Diagnózis, ami nem csak a beteget érinti

Péter Beáta 2017. október 18., 17:13 utolsó módosítás: 2017. október 18., 18:44

Épp elég lenne a felállított diagnózis a mellrákban szenvedő nőnek, de ezzel csak elkezdődnek a megpróbáltatásai. Ráadásul sokszor a környezet sem kezeli megfelelően a helyzetet. A betegség lefolyásának lelki mozzanatairól Kádár Enikő pszichológussal beszélgettünk.

Fizikai és lelki értelemben is meg kell küzdeni a betegséggel Fotó: Pixabay.com

A mellrák elleni küzdelem hónapja október, különböző szervezetek kampányokkal, figyelemfelkeltő akciókkal igyekeznek a rendszeres szűrések fontosságára, az önvizsgálatra ráirányítani a figyelmet, mivel a betegség korai felismerése életmentő lehet. A nők többsége retteg az emlőráktól, és sokuk úgy véli, vele nem történhet meg. De mi van azokkal, akik nem csak októberben, hanem naponta meg kell küzdjenek a betegséggel, és a fájdalmas – fizikai és lelki – harc mellett azzal is szembesülniük kell, hogy a társadalom tabuként kezeli a témát, ismerősök fordítanak ilyenkor hátat, barátok morzsolódnak le?

Egy kisebb csoport gyűlt össze nemrégiben egy beszélgetésre, amelyen melldaganattal diagnosztizált, mellműtéten átesett nők, illetve hozzátartozóik vettek részt. Nem szoktak szervezetten találkozni, többnyire a kórházban, a várótermekben ismerték meg egymást. Volt, aki látszólag könnyebben, felszabadultabban beszélt a betegségéről, volt, aki nehezebben szólalt meg. Az első tünetekről, az orvosoktól orvosokig való útjaikról, a műtétről, a kemoterápiáról meséltek. Minden eset más és más, útjaik különbözőek. Többször elhangzik, hogy mennyire fontos a gyógyulásba vetett hit. Mint ahogy az is, hogy a társadalom nem tudja megfelelőképp kezelni a betegség kiderülése után kialakult helyzeteket. Az „igyál mentateát, ne egyél füstölt kolbászt és szedjél C-vitamint” jellegű jótanácsok mellett barátok fordulnak el, mivel nem tudják, hogy mit is mondhatnának, a tágabb közösség pedig szintén nem segít.

„Volt, hogy féltek az üzletben kiszolgálni, amikor látták, hogy kendőt viselek, úgy éreztem, mintha leprás lennék”

– fogalmazott az egyik nő. Sorstársai bólogattak. „Nem tudom megváltoztatni azt, hogy ő hogyan viselkedik velem, csak azt, hogy én hogyan reagálom ezt le” – tette hozzá egy másik jelenlevő. Mind harcosok ők. Úgy, ahogy a közvetlen hozzátartozóik.

Fontos a támogatás, legyen az egy társ, szülő, gyermek, vagy éppen egy csoport Fotó: Pixabay.com

Amikor egy nő szembesül egy ilyen diagnózissal, nem csak őt érinti, hanem a családot is – gyerekeket, szülőket, nagyszülőket –, mindenki részese lesz a folyamatnak és annak, hogy mi változik. Krízis áll be a családban. És hogy mit kezdenek ezzel – hogy hagyják, hogy a beteg megélje azokat a folyamatokat, amelyek benne átmennek, hogy nem kell lenyelje az érzelmeit, hogy ki tudja adni a dühét, megnyilvánulhat a kétségbeesése, a félelme – nagyban hozzájárul a küzdelemhez. Fontos tehát a támogatás, legyen az egy társ, szülő, gyermek, vagy éppen egy csoport – mutat rá Kádár Enikő pszichológus. Sokat segít, hogy legyen egy biztonságérzete a betegnek arra nézve, hogy van, aki utánamenjen, aki hazavigye, ágyba rakja, aki rá rezonál és ott van mellette. Nem kioktatja, nem helyette harcol, hanem segít abban, hogy megvívja a harcot.

Gyászfolyamat zajlik le

A folyamat már azelőtt elkezdődik, mielőtt az illető megkapja a diagnózist. Érzi, hogy valami nem működik jól a testében, valami baj van.

„Nagyon sokszor mondjuk, hogy későn kerülünk el orvoshoz. Még tagadjuk, hárítjuk, elutasítjuk a diagnózist. Ez az első: a tagadás.

Ez akár éveken át eltarthat: hátha ez mégsem az.

És amikor eljut odáig, hogy de igen, ezzel gond van, akkor kezdődik az alkudozás. A mi lett volna, ha... Ha hamarabb megy el orvoshoz, ha tovább szoptat, ha olyan múlttal jön, hogy az érzelmeket csak úgy ki lehetett volna mondani, ha nem nyelte volna le a munkahelyén, hogy semmibe veszik, ha nemet tudott volna mondani sok esetben, ha egészségesebben élt volna, ha lemondott volna a cigarettáról stb.” – magyarázza Kádár Enikő.

Az alkudozás után következik a düh, a harag, a felháborodottság. A „miért pont velem?”. Fontos, hogy előjöjjön a düh, hogy ki tudja adni a mérgét a beteg. Ezt követi a depresszió. „Azt érzi, hogy magatehetetlen, hogy végig kell menni ezeken a folyamatokon. De utána jön az elfogadás, és a beteg elkezd harcolni. Elfogadja, hogy igen, ez van, de ez nem azt jelenti, hogy vége, hanem tenni kezd annak érdekében, hogy változzon, hogy jobb legyen. Nem hagyja, kezdi megvédeni magát, kezd beindulni a folyamatnak a lecsengése. Sokszor azt is mondják, hogy ajándékot kaptak. Mert minden megváltozik, átértékelődnek a kapcsolatok, az élethez, az egészségéhez, a testéhez való viszonya” – fejti ki a pszichológus.

Újjáépíteni a testtel való viszonyt

Egy mellműtéten átesett nő újra kell építse a testéhez való viszonyát, el kell fogadja, hogy szerethető, hogy örömet okoz neki. Ha tükörbe néz, akkor tudja azt mondani, hogy „igen, ez én vagyok, és harcolok ezért a testért, szeretem ezt a testet.” A betegek gyakran – amikor az alkudozás, depresszió fázisában vannak – úgymond kívülről látják a testüket, mintha nem a sajátjuk lenne. Akkor történik meg az elfogadás, amikor rájön, hogy ezt védenie, szeretnie kell.

A nőiességnek egy fontos szimbólumát veszíti el a beteg.

A mell serdülőkorban kezd el változni, ez nagy zavart okoz a fiatal lány életében, van, akinek nagy lesz, van, akinek kisebb, van, aki szégyelli, van, aki büszke rá, de mindenképp változást hoz. Most ismét egy hatalmas változás áll be, és egy ilyen betegség után újra el kell fogadni. „Nem kell senkinek egy ilyen küzdelem, de egy újjászületési folyamat is ez. Újranő a beteg haja, új identitást kap, szinte mindenben újjászületik, megerősödik. Hihetetlen dolgok jönnek elő, óriási erők mozgósulnak ilyenkor az emberben, egy tehetetlen nőből egy erős nővé válik. Ez egy folyamat, amin végig kell menni, és meg kell harcolni, mert nagy a tét” – mondja a szakember.

Hogyan viszonyul a környezet?

Nem mindegy ugyanakkor, hogy a segítséget hogyan, milyen minőségben kapja meg a beteg a környezetétől, hogy ne elutasításként élje meg. Sokan félnek ettől a témától, nem szívesen beszélgetnek róla. Azt ajánlják, hogy forduljon pszichológushoz a beteg, ő majd megoldja, pedig gyakran elég lenne, ha csak ott lennének vele.

„Félünk, védjük magunkat, és megpróbáljuk elkerülni. Nehezen tudunk erről beszélgetést kezdeményezni valakivel, mert félünk a fájdalomtól. Saját magunkat védjük.

Féltjük a családot, aggódunk azért, akinél ilyen betegséget diagnosztizálnak, de nem merünk bekopogni, nem kérdezzük meg, hogy mire van szüksége. A másik, hogy sajnáljuk. De ezzel a beteg nem tud mit kezdeni” – hívja fel a figyelmet a pszichológus. Az is gyakran előfordul, hogy a beteget háta mögött beszélik ki, de ez igazából nem róla szól, hanem a környezetéről, véli Kádár Enikő. „Ez egy önvédő mechanizmus, hogy ha kibeszéljük, ha sajnáljuk, akkor nekünk ez könnyebb lesz. Pedig a sajnálat sosem vezet jó útra. Mindenki foglalkozik ezzel a témával, ezzel a veszteséggel a beteg környezetében: a család, a barátok, a kollégák, a szomszédasszony.

A legkönnyebb pedig azt mondani rá, hogy szegény. És ezzel el is határolódnak.

Nincsenek meg az eszközök arra, hogy megszólítsák őt, hogy közeledjenek hozzá, mert nem tudnak mit mondani. Pedig sokszor az őszinteség a legjobb” – nyomatékosítja Kádár Enikő.

A mellrák elleni küzdelem szimbóluma. Tenni kell a betegekért Fotó: Pixabay.com

Ilyenkor sokan el is távolodnak a betegtől, lemorzsolódnak. Ezek megint fájó veszteségek, hogy a barátnak hitt személyek már nincsenek mellette. Mindenki más utakon keresi meg a vigasztalódást, másban talál kapaszkodót. Van, aki önismereti csoportban, különböző foglalkozásokon érzi jól magát. Sokszor csak arra van igény, hogy ne boncolgassák a betegséget, hanem csak megkérdezzék, hogy hogy van. Van, akinek a szomszédasszony elég, van, akinek a pap. Vannak lelkigondozói szolgálatok, amelyek támaszt nyújthatnak.

„Mindenki ott keresi a segítséget, ahol tudja. Nincs recept, hogy ki kerül ilyen helyzetbe, ki nem, bárkivel megtörténhetnek ezek. Nem tudjuk kivédeni, jönnek a feladatok, a nehézségek. Még azt is szokták mondani, hogy nem mondhatjuk azt, hogy gyógyult betegek, hanem küzdő betegek. Szem előtt kell tartani, folyamatosan szűrésre, vizsgálatra járni. De nem mindegy, hogy a beteg félelemben él, vagy hálát ad minden napnak” – mutat rá a pszichológus.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat