Ahol szülő is a terapeuta: élet a rehabilitációs központban

Karácsonyi vásárral, ünnepi előadással összekötött nyílt napra igyekszünk Marosvécsre, a rehabilitációs központba, amely a Kemény-kastély mögött, megújult környezetben, teljesen új, korszerű épületegyüttesben, úgynevezett pavilonokban működik.

Nem nehéz odatalálni, a kastélykapuhoz közeli kis utcácskában van a bejárat, ahol a portás irányít, hogy hol parkolhatunk, illetve merre menjünk, hogy betekinthessünk az ott élők mindennapjaiba. Azt követően, hogy a jogos tulajdonosok visszakövetelték és visszakapták őseik kastélyát, az otthon – ahol különféle neuropszichiátriai betegségben szenvedőket gondoznak – nem csak kiköltözött onnan, de átalakult, a célnak megfelelően épített, az egészségügyi elvárások szerint kialakított helyszíneken ma már csak női pácienseket kezelnek. Jelenleg kereken háromszáz gondozottjuk van, a legfiatalabb 23, a legidősebb 88 éves. 

Szinte kortalannak tűnnek azok a gondozottak, akikkel találkozunk. Mosolygósak, kedvesek. Egyesek visszahúzódottabbak, mások jóval közlékenyebbek. Van, akivel sikerül elbeszélgetni, mások nem szólnak, nem válaszolnak, esetleg csak bólogatnak vagy integetnek.

A művészetterápiás foglalkozásokat Barabás Dénes főorvos kezdeményezte 18 évvel ezelőtt, igen nagy sikerrel. 

Az előző esztendőkben Marosvásárhelyen egy-egy előadással egybekötött kiállításon mutatkoztak be, ahol igen nagy érdeklődés fogadta a saját készítésű, kézműves termékeket, a kerámia- és agyagszobrokat, rajzokat, festményeket, a más-más alapanyagú kompozíciókat, szőnyegeket, hímzett és szőtt terítőket, dísztárgyakat, lakberendezési eszközöket. A kiállított tárgyak zömét ott helyben meg is vásárolták a jelenlevők.

A jelképes anyagi haszon mellett – hiszen az árak éppen csak szimbolikus összegek voltak, és a készítők zsebpénzét gyarapították – annál nagyobb volt az erkölcsi sikernek az élménye, az, hogy rájuk figyeltek, hogy értékelték munkájukat, örültek mindannak, amit ők, a különféle neuropszichiátriai betegséggel kezelt gondozottak valósítottak meg.

Az idén nem ők utaztak Marosvásárhelyre, hanem a marosvásárhelyieket hívták, látogassák meg otthonukban, vigyék hírét annak, ahogy ott élnek, dolgoznak, alkotnak. Első utunk a kerámia- és agyagozó műhelybe vitt, ahol máris kész tárlat fogadott. Karácsonyfadíszek sorjáztak szépen az egyik asztalon. Spárgából, színes szalagokból, horgolt virágokból készültek a díszek, villanykörtéket, mécseseket, poharakat, üvegeket „öltöztettek fel” Mikulásnak, angyalkának. Egy másik teremben kimondottan agyagszobrok, kompozíciók, szebbnél-szebb tárgyak, különleges alkotások vártak. Szinte roskadoztak a polcok a kész munkáktól, illetve az asztalokon láthattunk félkész alkotást, illetve még a nyersanyagot is, hiszen volt, aki most sem hagyta abba a munkát, amelyben nagy élvezetét lelte. 

Kerámiából napóra, különös emberfigurák, tálacskák, kancsók, virágtartók és mécsesek, tányérok, angyalkák, különleges lények, egyedi díszek sorjáztak egymás mellett. Egy különleges kistáskára is felhívták a figyelmünket, amely színes papírból készült, ennek ellenére bárki büszkén viselheti, ha majd gazdára talál. A középen álló asztalon két, fenyőtobozokból és más természetes anyagokból készült karácsonyfadíszek hívják fel magukra a figyelmet. Szárított narancsszeletek, papírból kivágott csillagok, spárgából és faforgácsból készített dekorációk teszik még különlegesebbé az egyedi, művészi összhatást nyújtó fákat. Az ablak előtti asztalokon színes ceruzák, festékek, ecsetek, tálkák, ollók, papírok, zacskókban agyag. Egy fiatal nő csak gyúrja és gyúrja az agyagot egy vizes edénykében. Kíváncsiskodásunkat mosollyal fogadja, de nem árul el semmit sem magáról, sem a munkájáról. A műhely vezetőjétől tudjuk meg, hogy ez az ő, saját maga által vállalat „feladata”: jól meggyúrja az agyagot, amelyből aztán mások elkészítik a különféle figurákat. 

Érdeklődésünkre felfigyel egy másik fiatal nő, aki nem fogja vissza magát, jön és kedvesen bemutatkozik. Sabina – mondja, kezet fog, és örvendezve mutatja, hogy miket készített a műhelyben. Agyagszobrocskák, sajátos munkák dicsérik kézügyességét. Azt mondja, örül, hogy eljöttünk és hogy láthattuk, hogyan dolgozik. Kikísér az ajtóig, integet, kezet fog velünk, de mielőtt kimennénk, még megígérteti, hogy ellátogatunk máskor is az otthonába. 

Barabás Dénes főorvos arról mesél, hogy ma már sporttevékenységet is folytatnak gondozottjaik. Megalapították a női focicsapatukat, van sportpályájuk, ahol gyakorolnak, edzenek. Három éve külföldi turnékon is részt vesznek, voltak már Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban, nem ritkán sikert értek el, jövőre itthon terveznek egy nemzetközi versenyt szervezni. Hasonló sikereket értek el színjátszó, pantomim csoportjukkal is.

Mielőtt továbbmennénk a következő pavilonba, benézünk a fitnesz-terembe is, ahol különböző gépek állnak a páciensek rendelkezésére. A gyógytorna a rendszeres napi foglalkozások közé tartozik, a mozgáskoordinációt javítják többek közt, illetve erősítik az izomzatot, olyan gyakorlatokat végeznek, amelyek elengedhetetlenek a kiegyensúlyozott élethez, a fizikai egészség megőrzéséhez, de a szellemi fejlesztéshez is hozzájárulnak. 

Következik a pantomimszínházi előadás. A főszereplőnek szürke, földig érő ruhája van, és hosszú haja. Úgy táncol, mintha a szél fújná ide-oda, hajlong, átélni a zenét, látszik az arckifejezésén, hogy átérzi, amit csinál. Közel állunk hozzá, sokan vagyunk a teremben, de nem zavartatja magát, teljesen uralja a koreográfiát, amit megtanult. Vangelis zenéje kitölti a termet. Aztán megjelenik két másik alak, egy fehérbe, illetve egy feketébe öltözött fiatal nő, és elkezdődik a küzdelem a jó és a rossz között, a lélek harca. Az előadás koreográfusa, a Mozgószínház alapítója Katona Éva ergoterapeuta, aki 27 évvel ezelőtt fodrásznőként került a központba. Marosvécsen lakik, a faluban indított egy amatőr színjátszó csoportot, és abból született az ötlet, hogy valami hasonlót kellene a páciensek számára is létesítenie.

Idővel képezte magát, ma már művészetterápiával foglalkozik ő is, és ahogy büszkén mondja, igen sikeresek a „tanítványai”. Amit itt csinálnak, azt csak szívvel-lélekkel lehet – mondja. „Ez nem gyári munka, nem is irodai, nem abból áll, hogy reggel bejövünk, megetetjük, megmosdatjuk őket, segítünk felöltözni és kész, valahogy eltelik a nyolc óra, és mehetünk haza.

Ezt ők is érzik, hiszen megértően viszonyulunk hozzájuk, bíznak bennünk, biztonságban érzik magukat” – magyarázza a mozgásterapeuta.

A pantomimszínház már több nemzetközi versenyen is részt vett, háromszor szerzett első díjat. A sikerélmény motivál, a színészek, a táncosok igyekeznek, hogy mindent jól csináljanak, úgy ahogy azt az irányítójuk mondja. „Minden nap másképp sikerül, két nap nem egyforma, ahogy ők sem egyformák. Van, amikor sokkal hajlékonyabban megy minden, máskor meg mintha valami gátolná” – avat be a kulisszatitkaikba Katona Éva, miközben segíti a fellépőket átöltözni.

A háromszáz neuropszichiátriai és mentális betegségekkel küzdő gondozottat hét pavilonban kezelik, amelyek úgy vannak kialakítva, hogy mindenikben ötvennél kevesebb a férőhely, ami megfelel az európai uniós normáknak, részletezte Barabás Dénes. A páciensek már mind csak Maros megyeiek, az évek során ez is megoldódott – teszi hozzá a főorvos, akitől azt is megkérdeztük, hogy lehet ide bekerülni, milyen feltételek szerint. Elmondta, a szociális igazgatóságon kell benyújtani az igényt, ott összeállítanak egy iratcsomót, amelynek alapján eldöntik, hogy megfelel-e az illető személy a kritériumoknak, valóban ebben az intézményben van-e a helye. Igaz viszont, hogy telítve vannak,  70-80 személyes a várólista. Ha valaki elhalálozik, vagy – szerencsésebb esetben – visszakerül a családjához, akkor szabadul csak fel újabb hely. Az utóbbi években hét esetben sikerült a rehabilitációval olyan eredményt elérni, hogy a páciens visszamehetett a családjához. Illetve nemrég egy gondozottjuk férjhez ment a szomszéd faluba, és most önálló életet él.

A látogatásunk végén Nagy Kemény Gézával, a Kemény-kastély tulajdonosával is találkoztunk, aki „átnézett a szomszédba” és megállapította, hogy sok jó dolgot csinálnak ott, a körülményeik is adottak, hogy jól érezzék magukat a betegek, és eredményes munkát végezzenek a terapeutáik, gondozóik.

– mondta lapunknak a kastélytulajdonos szomszéd, aki az ötleteit is megosztotta velünk, ami a jobb együttműködést, a rehabilitációs központ számára további elismerést eredményezne. „Arra gondoltam, és erről majd beszélni fogok a vezetőséggel is, hogy működtessenek egy kis boltot a kastély udvarán, ahol az itt készült szobrokat, és más alkotásokat árusíthatnánk. A turisták hozzánk látogatnak, nem hozzájuk. A tárgyaikat pedig nálunk megvásárolnák” – magyarázta. A gondozottak színházi és zenés előadásait is szívesen látná a kastélyban egy-egy rendezvény keretében Nagy Kemény Géza.