Áldomáspataki kicsi mennyország

Van két kecskénk is – közli tárgyilagosan a hatéves Benedek. Kicsit csalódott – látom a szemén –, hogy nem értem a célzást, végül édesanyja, Réka világosit fel, hogy tulajdonképpen a két kis kecskegidát szeretné megmutatni. Aztán megmutatja a nyuszikat, a két kacsát is, sőt addig szalad az egyik után, amíg meg nem fogja. Ott hápog az ijedt jószág a kicsi legény kezében, aki boldogan mutatja meg a körülötte lévő világot a vendégeknek. Őzek is voltak itt a reggel – újságolja széles mosollyal, majd felcsimpaszkodik egy fára, és onnan büszkélkedik, hogy tud ő sízni is. „Ne csingolázz a fán, letöröd az ágat, pedig milyen finom a körtéje” – rója meg nagyapja.

„Amikor úgy gondoltam, hogy elég volt az ipari alpinizmusból, a világjárásból, azt mondtam, itthon mi mást is csinálhatnék, mint azt, amit az elődeink is csináltak. Miért fogjak én valami másba, amikor az elődeim évszázadokon át dolgoztak azért, hogy ezek a fantasztikus jó hegyi kaszálók, legelők létrejöjjenek. Nem jött, hogy a kukába dobjam az évszázados munkájukat, hanem azt mondtam, ezzel valami olyant kell kezdeni, ami minket is életben tart” – magyarázza Sárig Attila, hogy mi is indította el a tejfeldolgozás, a sajtkészítés útján. Sokat köszönhet a szász Willy Schusternek, ő volt az első biogazda az országban, tőle leste el, tanulta meg a sajtkészítés fortélyait. És ennek már tizenegy éve. Mint Réka, Attila felesége megjegyzi, mindig kicsik voltak, sosem akartak ők nagyok lenni. Érlelt sajtot, sajtkrémet és parenyicát készítenek, fűszeres kéregben, diósan vagy natúran.

„Első perctől érlelt sajtokat készítek, aztán jött a feleségem, aki ismerte a parenyicát, megnézte az interneten, hogyan készül, és így kezdtünk mi is parenyicát is csinálni. Önszorgalomból megtanulta, s amikor láttam, hogy ez egy jó dolog, én is megtanultam. Most már úgy gondolom, tudjuk, hogyan kell a parenyicát készíteni, s finomat is készítünk” – jegyzi meg Attila, miközben a kis sajtkészítő konyhában éppen a parenyica avagy a szalagsajt alapanyagát, a sajtmasszát olvasztja, fakanállal gyúrja, összedolgozza. Van, aki azt mondja, Sárig Attila parenyicájáért érdemes elmenni Áldomáspatakára, hiszen az az ő erőssége. A fiatal gyimesi gazda csak részben ért ezzel egyet, úgy véli az ő igazi erősségük az életelveikben rejlik, az életformájukban, és mindebből lesznek azok a termékek, amelyekért akár messziről is felkeresik őket.

Ne az legyen, hogy mindenki világgá megy, mert az a világ jobb, mint idehaza amit mi kaptunk. Abból kell megcsinálni a jót és a szépet, amid van, és azt úgy, hogy fenntartható is legyen, és – ha csak lehet – valamilyen módon szerethető is. Ez is kell ahhoz, hogy az ember sokáig tudja csinálni” – mosolyog, miközben rutinos mozdulatokkal sürgölődik a tűzhely és az asztal körül.

Tavaly nyáron öt tehenet fejtek, a télen hármat. Úgy fejték a tavaly az öt tehenet, hogy egyik sem volt az övék – árulja el Attila, miközben észreveszi, hogy Réka karjaiban elaludt a kétéves Emese. „Nagyot jártunk ma, elfáradtak a gyermekek” – jegyzi meg, amikor felesége elmegy lefektetni a kislányt. „Aztán lett az ősszel két tehenünk, az édesapámékét a kettőt is mi intézzük. Minden második nap gyűl ötven liter tej, ebből egy-egy guriga érlelt sajt vagy 18-20 darab parenyica készül, attól függ, mire van igény, és éppen mire van idő. A parenyicához ugyanis egyik nap elkészítjük az alapsajtot, és 24 óra múlva 65 fokon felolvasztjuk, sós vízben gyúrjuk, összedolgozzuk, majd kézzel kinyújtjuk és feltekerjük. Ha egy kicsit elszikkad, másnap felfüstöljük” – magyarázza. Az alapsajt kemény, ha megolvad, rágógumiszerű anyag lesz, amit alaposan össze kell gyúrni, és az olvasztás alatt is össze kell jól dolgozni, ellenkező esetben nyújtásnál kis sajtrögök maradnak.

„Minden második nap az ötven liter tej kevés. Viszont olyan sajtkrémet készítünk ebből a tejből, hogy nem hiszik el, hogy a tejbe nem teszek tejfölt, annyira krémes.

Fel sem merül a kérdés, hogy szereti ezt az életformát, ha nem szeretné, nem csinálná – mondja meggyőződéssel. Nagy kiváltság az életükben, hogy a földtől az asztalig mindent maguk állítanak elő. „Olyan tejet dolgozok fel, amit én termeltem, és ez sokkal értékesebb számomra, mint az, hogy elmegyek, megvásárolom a más által termelt tejet, és abból készítek sajtot. Én kaszáltam a füvet, én csináltam a szénát, én tartom az állatot, én fejem, én csinálom a sajtot. Ez az én sajtom. Ez egy varázslat. Átvarázsoljuk a kaszálót egy ilyen sajttá. Felmegyünk nyáron a sajtműhelybe, ott készítjük a sajtot, s kérdezik a gyermekek, mit csinálsz édesapa. Varázsolok – szoktam mondani.”

A szóban forgó sajtműhely egy kétszáz literes sajtkáddal egy utcával odébb van. Tulajdonképpen – meséli Attila – egy egész kis ház erre a célra van kialakítva, a nászajándékukból vették a telket a házzal. Még dolgoznak rajta, még csinosítani kell, de a melegebb idő beálltával már ott fognak készülni az áldomáspataki ínyencségek.

Attila felesége, Réka Budapestről érkezett tíz évvel ezelőtt a Gyimesek völgyébe, szakmáját tekintve tájépítész mérnök. Budapesten legalábbis az lenne. De Áldomáspatakán – egy merőben más világban, mint ahonnan származik – nem dolgozik a szakmájában, neveli három gyermeküket – a kétéves Emesét, a négyéves Imolát és a hatéves Benedeket –, besegít a sajtkészítésbe, támogatja a férjét. A Gyimesek völgyében lelt otthonra. Diplomamunkája a Székelyföldön készült, Attilával egy csíksomlyói rendezvényen ismerkedtek meg. Itt ragadtam – jegyzi meg őszintén mosolyogva. „Húsz év padban ülés után vágytam arra, hogy tegyek valamit, és volt is itt tennivaló. A maga módján itt nagyon szabad az élet. Beosztani is be tudjuk a munkákat, igyekszünk önellátóak lenni. Nekem nagyon tetszik. Manapság, amikor semmi sem biztos, jó, hogy nekünk van itt egy biztos alap. De egyedül nem lehet megvívni a harcot az egész világgal. Nagyon jó lenne, ha jönnének még fiatalok, nekem csak a közösség hiányzik ahhoz, hogy azt mondhassam, minden nagyon szép és jó itt” – válaszolja, amikor arról kérdezem, hogy mi hiányzik a teljes boldogsághoz.

„Engem sokszor bánt, amikor azt mondják, kérdezik, hogy Réka miért nem olyan, mint mi. Nem, nem olyan, mint mi, neki akkora dolog volt ide eljönni, s otthagyni a budapesti életet, hogy az sokan fel sem fogják” – fakad ki Attila, amikor ő is a közösség hiányát emlegeti. Amolyan csodabogárként tekintenek a házaspárra, hiszen – mint mondják – életszemléletükkel nem igazán illenek bele a környezetbe. Nincs terepjáró az udvaron, quad a garázsban, a házacska kicsi, nincs kölcsön.

Ők nem azokkal a javakkal biztosítják a mindennapjaikat, amit a következő húsz évben fognak megteremteni, hanem azokból a javakból gazdálkodnak, amit az elmúlt húsz évben teremtettek meg.

„Ezt manapság nem nagyon fogadja el a társadalom, és többé-kevésbé ezért kiközösítenek. De hát miről tudjak én beszélgetni azokkal, akiknek az az életelvük, hogy halmozzák a vagyont. Sokat pazarol a mai világ, mi próbálunk nem pazarolni, azért élünk így, ahogy élünk” – hangsúlyozza ki vendéglátónk.

Közben felelevenednek azok az idők is, amikor Sárig Attila éveken keresztül eredményesen siklóernyőzött. 2008-ban Románia Kupát nyert, de a nevéhez kötődik egy 203 kilométeres távolsági rekord is, amikor 6 óra 15 percet töltött a magasban egyhuzamban, átrepülve Magyarországon át Szerbiába. És ha már a büszkeségeknél tartunk, mellékesen azt is megjegyzi, hogy néhány évvel ezelőtt az Európai Parlamentben a romániai kisgazdák képviseletében angol nyelven tartott előadást. „Mindezzel a tudással ide visszajönni s ezt csinálni, na ezen sokan csodálkoznak. Van egy fiú, aki szokott segíteni, a tavaly nyáron egy este fejtünk, s egyszer azt mondja: Attila, én nem értelek, ennyi tudással te miért ülsz ide a tehén fenekéhez fejni? Számomra ez az élet, ez az érték, a nagy tömeg számára viszont nem, s emiatt is a közösségben nem igazán kapjuk a helyünket” – mondja, de nyoma sincs a hangjában elégedetlenségnek.

Közben előkerül a házi szalámi, a házi kenyér, a házi sajtok. Ez tényleg varázslat.

Benedek és Imola hosszasan integetnek a kapuból, Attila és a gyerekek pedig azzal az ígérettel bocsátanak utunkra, hogy majd visszatérünk hozzájuk a nyáron dinnyét enni. Tudják, hogy eszik a dinnyét a Gyimesekben? „Egész nap jó keményen dolgozik az ember a mezőn, este felvágunk egy dinnyét, s megesszük jóízűen.”