Aki éjszaka is bőrről álmodik: Szász Judit

Bő tíz évvel ezelőtt még kerámiaműhelyében beszélgettünk, de tíz év alatt sok minden történhet egy ember életében. Szász Judit számára is hoztak újdonságot az elmúlt esztendők, amikor leülünk otthonában beszélgetni, már a nem saját készítésű kerámiabögréit csodálhatom meg, mint évekkel ezelőtt, hanem egy színes bőrrel díszített, igényesen kidolgozott gyimesi csángó tüszőt.

Energikus, lendületes, tele van ötletekkel – bár ezekről még nem szívesen beszél – , ma már főállású kézművesnek mondja magát, s úgy érzi, most igazán megtalálta a saját útját. Az elmúlt esztendők eredménye például, hogy Budapesten a Népi Mesterségek és Művészetek Szakközépiskolájának bőrműves szakán diplomát szerzett, és sikeresen befejezte a kézművesoktatói képzést is. Bár a fazekasság mindig is a szíve csücske marad, azért a bőrt nevezi a legkedveltebb anyagának.

– jegyzi meg széles mosollyal. Fontos számára a tanulás, a tudás átadása. Ehhez kapcsolódik az álma, azaz egy olyan kézművesiskola létrehozása, amely felöleli a lehető legszélesebb skáláját a kézművesoktatásnak. Ám addig is, amíg ez az álom valóra válik, hálás, hogy Erdélyben egyre több az olyan civil szervezet, alapítvány, amely mindinkább felkarolja a kézművesoktatást. Előbb vagy utóbb – mondja biztatóan –, ha nem is egy helyen, egy épületben, egy iskolában, de azért lassan minden szakmának kialakul az oktatása.

„A huszonnegyedik órában vagyunk, mert már egy generációt elveszítettünk. Én sem a szüleimtől vagy a nagyszüleimtől tanultam meg a szakmát, és már egyre kevesebben vannak, akik a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták meg, ezért még gyakorlatilag mindent újra kell tanuljunk ahhoz, hogy taníthassunk. Szerencsére még élnek mesterek, akiktől tanulni lehet, mint például az én cipészmesterem is Udvarhelyen, aki már hetvenéves elmúlt, de van még benne elég energia és bátorság, hogy fejest ugorjon egy ilyen kezdeményezésbe. Sőt még örül is, hogy a tanulói megpróbálnak kiszedni belőle mindent, amit lehet” – mondja.

Judit számára is igen nagy jelentőséggel bír a tudás átadása,

nemrégiben például a Vámszer Géza Művészeti Népiskola felkérésére Csíkszeredában indított el egy bőrművesképzést.

Van annak már húsz éve is – eleveníti fel –, hogy Válaszúton egy játszóházvezetői képzést végzett el, s a kezdeti lendület hatására hozta létre egy barátnőjével Csíkszeredában a Pörgettyű Népi Játszóház Egyesületet, alkalmi kézműves foglalkozásokat tartva gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. „Minden mesterségben kipróbáltuk magunkat, s ez arra is jó volt, hogy minket is továbbfejlesszen, ösztönzött arra, hogy tanuljunk. Apránként, fokozatosan egyre többen kezdtek érdeklődni a kézművesség iránt, így mára már gyakorlatilag egész Erdély területére járok tanítani. Az időm nagy része ezzel telik, az alkotás lassan kezdett háttérbe szorulni, mert egyre kevesebb az időm rá, de azért szakítok. De ha kell, összepakolom a műhelyem, s megyek” – jegyzi meg mosolyogva.

Egyszemélyes kis műhelye van – mutat a szoba egyik szegletébe, ahol az ablak alatt kapott helyett a bőrvarró csikó, mellette az asztalon a ritkán használt, de szükséges esetén bevethető bőrvékonyító serfelő gép. Ami bőrből készülhet, az itt el is készül – mutat körbe –, a hagyományos tárgyaktól kezdve, mint például egy gyimesi csángó öv, a legmodernebb pénztárcáig, bármit szívesen megalkot. Bőrből készülnek, kézzel, és egyediek – ezek a jellemzői az általa készített használati eszközöknek.

„Nincs két egyforma darab, a tervezéstől kezdve az utolsó mozzanatig mindent én csinálok a két kezemmel. Kialakult az évek során egy egyéni stílusom is, amiről felismerhetőek. Tudatosan figyelek arra, hogy megtanuljam, használjam a kiveszőfélben lévő hagyományos technikákat, amiket már nagyon kevés bőrműves alkalmaz, mert túl munkásak, bonyolultak, vagy túl nehéz megtanulni azokat” – mondja. Ilyen technika például a bőrszállal való fűzés, azaz a szironyozás, amit díszítésre is alkalmaznak, nem csak arra, hogy összedolgozzák egy bőrtárgy alkotórészeit.

Úgy látom, nő az igény is rá, hiszen egy idő óta a gyimesiek kezdték észrevenni, hogy kifogytak az örökölt ruhadarabjaikból, hozzák a régi, nagyszülőktől örökölt tüszőiket, hogy olyant szeretnének. Amikor kezdtem a tüszőkkel foglalkozni, végigjártam az egész Gyimest, mindenkihez elmentem, akiről megtudtam, hogy van tüszője, fotózgattam őket, kikérdezgettem az embereket, méricskéltem” – meséli.

Érdekességként említi meg, hogy a legnagyobb derékbőség, amit talált régi tüszők esetében, az a 78 centi volt. „Annál vastagabb ember akkor még a Gyimesekben nem volt a huszadik század első felében”.

Még éjjel is bőrről álmodik – neveti el magát, hiszen van, amikor annyira foglalkoztatja valaminek az elkészítése, hogy éjszaka sem hagyja nyugodni. Addig sosem lát hozzá semmihez, amíg fejben nincs meg a pontos elképzelés. Nem szereti elkapkodni a folyamatot, ezért aztán gyors határidős munkákat nem is vállal, de megrendelésre sem szívesen dolgozik. „Azt szeretem, amikor valamit elkészítek, és az megtetszik valakinek. A tüszőkkel más a helyzet, az nagy munka, ebből nem lehet készletre dolgozni.”

A munkafolyamat első lépéseként papírból készít egy szabásmintát, a mérthez igazítva a formát, aztán a készítendő tárgy funkciójának megfelelően választ anyagot, s ekkor körvonalazódik már az is, hogyan fog összeállni, hiszen egy puha bőrt inkább tűvel, cérnával ajánlott összevarrni, egy keményebb, merevebb bőrt már fűzni is lehet. A tervezésnél az is fontos szempont, hogy az adott tárgy hétköznapi vagy ünnepli használtra készül, lesz-e rajta díszítés. Mindeddig még tulajdonképpen papíron dolgozik, rajzol, tervez s csak ezután következik, hogy az elképzelt szabásminta alapján kiszabja a bőrt. „Ha szükséges, festem, összeállítom, s kész is van” – nevet nagyot, hiszen az aprólékosan felsorolt munkafázisok alapján tudjuk, korántsem gyors ez a munkafolyamat.

Mindig is szeretett kézműveskedni – jegyzi meg visszatekintve a múltba arra a kislányra gondolva, aki kreatív játékokat kapott az édesanyjától, aki hatodik osztályosan már egy varrónő mellett inaskodott két nyáron keresztül, akit „egy ollóval s egy darab papírral le lehetett tenni a sarokba, s azzal elvolt”. Egy Zetelakáról érkező telefonhívás hoz vissza a jelenbe, egy bőrkikészítéssel foglalkozó szűcsmester hívja, s máris felsejlik egy újabb rejtett szelet Judit sokoldalúságából. A szűcsmunkába is muszáj volt kicsit belekontárkodnia – jegyzi meg szinte szabadkozva, miközben kiemel a szekrényből egy hímzett báránybőrbundát. Hosszú, a szász bundák mintájára készült, kézzel készített, hímzett, díszes darab. „Készültem vagy öt évig, amíg neki mertem fogni, aztán hozzáláttam a tavaly télen, s mikor elkészült, elküldtem egy pályázatra, amelyen el is nyertem az egyik fődíjat” – újságolja, amint végigsimít a bundán.

Nem azt mondom, hogy nem engedem meg magamnak szabadidőmben megbügyürgetni egy nemezlabdát, de most már a saját termékkínálatomat is igyekszem még tovább szűkíteni, mert nem lehet minden téren kibontakozni. Nem az a lényeg, hogy minél több dolgot állítsak elő minél több pénzért, hanem hogy amit csinálok, azt szívesen csináljam, jóérzéssel tudjak leülni mellé, s ne fájjon, ha holnap is dolgozni kell vele.”

Életre szólók az övek, táskák, pénztárcák, amelyek Judit kis műhelyéből kikerülnek. Amíg szemügyre veszem azt a néhány darabot, amely nála éppen fellelhető, ő leül a bőrvarró csikóhoz, és elvégzi az utolsó öltéseket is a készülő övön. „Ha szükség van rá, a bőrt a márványlapon egy késsel vékonyítom, de ha erős a bőr, és sietek, akkor hívom csak segítségül a serfelő gépet. Ritkán kerül elő, inkább veszem a szerszámot, s kézzel megcsinálom, mert az csendesebb. Legkedvesebb technika számomra a szironyozás, amelyet sokféleképpen lehet alkalmazni, nagyon dekoratív. Az a legjobb a bőrözésben, hogy nem kell mindig ugyanazt csinálni, olyan sokféle technika van. Csereberélhetem, s ezért nem unom meg. Ha mindig egyformát csinálnék, lehet fárasztó lenne” – mondja. S tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint a hagyományos formákat, megoldásokat, technikákat alkalmazva, átmenti azokat a mába.

Jól van – mondja határozottan. Szívesen tanít, szeretettel nyúl a bőrhöz, és ha teheti, tanul, mert tanulni sosem késő. „Ötvenötéves vagyok, most kezdtem egy új szakmát tanulni, s remélem, nem ez lesz az utolsó. Mert hiszem, hogy minden, amit megtanulunk, az a miénk marad, s attól jobban fogjuk érezni magunkat.”