkező tündérmese, egy könnyed limonádé, ahol a bemutatott kor felső tízezerjének „elsővilági problémáiba” kapunk betekintést,

vagyis olyan súlyos döntésekbe, hogy kihez kellene férjhez mennie az eladósorba került lánynak, kiről mit gondol az arisztokrácia, és mekkora tragédia egy előkelő család számára, ha az elherdált vagyon miatt a lányaik ugyanabban a ruhában kell mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, amit már egyszer viseltek.

A legnagyobb „probléma” azonban pletykalap-szerkesztő Lady Whistledown „jelenléte”, aki gyakorlatilag

az elhallgatott, elkendőzött, háttérbe szorított botrányokról, szégyenteljes történésekről rántja le a leplet, ezzel kavarva fel az amúgy sem gondtalan kékvérűek mindennapjait.

Ebben a kirakat-világban ugyanis látszólag minden tökéletes, ami rossz, azt a szőnyeg alá söprik, és igyekeznek nem tudomást venni róla, ugyanakkor mint ahogy az minden korban jelen van: „a mit gondolnak rólunk mások?” kérdés a legnagyobb motiváló vagy éppen demotiváló erő.

A folytonos megfelelési kényszerben levő szereplők próbálják a tökéletesség és a minden rendben levés látszatát fenntartani, de ahogy az lenni szokott, ez nem működik, míg a világ, főként, ha valaki a háttérből folyamatosan azon ügyködik, hogy kiteregesse a szennyeseket.

Daphne és Simon, valamint a körülöttük levők sokszor komolytalan drámája sokszor már komikus, de pont emiatt élvezhető, ugyanis

nem kell shakespeare-i mélységeket elvárni a sorozattól, elég hátradőlni és élvezni ezeket a látszólag igencsak komoly, a kor szemével nézve beláthatatlan következményekkel járó, életeket meghatározó eseményeket, amin mai szemmel már csak nevetni lehet.

A nevetés mellett azonban időnként elszörnyülködhetünk, hiszen ha belegondolunk, hogy abban a korban miféle sorsuk volt a fiatal lányoknak (kezdve a hiányos szexuális felvilágosítástól egészen addig, hogy gyakorlatilag nem igazán volt beleszólásuk abba, hogy kihez menjenek férjhez), lehet, hogy már nem is annyira vonzó az egykori, színes, habos, szolgálókkal körülvett arisztokraták élete.

Természetesen a 21. században egy ilyen történet már nem készülhet el a mai gondolkodás és irányelvek beépítése nélkül, így gyakorlatilag

a feminizmus, az egyenlőtlenség és hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem is szerepet kap a történetmesélésben.

A korra jellemző rasszizmust is egy huszárvágással törlik el, vagyis magyarázatot kapunk arra, hogy miként lehetséges, hogy színesbőrűek is vannak a megbecsült arisztokraták között, és arra is kapunk magyarázatot, hogy magát Sarolta királynét miért színesbőrűként jelenítik meg (merthogy nagy valószínűség szerint tényleg afrikai felmenői voltak).

Összességében tényleg komikus, hogy egy olyan kosztümös, történelmi időkben játszódó dráma készült a Netflixnél, ahol

gyakorlatilag nem létezik a rasszizmus, az esélyegyenlőség hiánya azonban a hétköznapok része.

De ne akadjunk fel ezeken, hiszen a sorozat nem azért készült, hogy történelemleckét adjon, hanem, hogy szórakoztasson.

A Bridgerton pedig ezt teszi, valamiféle megmagyarázhatatlan írói bravúrral, hiszen végig fenn tudja tartani az érdeklődést,

nem fullad unalomba, nem tarkítják üresjáratok, és ahogy az a Netflix-sorozatokra egyébként is jellemző: „kéri” a rögtön elérhető következő epizódot.

Mindezek tükrében tehát érthető a sorozat iránti hatalmas érdeklődés, a Netflix pedig gyakorlatilag a Vaják és sok más könyvadaptáció mellett egy újabb aranytojást tojó tyúkot talált a Bridgertonban, amiről az évek során várhatóan az utolsó bőrt is lehúzzák (ami nem baj, ha ezt az első évadhoz hasonló színvonalon csinálják).

Akinek bejött az első évad, az most belevetheti magát Julia Quinn könyvsorozatába vagy a sorozatról szóló kismillió hírbe és elemzésbe világháló-szerte. És reménykedhet abban, hogy idén karácsonykor újabb Bridgerton-mindennapokba kaphat betekintést az ünnepi punnyadás közepette.